Ki nekünk Dohnányi?




Úgy lehet, legalábbis két tényező az oka annak, hogy a már mellérendelő szószerkezetté lett „Bartók és Kodály” sort nem folytatjuk, harmadik elemként, Dohnányi Ernővel. Az egyik tényező az, hogy Dohnányi ezer elkötelezettsége között nem gyűjtötte és nem kutatta a magyar népzenei örökséget, legalábbis nem olyan módszeresen, mint Kodály és Bartók. Márpedig a népi kultúrához való odafordulást az akkori, majd későbbi politikum is feltétel nélkül támogatta, így aki népzenét kutatott – mégpedig olyan kiváló módon, mint a két szerzőóriás –, az méltán számíthatott az elismerésre, egyéb erényeitől eltekintve is. A másik „tényező”, amely/aki miatt Dohnányi nem került be a magyar zeneszerzők felső kánonjába, az vélhetőleg Jemnitz Sándor volt, egy középszerű hangász (korábban német operatársulatoknál dolgozó korrepetitor), zenekritikus, 1945-től a Munkás Kultúrszövetség elnöke, 1947-től az Éneklő Munkás főszerkesztője, aki korábban, még 1945-ben a zenészeket igazoló bizottság vezetőjévé lépett elő. Nos, úgy tűnik, Jemnitz volt az első számú forrása annak a tételnek, hogy Dohnányi Ernő – fasiszta háborús bűnös volt.

 

E meglehetősen gyengécske muzsikusnak – mármint Jemnitznek – volt is alapja a féltékenységre. Dohnányi tudniillik szédítő ívű és ütemű nemzetközi pályát futott be, elsősorban zongoraművészként, de intézményvezetőként is. Elsőéves volt a pesti Zeneakadémián, amikor frissen írt zongoraötöse eljutott Brahmshoz, aki rögvest találkozni akart a fiatalemberrel. Lakásán fogadta Bécsben, s állítólag kijelentette a zongoraötösről: „Magam se tudtam volna jobban megírni.” Két év múlva Dohnányi már Londonban játszik. („Még a legjóindulatúbb, legbizakodóbb hallgató sem készülhetett volna fel a magasrendű előadóművészet oly váratlan megnyilatkozására, amilyet Dohnányi, a fiatal magyar játékos Beethoven gyönyörű G-dúr zongoraversenyében tárt elénk, s amelyért minden hallgatója azonnal szívébe zárta.” – írta ekkor a Times.) 1903-tól 1905-ig Bécsben, aztán tíz évig Berlinben volt a Zeneakadémia, a Königliche Musikhochschule professzora. Fizetése ekkor 6900 márka volt, mellé egy koncertirodától további 30 ezer márkát kapott. „A magyar sajtó felszisszen, amikor értesül a számokról: rögtön számon kéri rajta a »hazafiságot«.” – emlékeztet a végkifejletre Végh Alpár Sándor egy 2003-as írásában. Dohnányi 1915 végétől Budapesten működött, a Magyarországi Tanácsköztársaság idején Bartókkal, Kodállyal és Reinitz Bélával együtt a zenei direktórium tagja volt. Augusztustól minden változik: érkezik Horthy. Dohnányira akkor sütötték rá a bélyeget: hazaáruló kommunista. De újra elárasztják a meghívások Londonból, Berlinből, Párizsból, Bécsből. „S ekkor ez a művész azt teszi, amire senki nem gondol. Úgy dönt, hogy marad, s fényes európai koncerttermek helyett a maradék ország vidéki városaiban ad zongorahangversenyeket. Mert olyan vigaszra van szükség, amelyet szónoklatok és vezércikkek nem adhatnak meg. Az első évben százhússzor lép fel. Gyakran olyan helyeken, ahol rendes zongora sincs” – írja továbbá Végh.

 

Dohnányi „főbűneként” leginkább azt szokták elővenni, hogy ő űzte el Magyarországról Bartókot. Csakhogy erre vonatkozó bizonyítékot a gazdag Bartók-irodalomban sehol nem találni. Hivatkoznak továbbá Dohnányi fasiszta/náci magatartására is. Miközben épp „Dohnányin múlott, hogy az annak idején annyira szorgalmazott »zenei kamara«, melynek célja lett volna a zsidók kizárása a zenei életből (per analogiam Kiss Ferenc és a színészkamara), nem jött létre, mert Dohnányi elszabotálta.” – írja Weiner Leó 1948-ban. De még lehet fokozni. Dohnányi épp hogy nem elég magyar, sőt túl zsidóbarát. „A magyar zenének három kitűnő reprezentánsa: Dohnányi Ernő, Bartók Béla és Kodály Zoltán… Nem közénk valók, mert nemrégiben saját maguk fölött ítélkeztek, amikor nyíltan a zsidóság mellé álltak.” – harsogta még 1938 júliusában Karácsonyi István a Turul Szövetségben.

 

Miközben kiváló e-moll zongoraversenyére d-moll hegedűversenyére, az Op. 36-os Szimfonikus percekre, vonósnégyeseire, csellószonátájára, a Mozart által ismertté tett Hull a pelyhes fehér hó parafrázisaként írt zongora/zenekari variációira, a Ruralia Hungaricára szeretnénk Olvasóink figyelmét irányítani, idézzük végezetül magát Bartókot, Dohnányi „áldozatát”: „Soha nem fárad el, ha hazája zenei jólétének előmozdításán dolgozhat; szólóestjeinek sokasága megszámlálhatatlan. Mennyiszer kell a hangversenyek után egy-egy csüggedt órát gyalogolnia, amíg esőben, hóban hazaér! A többi kiváló művészek zordul magára hagyják elszegényedett, kifosztott országunkat; így Budapest zenei élete napjainkban egyetlen névben foglalható össze, Dohnányi Ernő nevében.”

 

 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter