Két cselló. Négy szaxofon




Mondják, nem huzamos élményhatások, nem tekintélyes tartamú, szakadatlan érintettségek teszik széppé az ember életét. Ami igazán maradandó és csiszoló, érlelő, nemesítő értékű, az többnyire „röpke” és eseti. Ekként tehát – mondják – az esztétikai érzék és végső soron a kifinomult ízlés is leginkább az impulzusszerű benyomások ismétlődő, de semmiképp sem erőltethető ütemű sorozata folytán konstituálódhat.

 

Ezt a gondolatmenetet követve bátran tudatosíthatjuk: érdemes „megválogatni”, de olyankor habzsolni is a pillanatot, az intenzív élményt, azokat az építőelemeket, amelyek évek múlva is elevenen térnek vissza – talán eredeti voltuknál még ünnepibb utópezsgésként – az emlékezet természetesen és kíméletlenül rostáló tárából. Ezek igazán a mieink, amiket senki és semmi, még az idő sem ragadhat el tőlünk.

 

Tudatos-elszántan kerestem ilyenszerű pillanatokat a kolozsvári Filharmónia idei Zenei Őszének menüjében. Ezek a fesztiválok – mint bárhol másutt a világon – igyekeznek minél színpompásabb „pillanatkínálatot” nyújtani. S mivel ez többnyire sikerül is a fanatikus fesztiválszervezőknek, az ember jószerével hajlamos kiszolgáltatni magát nekik. Én mégis csupán két ilyen „pillanatot” szeretnék Önöknek elmondani.

 

Az egyik maradandó élményt két igazán ismert és méltán nagyra tartott csellista ébresztette. A bukaresti Rádiózenekar szólócsellistája – nem mellesleg a fővárosi Zenei Egyetem docense –, Răzvan Suma és a másfél évtizede Írországban élő és világszerte koncertező Adrian Mantu gyerekkoruk óta ismerik egymást, bár az utóbbi húsz évben jóformán csak véletlenszerűen találkoztak. Nemrégiben azonban Suma kezdeményezésére országos turnéra álltak össze, amelynek hét várost érintő sorozatában ezúttal Kolozsvárra került sor. A két csellóra írt vagy átírt Dotzauer-, Boccherini- és Barrière-művek után eljátszották az 1886-tól haláláig (1913) a budapesti Zeneakadémián csellójátékot és kamarazenét oktató, cseh David Popper Op. 16-os Szvitjét is, amely koncertjüknek voltaképpen nemcsak betetőző csúcsa, de érzékelhetőleg lényege is volt – ha nem egyenesen oka.

 

Kompozíciós, érzelmi és technikai összetettsége folytán Popper szvitje mindent „megpróbál”, ami csellistától elvárható, mégpedig felsőfokon, nem beszélve a két zenész közötti összhangról, együttrezgésről, koncentrációról, amelynek megtapasztalása ezúttal amiatt is izgalmakat kínált, mert Suma és Mantu csellója hangszínben, a két zenész játékstílusa pedig „iskolában” igen eltérő. Izgalmas volt így az összhangban a megkülönböztetés, Suma hangszerének fémesen világító tónusa Mantu franciásan nazális, de a cantabile pillanataiban meggyőzően énekhangszerű, affektivitásban olykor burjánzó csellóbeszédéhez képest. De abból a szempontból is élmény volt a Popper-szvit, hogy hallgatója közvetlen tapasztalatot nyerhetett általa egy saját hangszerére alkotó zeneszerző intenzív elragadtatásáról. Ehhez fogható tanúságtételként legfeljebb Popper híres Requiemét vehetjük számba, amelyet három szólócsellóra és zenekarra írt.

 

A másik kulcspillanatot számomra a Transylvanian Saxophone Quartet koncertje hozta, ezen belül is a Magyarországon élő Tűzkő Csaba Széki zene című kompozíciója, amelyet lelkes Olvasóm könnyűszerrel megtalál, ha keresi, a világhálón, akár a fentemlített szaxofonnégyes előadásában is. A kamarazenei tapasztalat és az igényes, de allűrtelen művészi önelvárás mellett a mezőségi zenei étosz és hagyomány otthonos ismerete tette ezt a népzenei alapú „szvitet” olyan pillanattá, amelyet jóformán tátott szájjal fogadhattam be.

 

Tűzkő Csaba maga is szaxofonista, Budapesten kívül Párizsban és Sydney-ben élt, de hazatelepedése után a Fanfara Complexă nevű, moldvai népzenét játszó együttesnek is tagja lett, ami nyilván jelzi és igazolja, hogy a jazz-műfajokban szerzett és karbantartott tapasztalatát a népzene iránti nyitottság, az abban szerzett jártasság egészíti ki. Nos, épp ez az egészség az, ami a korábban csak két részes (kesergő + csárdás), de pár évvel ezelőtt kibővített Széki zenét – illetve a TSQ koncertjén ugyancsak előadott Lamente & Dance of the Shepherds című szerzeményét – mélyen szerethetővé és otthonossá teszi. Tűzkő emberi fogyasztásra fölöttébb alkalmas muzsikájához vélhetőleg ugyanakkora szeretettel nyúlt hozzá a kolozsvári/marosvásárhelyi szaxofonkvartett – Réman Zoltán, Deák Sándor, Makkai István és Kelemen Antal –, mint amilyennel a szerző karolta fel és formálta magas kvalitású műzenévé a forrásul szolgáló dallamokat.