Kérdések ideje, képek ideje




Vacsora kettesben. Jelenet az előadásból

Vacsora kettesben. Jelenet az előadásból


 
Leginkább vacsorára hívta nézőit az idei Temps d’Images fesztivál. Mint mondják, nem csak kenyérrel él az ember, de az mégiscsak tagadhatatlan, hogy a túléléshez enni mindenképp kell. Ez – azaz a táplálkozás kényszere – olyan tulajdonság, ami nőt és férfit, időset és fiatalt, színházkedvelőt és színházkerülőt, nemzetiségi, politikai vagy bármilyen egyéb hovatartozástól függetlenül, egyaránt jellemez. Banális kijelentés, ám mégsem teljesen érdektelen. Legalábbis korántsem tűnik annak az idén november 6–16. között Kolozsváron lezajlott, a Ce ne hrăneşte?, azaz a Mi táplál (minket)? kérdést mottóul választó fesztivál tükrében.
 
Úgy kőszínházi, mint független előadóművészeti közegben egyre égetőbbé válik különböző – a színháztól általában távol maradó – társadalmi csoportok lehetséges megszólításának kérdése. Bizonyos tekintetben örömteli ez a kényszerűség. Saját szerepük és tevékenységük újragondolására készteti a kulturális és előadó-művészeti élet szereplőit, függetlenül attól, hogy alkotókról, producerekről vagy éppen menedzserekről van szó. Természetesen egyes intézmények, szereplők többé, mások kevésbé fogékonyak az idő új kép(let)eire. Végső soron ez is örömteli. Az egyre színesedő palettáról válogatva kedvére élhet mindenki a kultúrához való hozzáférést biztosító alapvető emberi jogával. Legalábbis, ha sikerül megtalálni a színes kulturális kínálat fenntarthatóságának receptjét.
 
A fesztiválra meghívott előadások és dokumentumfilmek legfontosabbjai, mint a Mixer csoport Vacsora kettesben (Cină în doi) című performansza, az Éhség (Foame/Hunger) című előadás vagy Gianina Cărbunariu Eladó (De Vânzare/For Sale) című rendezése a mottó viszonylag szűk, elsősorban fizikai táplálékra vonatkozó értelmezéséből indultak ki, ám minden egyes esetben megteremtették a továbbgondolás lehetőségét.
 
Az Ana Botezatu (illusztrátor) és Corina Bucea (kulturális menedzser, saját meghatározásában kulturális imposztor) alkotta Mixer csoport kettesben elköltendő vacsorára invitálta a nézőket, amit végül – természetesen – nem ketten fogyasztottak el. A két előadó egy hatalmas, nyers és félkész alapanyagokkal, ételekkel megrakott asztal két oldalán ül, mindkettőjük előtt laptop, hátuk mögött egy-egy vetítővászon. Felváltva beszélnek, főzésről, konyhákról, barátokról, társadalomról. Amelyikük éppen beszél, mondandóját illusztráló (vagy éppen átértelmező) képeket, filmrészleteket vetít a mögötte álló vászonra. A szemben lévő vásznon az asztal felülről filmezett képe látszik, így mindenki jól láthatja, mi történik, amikor az asztalra állított kis rezsón valamelyikük főzni kezd.
 
Igazság szerint csak jobb kifejezés híján lehet előadóknak nevezni a Mixer csoport két tagját. Valójában inkább segédek ők, akik cselekedeteik performatív töltetét az asztalon készülő vacsorának kölcsönzik. A tojásba forgatott puliszkadarabokra a sárga masszával együtt ég rá a múlt rendszer nélkülözésének felelevenítése, a nők lassan, de folyamatosan átalakuló társadalmi szerepe, a filmrészletekben megelevenedő, szerelemmel, gyűlölettel, megvetéssel készülő ételek története. Az est egyik csúcspontja, amikor Ana Botezatu nyers húsdarabok ledarálásába kezd. Kolbászt akar tölteni, mondja. Háta mögött – többek között – a Sörgyári capriccio disznóvágás-jelenete pereg, az Ecsetgyár Stúdióterme előtt pedig állatjogi aktivisták osztogatják reklámanyagukat. Ana Botezatu helyett a kolbásztöltést végül a nézők fejezik be, de a performansz csak a megtöltött, aztán megsütött kolbász elfogyasztásával ér véget.
 
Ugyancsak össznépi zabálásba torkollik az Éhség (Foame/Hunger) is. Az előadók (ezúttal színészek) szerepe itt is rendhagyó. Az előadás Sławomir Mrożek Nyílt tengeren című abszurd drámájának felolvasásából áll, ám a színészek gyakorlatilag csak a felolvasást végző nézőket koordinálják. Magasság szerint rendezik sorba az érkezőket, és tömegüket egyenként megmérve, három csoportba osztják őket. A darab három szereplőjét (Kövér, Középső és Kicsi) megszemélyesítő nézők csoportjai egymással versengve olvassák fel a falra – piros, sárga és kék színekkel – vetített, szereplőjüknek megfelelő szövegrészeket. A tét nem kisebb, mint az, hogy a nyílt tengeren hánykolódó három hajótörött közül ki áldozza fel magát táplálékul a másik kettő túlélése érdekében. Demokratikus szavazást hirdetnek, kampányolnak, védőbeszédet mondanak, egymás alá és fölé licitálnak, ideiglenes szövetségeket kötnek. Annyira abszurd az egész helyzet, hogy ha nem tudnám jobban, teljes lelki nyugalommal jelentém ki: az előadásban elhangzó párbeszédek, a látott események az alkotók képzeletének szüleményei, a valósággal való bárminemű hasonlatosság pusztán a véletlen műve lehet. Az előadás végén a színészek segítői bőséges asztalt terítenek, és az előhordott ételmennyiség láttán arra gyanakszom, hogy végül mindhárom szereplő veszített.
 
Gianina Cărbunariu dokumentarista és fikciós elemeket ötvöző, Eladó (De Vânzare/For Sale) című előadása, eltávolodva némileg a fizikai táplálkozástól, a táplálékot biztosító termőföldre helyezi a hangsúlyt. Előadásában az egy évvel ezelőtti, Pungeşti-i események feldolgozásán keresztül közelíti meg az állam és a nagyvállalatok által kisajátított földek helyzetét. Bár az előadás létrehozása során Gianina Cărbunariu a rendezéseire jellemző szokásos receptet használja, ezúttal a fiktív jelenetek közhelyessége és érzelgőssége nagyban veszélyezteti a produkció integritását.
 
A fesztivál során vetített dokumentumfilmek érdekessége, hogy miközben az említett előadásokhoz hasonlóan, szűken értelmezik a mottó gyanánt felvetett kérdést, a fesztivál potenciális nézői körének bővítését is szolgálják. A monostori Flora és a Györgyfalvi negyed Hermes piacán vetített Échanges Paysans című film román és francia földművesek egymásnál tett látogatását dokumentálja. A Tranzit Házban vetített Growing Cities című film az Amerikai Egyesült Államok nagyvárosaiban, elhagyott telkeken, épületek tetején működő városi farmok történetét és működését mutatja be. A vetítést követő beszélgetésen pedig a Romániai Permakultúra Szövetség és a La terenuri projekt működtetői mutatták be a kolozsvári és romániai városi kertészkedés és közösségi kertek helyzetét. A Trading Germans című film a romániai szászok kitelepítését járja körül. A film érdekes ellenpólusa a For Sale című előadásnak. Míg ott a föld kisajátítása áll a középpontban, itt a földet belakó, azt használó és megművelő személyek eltűnése, eltüntetése szolgál kiindulási pontként.
 
Temps d’Images november 13–16. közötti részében a független színházi produkciók kerültek a figyelem középpontjába. A Független Előadóművészeti Platform során nyolc független előadásra, két képzésre és több, a hazai és külföldi független mozgalmak helyzetét tematizáló beszélgetésre is sor került.
 
Temps d’Images a kérdések fesztiválja. Nem él kijelentésekkel, kinyilatkoztatásokkal még kevésbé, s ha egynémely meghívott munkáiban mégis megpróbálkozna ilyesmikkel, állítása megkérdőjeleződik a többi jelen lévő alkotás tükrében. Az idei, sorban a hetedik hazai Temps d’Images annak ellenére is sikerrel vetett fel releváns és aktuális kérdéseket, hogy az eddigieknél kevesebb közismert név szerepelt programjában. Hiábavaló ezen csodálkozni. A ma kérdéseit nem sajátíthatja ki egyetlen rendezvény vagy alkotó sem, de azon érdemes elgondolkodni, hogy kivel vitassuk meg őket. Úgy hiszem, ebben a megvitatásban a Temps d’Images lehet az egyik legalkalmasabb partner.

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter