Kilométer/óra




Meleg volt, kifejezetten meleg egy olyan országban, ahol ünnepszámba megy, ha fürdőruhára lehet vetkőzni az óceánparton. Egy ilyen párás, meleg napon a városban ragadt lakosságot persze emészti a sárga irigység a parti szellőt szívó honfitársaik kiváltságos helyzete miatt, de hát mit is tehetnének egyebet, azért csak nem lehet bugyira vetkőzni a nyílt utcán. Azt mondják, van egy ózonlyuk az ország fölött, azért pirít a nap olyan erősen, meg magas az UV-sugárzás, ajánlatos naptej használata, főleg a világos bőrűeknek, mert könnyen leégnek, azon felül pedig mindenféle bőrtípusnak a bőrrák miatt, a sok anyajeggyel rendelkezőeknek pedig kiemelten fontos.

 

A férfi magas volt, a nő körülbelül egy fejjel alacsonyabb, arányosan mutattak egymás mellett, de ez, hogy ők egymás mellett egyáltalán mutattak valahogy, nem volt magától értetődő.

 

A férfi pár éve költözött az országba, mert csalódott a hazai dolgokban és úgy vélte, kétezer kilométerrel távolabb majd megtalálja számítását. El is ment hát egy, amolyan tanyára, azóta is becsülettel gondozza a virágokat és nyírja a bokrokat; szép kétkezi munka szép környezetben, de még szebb lenne, ha a művészete is úgy virágozna, ahogyan a kert, az meg valahogy mégsem akar szárba szökkenni. Talán menni kéne tovább, innen is.

 

A nő mosolygott, mikor kitöltötte a szabadságpapírját, alig várta már, hogy elrepülhessen kétezer kilométerrel odébb. Többször is járt már a célzott országban és titkon büszke rá, hogy ilyen messze az otthonától vannak számára már ismerős tájak, ismerős utcák. Nem szeretne itt élni, de inspirálja, szereti a városok, falvak sajátos esztétikumát, és lépten-nyomon kastélyok vannak, még az óceánpartokon is. Azért jött, hogy két hétre kiszabaduljon a már fullasztóvá zsugorodott otthoni környezetből, hogy itt végre kinyújtóztassa elméjét. Nyújtózott is, próbált belesimulni a helyi kultúrába, de csakhamar rájött, hogy két hét erre igen kevés idő.

 

Az, hogy ez a férfi és ez a nő egymás mellé kerültek fél napra egy kisvárosban, egy olyan országban, ahol nincsenek közös metszéspontjaik, nem volt magától értetődő. Ismerték egymást otthonról, beszélgettek már párszor ott, ahonnan a férfi elment és ahová a nő nemsokára visszatér. Ez a néhány (kocsmai) beszélgetés volt találkozásuk apropója. Végzettségük szerint mindketten képzőművész diplomával büszkélkedhetnek. Bizonyított esztétikai érzékkel találnak egymásban szépet kívül és belül. Szóval sok közös téma van, régi tanárok, közös ismerősök, még egyszer a művészet. A terv jó: kávézás, sörözés, egy jó vacsora, ilyesmi. Finom iróniával, némi cinizmussal, de okosan tapogatják le egymás körvonalait, amennyire a helyzet, illetve ők maguk engedik. És mindig van egy új réteg, ami hagyja felfedni magát, és aztán előkerül a férfi-nő kapcsolatrendszer, mint téma, de ez is nagyjából okos keretek között. Az idő (és az elfogyasztott alkoholmennyiség) előrehaladtával a férfi és a nő megérkezik a rizikófaktor – az őszinteség, a kitárulkozás, a beismert bizonytalanság és hasonló, lelki dolgok – szintjére. Hiába a több ezer kilométer, az ember – akárhol is legyen tehát – a kétségben mozog a legotthonosabban.

 

A találkozó amúgy jól sikerül, annak ellenére, hogy az egész országban csapnivaló a kávé, ihatatlan, ezt a nő többször is felemlegeti, és az étel is szar, meg ízetlen, milyen nép is az, melynek a szalmakrumpli meg a bundás hal a nemzeti étele. A férfi ezen csak mosolyog, ő megszokta már a dolgokat, és nem is olyan nyers, mint a nő, akin rögtön észrevehető, hogy közép-kelet-európai, és hogy még nem sikerült belesimulnia a helyi kultúrába, sőt, talán nem is fog, mert amúgy szeret nyers lenni. És persze, hogy mosolyog, hiszen rájött már, hogy ő sem való ide, vagyis az élete nem illik már ebbe az országba, a virágokat más is gondozhatja, de a saját művészetéért csakis ő felel, és már nem hiszi, hogy itt fogja megtalálni, egy olyan országban, ahol ennek a nőnek olyan rosszul esik kávét innia.

 

És közben telt az idő, és a férfi valószínűleg lekési a vonatot, ha pár másodperccel tovább hagyja ajkát a nőén. És a vonat pontos volt, és a férfi is pontos volt, a nő pedig arra gondolt, hogy milyen furcsa, hogyan zsugorodik kétezer kilométer néhány óra hosszára.

 
 
 

Ozsváth Zsuzsa 1992-ben született Nagyváradon. Verset és prózát ír. Szövegeit a Várad, a Helikon, a Korunk, illetve a Látó folyóiratok publikálták. Fényképez, fest, egyetemi diplomája szerint grafikus. Dolgozott színházban: színpadon innen és nézőtérrel szemben egyaránt.