„Kik nőt vesznek, mint egy szép állatot”




felvilag

 

 

A Lánchíd környékén különös úszó „csomagot” húznak ki a Dunából: az utazóládának használt fonott kosár egy nő holttestét rejti. Egy bérház szobájában üvegcserepek a padlón, Jacobi Viktor Leányvásárának dallamai a levegőben, a tükör előtt egy nő szépítkezik, csak homályosan látjuk, a kamera hátrál, egyre hátrál, egészen az ajtóig, amelyen – ekkor már halljuk – dörömbölnek: „Államrendőrség, nyissák ki!”

 

Így kezdődik a Félvilág című tévéfilm, ezzel a magyar filmtől szokatlanul „műfaji” és in medias res felvezetéssel, és így indul Szász Attila rendező és Köbli Norbert legújabb közös munkájának nézői és kritikai diadalmenete. A Félvilág elnyert egy halom díjat az idei Magyar Filmhéten (a Liza, a rókatündér mellett a legdíjazottabb alkotás volt a kissé „hollywoodias” díszletek közt visszatérő szemlén), köztük a legjobb tévéjátékfilm és a legjobb forgatókönyv díját – teljesen megérdemelten. Szásznak és Köblinek ez már a második közös munkája, A berni követ után, és minden jel arra mutat, hogy ez egy olyan együttműködés, amelynek folytatódnia kell – A berni követre ráadásul meglehetősen hasonló hangulatvilág és témakör jellemző, mint A vizsga című filmre, amelynek szintén Köbli volt a forgatókönyvírója, Kulka János pedig a legemlékezetesebb férfiszereplője, de a rendezői székben Bergendy Péter ült. Köblinek és alkotótársainak igen jól fekszenek azok a témák, amelyek a magyar „félmúltból” merítenek, Szász és Bergendy filmje egyaránt az ’56-os forradalom leverése utáni időkbe kalauzol bennünket, a konszolidálódó kádárizmus komor, műfajilag a film noir keretei közé ágyazott díszletvilággal.

 

A Félvilág azonban távolabbra merészkedik a huszadik század magyar történelmében: a film cselekményének alapjául egy jól ismert bűneset, a magyar kriminalisztika egyik, zsurnaliszták és írók – például Krúdy – által is „megénekelt” ügye szolgál. Mágnás Elzát, a századelő híres-hírhedt budapesti luxuskurtizánját, néhány hónappal az első világháború kitörése előtt (ezt akkor persze tudni nem, legfennebb sejteni lehetett) holtan találják… hasonló körülmények között, mint a film expozíciójában.

 

Mindebből sejthető, hogy egy thrillerbe csöppentünk, de a Félvilág filmelbeszélése mégis túlmutat önnön műfaji keretein. A Kovács Patrícia alakította Mágnás Elza (polgári nevén Turcsányi Emília) története parabolájává válik egy adott női sorsnak, de oly módon, hogy nem válik szájbarágós tanmesévé a patriarchális társadalom által kizsákmányolt „női princípiumról”. Elza számára ugyan a saját teste, szexuális vonzereje a szegénységből és alávetettségből való kitörés eszköze (a kurtizánból egy híres bútorgyáros, a Kulka alakította Max Schmidt kitartottja lesz), ellenpontként azonban ott van a fiatal cselédlány, Szebeni Kató alakja, aki megszédül az orfeumi éjszakák csillogó-villogó perspektívájától, végül mégis a „szerény, de tisztességes” cselédsorsot választja úrnője „életpályamodellje” helyett.

 

És ne feledkezzünk meg az egész sztori kulcsfigurájáról, Elza bigottan vallásos(nak tűnő), talpig feketében járó komornájáról: Gryllus Dorka színészkarrierje – talán – legmeggyőzőbb alakítását nyújtja, valósággal remekel Kóbori Rózsi, az egykori „éjszakai pillangó” életformával felhagyó, legjobb barátnője mellett alávetett státusba kényszerülő (?) vénlány szerepében. Ezek az „alávetettségek” és „kényszerűségek” azonban nem értelmezhetők a szereplők közt fokozatosan kibomló, összetett viszonyháló nélkül: az Elza–Rózsi–Kató „háromszög” (plusz Max) sokkal bonyolultabb, mélyebb és lélektanilag-társadalmileg meghatározottabb kötődések mentén alakul, mint azt elsőre gondolnánk. Háttérnek pedig ott van a Monarchia dekadens, (pénzen vett) erotikától fülledt nagypolgári szalonjainak világa, ahol – a filmet záró, megzenésített Szép Ernő-vers szavaival – „a szerelem nem nagy eset” és „nőt vesznek, mint egy szép állatot”, az „édes pezsgők”, parfümök, kávéházi dalocskák, ajándékba kapott ékszerek, no meg a nyomor, az árvaság, az elhagyatottság „szép nyomorúsága”.

 

Elza számára feltűnik ugyan a menekülés lehetősége – méghozzá elég sztereotipikusan, egy szegény, ám őrülten szenvedélyes ifjú poéta alakjában –, de már nem tud elszakadni ettől a „félvilági” élettől. A lehetőség, hogy eljátszhatja Jeanne D’Arc-ot, természetesen dúsgazdag szeretője pénzén, erősebbnek bizonyul a friss szerelemnél – a sors iróniája, hogy ez a „szerep” végül a Rózsié marad, egy mesteri hommage-jelenetben.

 

Ez a viszonyháló apró gesztusokból, félmondatokból, párbeszédfoszlányokból áll össze. A Félvilágban nagyjából minden a „helyén van”: a forgatókönyv pontos, fordulatos, de átlátható, a dialógusok kiválóak, a főbb karakterek remekül felépítettek, a történet izgalmas és megragadó, a zene pedig meglepően innovatív, mert a korhű dalbetéteket anakronisztikus, modern, gépzenei futamok tarkítják. A Szász–Köbli alkotópáros mesterien elegyíti a sötét, nyomasztó pszichotriller, a kosztümös történelmi film, a pszichodráma műfaji sajátosságait. A korábbi filmjeik noiros hangulatát itt felváltja a némiképp a viktoriánus London mozgóképi reprezentációit idéző, átesztétizált képvilág: a „boldog békeidők” atmoszférája, amelyből itt csak a boldogság hiányzik. És – mint tudjuk – a béke sem sokáig marad.

 

 

Félvilág, színes magyar film, 88 perc, 2015. Rendező: Szász Attila. Forgatókönyvíró: Köbli Norbert. Operatőr: Nagy András. Vágó: Hargittai László. Zene: Parádi Gergely. Szereplők: Kovács Patrícia, Gryllus Dorka, Döbrösi Laura, Kulka János, Sándor Péter, Bordán Irén, Fekete Ernő, Elek Ferenc.