„Képes vagyok bárhol, bármikor szellemnek vagy marslakónak érezni magam” – beszélgetés Kun Árpád íróval, költővel




– Nemrég a kolozsvári Állami Magyar Színház egyik színésze, Laczkó Vass Róbert készített egy előadást A Kolozsvár-film címmel: szerepel benne a Kolozsvár–Napoca című Kun Árpád-vers is. A kincses város nem éppen a legszebb oldaláról mutatkozik meg ebben a szövegben. Azt gondoltam eddig, Kolozsvárról „negatív” felhanggal íni csak itt lakók kiváltsága…

 

– Elég kolozsvárinak éreztem magam abban az időben, a kilencvenes évek elején, hogy skrupulusok nélkül használjam a város nevét egy élményem fedőneveként, ami a múlandóság megtapasztalásakor elfogja az embert, és amiből nálam valami vad hiábavalóság-érzés született. Nem akartam elégikus lenni, azért lett a vers nyers és groteszk. Emlékszem, jobban elkábított, mint egy jobb horog, amikor először leszálltam a kolozsvári állomáson valamikor 1989 nyarán. Nyilván azért, mert nekem a gyerekkori magyar mesék fővárosa volt a város, ahol Mátyás király megleckézteti a népnyúzó városbírót, és erre fel valamifajta harmadik világbeli tülekedést kellett megtapasztalnom, ahol ráadásul leginkább újlatin szavak röpködtek a levegőben, nem „vogymuk, vala” meg hasonlók. Készületlenül ért. Nehéz ma már visszaidézni azt a diktatúrabeli, lerobbant tárgyi környezetet, azt a világvégiséget, magába zártságot, ami még Magyarországról átjőve is hátborzongatóan kontrasztos volt a számomra. Aztán a döbbenetből jó pár év múlva lett vers, de akkor már hozzákeveredett a kilencvenes évek elejének vad kapitalista káosza is, meg például az akkori kedvencem, a kolozsvári piac.

 

– Kolozsvár mellett szárhegyi élményeiről is olvashatunk. Az ambivalens Kolozsvár-kép, illetve a legutóbbi regényének Erdély-képe eléggé eltérő: Oslo kertvárosa Marosvásárhely kertvárosára emlékezteti, de azt is elárulja, hogy romániai élményeiből vette a Boldog Észak című regényében az ötleteket az Afrika-rész megírásához. Milyen is Kun Árpád Erdély-képe, milyen barátságok, írói kapcsolatok alakultak ki?

 

– A nyolcvanas években volt egy civil szerveződés, amelynek keretében Budapesten, református lelkészeknél halmozták fel azt a tartósélelmiszert, gyógyszert, ami „nyugatról” érkezett adományként Romániába címezve, és amit magyar egyetemisták vittek tovább hátizsákkal Erdélybe, ahol az ottani lelkészeknél lepakoltak, akik aztán „terítették az árut” a gyülekezetben. Magam 1988 végén kapcsolódtam ebbe bele egy évfolyamtársam, Teski Tibor révén, és legutoljára 1989 december elején voltam így hátizsákkal Erdélyben. Akkor már állt a bál a temesvári magyar lelkész háza táján, és Brassó belvárosában, ahol sétáltunk, fegyveres katonák járőröztek, megállt a kés a levegőben a feszültségtől. Aztán szerveztünk egy kulturális tábort magyar középiskolásoknak 1990-ben Szárhegyen, ahol Zöld Lajos, az ott működő képzőművésztelep vezetője volt a vendéglátónk, és abban a ferences kolostorban szállásolt el bennünket, ahol a másik szárnyban akkor még csak egy atya lakott, aki minden kora hajnalban harangozott egy sort, kegyetlenül kiverve minket legszebb álmunkból az átmulatott, átbeszélgetett éjszaka után. Az első feleségemet is Szárhegyen ismertem meg. Egyébként ő kolozsvári volt akkoriban. Bartis Attilát még Pestről ismertem, a Sárvári Diákírók Köréből, a 80-as évek derekáról, közvetlen utána, hogy átjött Vásárhelyről, de akkoriban nekem még az aktuális erdélyi magyar élet egy nagy homály volt, semmit sem tudtam róla. Viszont például Zöld Lajost Attila édesapja, Bartis Ferenc ajánlotta nekünk. Ja, és érdekes, hogy Kemény Istvánnal, akit szintén a Körből ismertem már évekkel azelőtt, az Erdélybe járások idején kerültünk igazán szoros barátságba, ami azóta is tart. És Szárhegyen ismertem meg Jánk Karcsit, majd később az ő révén Vermesser Leventét, Balássy Csabát és Vida Gábort. Egy reggel a Petőfi Sándor utcai bentlakásban meg különösen emlékezetes maradt a számomra. Valamikor ’91-ben egy buli után ott éjszakáztam, és arra ébredtem, hogy a mellettem fekvő Levente és Csabika csevegnek azon a hasonlíthatatlan módon, amin csak ők tudtak, és ami a pózolás, az ironikus finomkodás, a hülyéskedés és a kedvesség sajátos keveréke volt. Erdély nekem mindig is megmaradt valami ideának, amit hiába egészítettek ki a tapasztalataim a hétköznapi, kézzel fogható valósággal, az idea fényessége, patinája nem veszett el, de hát, ha elveszett volna, nem is lett volna idea. Nem igaz?

 

 

Kun Árpád. Kép forrása: M. Schmidt János / Népszabadság

 
– Az erdélyi – és tágabban – a magyar irodalomban az elmúlt évtizedben többen is megírták gyerek- és ifjúkoruk történetét, legtöbbjüknek ehhez más országba kellett költözniük. A Megint hazavárunk történetének megírásához is kellett a földrajzi távolság?

 

– Feltétlenül, sőt az is, hogy egy teljesen más kultúrában éljem a mindennapjaimat, a norvégban, ami a magyartól nagyon messze esik. Nem véletlenül használtam az élő halott motívumát a Boldog Északban, a túlvilági folyón való átkelését és az újjászületését a Megint hazavárunkban. Tényleg megéltem valami ezekhez foghatót, tulajdonképpen mindig is hozzátartozott az alapélményeim közé, kívülálló alkatomnál fogva. Emiatt vagyok képes bárhol, bármikor szellemnek vagy marslakónak érezni magam.

 

– Az Amihez ragaszkodom című haza-esszéje is Csíkszeredából indít: azt feltételezi, kisebbségi létben nagyobb az emberek toleranciaküszöbe. Számomra meglehetősen pesszimista képet fest a magyar nemzet intoleráns mivoltáról – mit gondol, ez nem mélyebben, a magyar történelmi traumákból következik, a kisebbségi lét nem jár együtt folyamatos frusztrációval?

 

– Nyilvánvalóan együtt jár. Markó Béla, akit hátizsákos egyetemistaként felkerestünk még 1989 tavaszán, és verset kértünk tőle az egyetemi lapunkba, a ba, amit Vörös Istvánnal, az Írókör másik alapemberével együtt szerkesztettünk, akkor elég markánsan megfogalmazta ugyanezt. Máig emlékszem, ahogy ülünk náluk abban a marosvásárhelyi „blokklakásban”, és hallgatjuk, miként fejti ki, hogy a kisebbségi lét valójában élhetetlen állapot. Ehhez képest lepődtem meg évekre rá azon, hogy az RMDSZ elnöke lett. Talán ezzel a bölcs reménytelenség-érzéssel kellett nekimennie a feladatnak ahhoz, hogy aztán, Kelet-Európában fehér hollóként, jó politikus váljon belőle.

 

Szerintem az esszé nem szól a magyarok intoleráns mivoltáról, de még az erdélyiekéről se. Azt mondja csak, hogy egyelőre elég gyerekcipőben jár nálunk a kisebbségiek elfogadása, már ha például Skandináviából nézzük, mert ha a hutuk és a tuszik felől, akkor a toppon járunk. Egyébként tényleg azt láttam sok erdélyi értelmiséginél, hogy átjőve Magyarországra, kevésbé dőltek be az intoleráns maszlagoknak, mivel a saját bőrükön tapasztalták meg az uszítást, és jobban végiggondolhatták, hogy az hogyan működik. Ehhez képest volt egyébként egy életre szólóan emlékezetes az az Aranykapcában lejátszódó jelenet, ami bekerült az esszébe. Jó lenne minél kevesebbet hazudni másnak és saját magunknak. Ennek egyik feltétele lehetne, hogy ne keressünk mindig felmentést, hogy nekünk miért nem megy toleránsnak lenni. Nincs nép múltbéli traumák nélkül, ahogy nincs kisebbség se frusztráció nélkül.

 

– Norvégiában él, „kisebbségiként” – említett esszéjében arról is ír, a magyar nyelv, Zrínyi, Balassi, Petőfi, Arany nyelve lenne az, amit mindenképp tovább kell örökítenie gyermekeinek. Átadható egy nyelv, egy kultúra a maga természetes közege nélkül?

 

– Szerintem a gyerekeink számára én és a feleségem természetes közeg vagyunk, ráadásul még magyarórákkal is nyúzzuk őket hétvégén. Magyarok, ahogy mi is, csak ők különlegesebben azok. Például sok norvég szót kever magyar ragozással a beszédébe a két középső (8 és 10 éves), de a legkisebbnél, az ovisnál még erősebb a mi behatásunk, ő tisztábban beszél magyarul, ahogy a legnagyobb is, aki meg már tudatosabban beszél, és szét tudja választani a két nyelvet, miközben mondja, mondja a magáét.

 

– Kemény Istvánnak nemsokára megjelenik egy könyve, a borítóján egy fotó. A parlament előtt ülnek: Poós Zoltán, Kemény István, Szirmay Ágnes és Kun Árpád. Elmesélné a fotó történetét?

 

– A kép 1989. október 23-án készült, amikor a parlament erkélyéről Szűrös Mátyás, a parlament elnöke kikiáltotta azt a Magyar Köztársaságot, amit pár éve megszüntettek elnevezés szintjén és lassan eltűnőben van lényegében is. Az volt az az időszak, amikor sokat jártunk segélyekkel tömött hátizsákjainkkal Ceauşescu (akit persze a csaucsau kutya hatására csak csaucseszkunak mondtunk) Erdélyét Istvánnal, és aznap is együtt voltunk egész nap. Szokatlanul enyhe idő volt, népünnepély-hangulat. Úgy rémlik, Szirmay Ági lakásától jöttünk a parlamenthez, aminek az épületéhez akkoriban még minden további nélkül oda lehetett menni, és leülni a lépcsőjére is akár. Azt mondanám, hogy a kép pillanata maga már az esemény lefolyása után lehetett, amikor a tömeg szétoszlott. A képet Bartis Attila készítette, magam se tudtam a létezéséről, meg arra se emlékeztem, hogy Attila ott lett volna, mindaddig, amíg sok-sok évvel később meg nem ajándékozta vele Istvánt az egyik születésnapjára, és aztán kikerült István és Ági lakásán a falra.

 

– A két regénye folyamatos ingadozás fikció és valóság síkján – számos vers, versrészlet mozdítja el a prózát (Rilke, Jékely, Babits, saját versek). Milyen szempontok szerint válogatta a verseket?

 

– Nem válogattam, maguktól bukkantak fel a jelenetekkel együtt, legtöbbször azt a kontrasztot erősítik, ami a hős képzeletvilága és a való világ között fennáll. Volt egy könyv, egy izlandi saga, a Kopasz Grimm fia, Egil (Bernáth István fordítása, elképesztően jó könyv!), ami egy szkaldnak, egy viking költőnek az életéről szól, onnan vettem az ötletet. A Boldog Észak végén azért hablatyoltam össze-vissza, mert már a Megint hazavárunkra készültem, és próbáltam elbizonytalanítani az olvasót. Ami, minden pimaszságomon túl, a magam bizonytalanságáról is szól. A Megint hazavárunk megírásának egyik tanulsága az, hogy fogalmam sincs, mi az a valóság, én mindig csak bottal ütöm a nyomát.

 

– Számomra mindkét regényének alaptémája az idegenség: s ez az érzés nemcsak Afrikával, hanem Norvégiával kapcsolatosan is megmarad, mint ahogy a gyerek-szülő kapcsolatban is végig alapbenyomásom maradt. Az otthonosság és a szabadság valamiképp összefügg az idegenségérzettel?

 
– Csak bólogatni tudok rá, ahogyan Zsuzsa végigviszi a gondolatmenetet, és társítja a fogalmakat. Én magam is ezzel a rácsodálkozással néztem a szürreális Norvégiára, és kreáltam hozzá egy szürreális Afrikát meg egy egész regényt, hogy valahogy átadhatóvá tegyem az élményemet. Kaland volt, ami közben rájöttem velem született idegenségemre.

 

– A két regényt tekinthetjük egymás folytatásának is. Van egy kép, amely mindkét regényben megjelenik, épp a megérkezéskor: a kompra várva mindkét regény főszereplője találkozik a kompon ülő fogyatékosok csoportjával. Miért érezte szükségesnek ezt a történetet mindkét kötetbe beilleszteni? Ez is kapcsolódik a másság, idegenség, kisebbségiség gondolatköréhez?

 

– Szerintem is összetartozik a két regény. Akartam kapcsolódási pontokat jelenet szinten is. Ez a kompra szállás ilyen. Eredetileg még egy fekete embert is fel akartam villantani, aki egy öreg, francia rendszámú Opelben szintén ráhajt a kompra, de más irányba csúszott el a koncepció, és abba ez már nem fért bele. A fogyatékkal élőkkel valóban találkoztam a kompon, amikor kijöttünk ide, és legalább annyira a megvilágosodás erejével hatott rám, mint az a párizsi „pride parade”, amit abban a haza-esszében emlegetek. Emlékszem a feleségemnek, Orsinak a megjegyzésére, amit a frederikshavni kikötő várócsarnokában tett. Azt mondta, jobb, ha hozzászokok a látványhoz, mert Norvégiában erről szól az élet. Igaza volt, tényleg arról szól, hogy minden embert azonos módon kezelnek, minden egyes embernek meg kell kapnia az őt megillető méltóságot, a legszerencsétlenebbnek, a legnyomorultabbnak is, hiszen a szerencsétlenség, a nyomorúság egy nagy részét mi adjuk oda a másiknak, ha nem vigyázunk.

 

– A Megint hazavárunkban egyfajta apa-anyafigurával való leszámolásának is tanúi lehetünk, de ugyanakkor mintha meg is kérdőjelezné ennek a leszámolásnak a lehetőségét. A megérkezés, révbe érés egyben ezt a felismerést is jelenti?

 

– Igen, a főhős radikális kisgyerekként, amennyiben azt hiszi, hogy megtagadhatja az eredetét, ahogy felnőttként meg azért, mert akkor meg azt hiszi, hogy tiszta lappal indíthat a gyerekei nevelésében. Ezeket a hiedelmeket aztán megcáfolja az élet, de a regény azt is megmutatja szerintem, hogy a küzdelem nem reménytelen, csak arra kell vigyázni, nehogy túl nagy arcnak gondoljuk magunkat. Már megint arról van szó, hogy ne keressünk kibúvót, nézzünk szembe a tényekkel, magunkkal, amennyire az erőnkből telik.

 

– De ez akár azt is jelentheti, hogy gyerekünk, mint a regénybeli Kun Árpád kisfia, Mihály, szintén hasonlóan küzdeni fog a szüleivel s a saját titkos abnormalitásával?

 

– Szerintem túl sok részlet különbözik ahhoz, hogy Mihály Árpádhoz hasonló útra készüljön. De nem akarom elvitatni az olvasó jogát, akinek a gondolkodása rendszert akar keresni, és ehhez párhuzamokat gyárt, csak hát így kicsit unalmasabb. Még egyszer: saját titkos abnormalitásunk igaz is, meg nem is. A felnőtté válás talán az, ha megértjük, hogy ugyanolyanok vagyunk, mint a többiek, de rájövünk arra is, hogy miben vagyunk mégis mások. Ha mi magunk elfogadjuk, akkor ez a másságunk már nem abnormalitásként, azaz fenyegető erőként jelenik meg. Saját geotermikus energiaként a magunk szolgálatába állíthatjuk.

 

 
 

Kun Árpád József Attila-díjas író, költő, műfordító. Sopronban született 1965-ben. 1984-től jelennek meg írásai. 1985–1991 között az ELTE BTK magyar–történelem szakos hallgatója. 1991–1994 között a Széphalom Könyvműhely irodalmi szerkesztője volt. 1995-től a párizsi Sorbonne-on tanult, francia irodalomból diplomázott. 1996-tól az ELTE BTK esztétika szakán is tanult. 2003 és 2005 között a Bordeaux-i egyetemen volt magyar lektor. 2006 óta feleségével és négy gyermekével Norvégiában lakik, szépirodalmi tevékenységén kívül időskorúak mellett dolgozik házi kisegítőként. Legutóbbi kötete: Megint hazavárunk (regény, Magvető, 2016).
 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter