Kertai Csenger versei




Vetró András: Szent György 1

 

 

Májusfa

Évinek

 

Úgy hoztak ide, hogy

rajtam volt az irgalom szőttese,

és kontyos lányok szaglászták körbe

az új frissesség hajnali szirmait.

 

Azóta salakkal ragasztják

a hozzám hasonló korai munkások

homlokába a rendet,

hogy meztelen testüket,

mint a nyírfa zsenge törzsét,

véresre pucolják.

 

Én láttalak akkor, amikor mindezek kezdődtek,

és a végére jártam, hogy elmesélhessem úgy,

ahogy a gyenge gyermek emlékszik az első tavaszi vetésre.

 

Kék ruhádba járnak a fecskék tiszta vízért,

szétmennydörgöd a hibátlan mezők fölött

a kényelem és a lustaság ellenségeit:

a vihart és a sötétet,

hogy legyen tétje fáradozásainknak,

amikor megjövünk a ritka szerelmet

újra megkoszorúzni.

 

 

Nem lesz béke benned

A hidak felgyulladtak a jöttödre,

és a vizek mélyéről felkiabáltál,

hogy sosem lesz béke benned.

 

Megkerültél engem,

ezért bezártam bűvköreimet,

magadra maradtál és a csöndben

lassan megfeledkeztél arról, aki voltál.

 

Távolról se vagy az, akinek gondolod magad,

békülési kísérleteid velem

szánalmas kísérleteid az azonosulásra,

hogy olyan legyél, mint én,

amikor pontosan tudod,

a friss széna szagával mindig több vagyok nálad.

 

Virágot csomóz a bokádra

egy könnyű tekintet,

ott várlak, ahol sohasem járhatsz,

megbékélve a könnyű éggel és a verebekkel,

lebetonozom neked a látványt,

hogy biztonságban érezd magad.

 

 

Etető

A zsebeid teletömve búzával,

útközben mégis leszopogatod

a csipkebogyót a kerítésekről,

ha beakad a szögesdrót a fogadba,

kibogozom a zselét,

az alvadt vért a gyökérből,

milyen messze jutsz,

ha azt mondom,

hogy eddig csak körbe-körbe jártál,

pedig régóta őrizgetem neked

a teherbe esett őszi magokat.

 

Néhány kislány rózsafát gennyedzik,

a levükben fiókák nyitogatják a csőreiket.

 

 

Fent, a hegyen

Minden olyan egyforma.

Tömbfehér falak, bemetszve néhány fával

az alkonyatban.

Kint ülsz, téli kabátban és pokrócban,

a sílécek melletted hevernek,

a többiek még

nem értek vissza,

lehet, hogy nem is jönnek vissza,

az is lehet,

hogy ma idekint megfagysz.

A feketék lassan átveszik

az uralmat a horizonton, téged is beleértve,

a hegy lüktet a mellkasodban.

Ma nem fagysz meg.

Bemész, tüzet raksz,

lefekszel aludni.

 

Másnap reggel

olvadásra ébredsz,

olvadék lén szánt keresztül

szivárvány színű fény.

Bugyborékol az eresz,

fémes kopogás a bádogon.

Már tíz óra is elmúlt,

elhagytad magad,

máskor a Nappal kelsz,

meg is viccelt érte,

reggeli zenebonával.

 

 

Kertai Csenger 1995-ben született. Első kötete 2019-ben jelent meg, Mindig kivirágzik címmel a Napkút gondozásában.