Király Farkas helyszíni egypercesei




Gy. Szabó Béla: Hullaszállító kocsi, 1932

 

Felhővidék

Szalontai Enikő kérésére

 

 

Senki nem tudja, honnan jönnek a vörös felhők. Csak azt, hogy mikor a tenger, mikor a hegyek felől érkeznek. De hogy a tengerre honnan kerülnek, azt csak a hajósok tudnák megmondani – de rég nincsenek ezen a vidéken olyan hajósok, akik a vörös felhők idején kihajóznának. Ahogyan a hegyeken sem próbál senki régóta átkelni ezen időszakban. Azóta, amióta a felhők megteltek sókkal és savakkal, és szétmarják a beléjük tévedő embert, a föld állatát, a lég madarát. Kivétel talán a villámmadár, amelyikről azt beszélik, hogy képes pillanatok alatt a felhők fölé emelkedni, és e pillanatok alatt acélszárnyaiban a savak és a sók nem képesek kárt tenni.

 

Szerencsére a vörös felhők ahogy jönnek, úgy el is mennek. Legtöbbször minden ártalom nélkül átvonulnak a vidék fölött, s bár szörnyű bűzöket hagynak maguk után, azt általában elmossa a vöröseket követő fehér felhőkből támadó illatos zivatar, melynek cseppjei áldást hoznak az emberre, a föld állataira és a lég madaraira.

 

Senki nem tudja, mikor jönnek a vörös felhők. Nincs ebben semmi rendszer, hisz nem az évszakváltó szelek hozzák, s a szentek napjaihoz sem lehet kötni érkezésüket. Akár a szeszélyes ember haragja, úgy tör a vidékre s úgy is hagyja el, váratlanul és kiszámíthatatlanul. Meglehet, a magunk haragjából támadnak. Hogy kiderítsük, magunkba kellene utaznunk. De egyre kevesebben hajlandóak efféle utazásra. Inkább az égre mutatnak, a ki tudja, honnan érkező vörös felhőkre, és éjjelente arról álmodnak, hogy ők villámmadarak, acélból van a szárnyuk, és felemelkednek a felhők fölé.

 

 

Gyuri

Erdélyi Tünde kérésére

 

Kedveseim,

 

az osztálynévsor felolvasásakor legközelebb már nem fogom azt mondani: jelen. Lefutott a homok az órában, és megfordítani, újraindítani nem lehet. Még egyszer már nem.

 

Először akkor pörögtek le az utolsó szemek, amikor befejeztük az iskolát. Az én órámon is, de a tiéteken is, mindannyiunk élete új szakaszba lépett, fordítani kellett a homok­órát. A legtöbbetekét mostanság is forgatni lehet – ám az enyémet túl sokszor fordította meg már a sors.

 

Határőr voltam, akaratlanul, a diktatúrában. Végignéztem sok szörnyűséget – ti mit tennétek, ha látnátok, ahogy a határon elfogott menekülőket kutyákkal tépetnék szét a feletteseitek? Leszereltem, fordítottam.

 

Kedvesemmel egybekeltem, gyerekünket szeretettel neveltük. Aztán a kedvesem elméjében a múlt borzalmai felülkerekedtek a jelen örömei fölött. Végzett magával. Nehezen, de ismét megfordítottam a homokórát.

 

De a klepszidra természete megváltozott – és az enyém is. Finomabb lett a homok, sebesen pergett, idő előtt és váratlanul elfogyott a felső tartályból. És kiderült: ennyi. Nincs tovább. Úgy döntöttem: elmegyek.

 

A névsorolvasáskor nem fogom azt mondani: jelen. De ne szomorkodjatok. Rengeteget foglalkoztam, mint tudjátok, az ufókkal. Egyvalamit kiderítettem: az ufók egyszerre léteznek és nem léteznek. Nektek nem, nekem viszont igen. Kedvesek és jóindulatúak. Úgyhogy üdvözletem küldöm onnan, ahonnan nem is lehetne. Barátsággal és szeretettel:

 

Gyuri.

 

 

Újonc

Boros Lóránd kérésére

 

 

Most jársz először a föld alatt? Tényleg? Bányában sem jártál soha? Mondjuk Parajdon vagy Tordán, az ottani sóbányák valamelyikében mindenki járt. Na jó, nem mindenki, de majdnem mindenki. Mondjuk az azért más, mint a barlang. Kiépített barlangban sem jártál? Medvebarlang? Nem? Budapesten sem jártál? Csak mert ott vannak szép kiépített barlangok.

 

Nem baj, semmi gond. Túlesel a tűzkeresztségen. Tűzgennyességen. Nem, nem úgy gennyes, tee, hanem az agyagot nevezzük gennynek. Mert híg, olyan, mint a szar, de hát annak mégsem mondhatjuk. Órákig kúsztam a szarban? Érted.

 

Igen, sötét van. Nem nagyon sötét, sem kurvára sötét, hanem – sötét. Ahogy egy vak író mondta a vakságról: olyan, mintha valaki kikapcsolná a fényt, aztán meg kikapcsolná a sötétséget is. Ezért van annyi lámpánk, igen.

 

Állatok? Mire gondolsz? Ja, medvére. Hát persze, a medve szereti a barlangot. Meg a róka is. De ezek csak időnként vonulnak oda be, és nem a nagy barlangokat kedvelik, hanem a kisebb kőlyukakat. Hogy miért? Azért, mert nincs lámpájuk, csicsem, a sötétben ők sem látnak. Csicsem, és kész, így szólítjuk egymást. Csi-csem. Ízlelgesd. A pö-csöm jobb lenne?

 

De ott van például a denevér. Na, ők sem látnak, de ők ultrahanggal tájékozódnak. Aha, csipognak, és érzékelik a visszhangot. Ők ott vannak.

 

Más? Hát van más is. Van nyehőce. Barlangi nyehőce. A mocsárinak a rokona. Láttál már olyant? Reméld, hogy nem is fogsz. Nem, én sem találkoztam vele, és nem is akarok. Nem beszélek róla. Babonából nem beszélünk róla. Hogy nehogy elkapjon, azért.

 

Van madár is. Jujumadár. Tőle nem kell félni. Akkora, mint egy veréb, és akkora tökei vannak, mint egy kisebb vineta. Na jó, inkább, mint egy nagyobb paradicsom. Ritkán repül, de olyankor mindenbe beleüti a tökét, és olyankor sajátos hangot ad ki: jujujj, jujujj. Alfaja a csökött tökű hihimadár, amelyik ilyenkor röhög szerencsétlen sorstársán: hihii, hihii.

 

Van még más is. Persze, ifjú padavan. De róluk majd odabent, a sötétben mesélek. Azért, hogy ne ijedj meg. Most adj egy sört.

 

 

Az űrhajós

Márton Evelin-féle

 

 

Eljött értem, ahogyan ígérte. Gépe az imént szállt le az ámbátori repülőtéren. Messziről felismerem, egyedül ő visel szkafandert. Szép, szinte makulátlan fehér. Kedves tőle: bizonyára annyira sietett, hogy nem töltötte az időt az átöltözéssel. Vagy nem is akart kibújni az űrruhából? Biztonságosabb lenne így? Vagy megszokta? Esetleg nem szabad levennie még egy ideig? Sisakja ablakán megcsillan a nap fénye, a különleges sztyeppei napé, amely bár ugyanaz, amelyet a tengerparton vagy a hegyekben vagy a sivatagban látunk, itt valahogy másképpen mutatkozik, egyszerre megnyugtató és nyugtalanító, nappal átitatja az ámbátoriakat, éjjel pedig belőlük szivárog kifelé a napsugár, igaz, nem fény, hanem szerelem, mindenféle szerelem formájában, képében, vagy hogy is lehet ezt megfelelően mondani.

 

Integet a szkafander, az űrhajós, aki eljött értem Ámbátorba, amint ígérte. Ruganyosan jár, határozottan közeledik. Sisakja ablakát nem nyitja meg, nem tolja fel. Tudom, hosszú ideig közelebb volt a Naphoz. Vajon milyen erőkkel töltődött fel odafent? Ha kinyitná sisakján az ablakot, vajon milyen sugárzás szivárogna ki a szkafanderből? Talán azt tartogatja? Nekem? Sokáig gyűjtötte, mert tudja, hogy nekem sok szerelemsugárzás kell?

 

Eltelik néhány hosszúra nyúlt másodperc, és megérkezik, itt áll előttem. Átölelem. Furcsán lágy, furcsán puha az űrruha. Nem üres, csak éppen nincs benne test. Elengedném, de nem tudom. Fekete bőrömön felizzanak a sárga foltok.

 

 

Laposüveg

Csender Levente-féle

 

 

Ez a szegény Laci három dologhoz értett: a fához, a pálinkához és a pofonokhoz. Az utóbbiból néhány nagyobbat nemrég kiosztott Gazsinak, aki harmadnap összeesett s többé nem kelt fel, s akinek emiatt az egész pereputtya Lacit vadászta. Nem volt sok választása, elment a volt katonatársához, aki erősen hasonlított rá, nem kevés pénzért megvette tőle az útlevelét, s azzal fel is ült a Magyarba menő kisbuszra, hogy majd ott jobb lesz neki, aztán meg ácsok ugye mindenütt kellenek. Ült a buszon, nagy murokkal a seggiben.

 

Nagyváradnál aztán elővette a laposüveget, jól meghúzta, az arcát is bekente pálinkával. A határon nem foglalkoztak vele, meg is nyugodott. De aztán, még Ladány előtt, a buszt leintették a határőrök, az utasokat leszállították, és elkezdtek komiszkodni.

 

– Az útlevelét! – mondta neki is a parancsnok.

 

Laci erősen bandzsítva ránézett, és azt mondta:

 

– Te erdész vagy, neked nem adom.

 

– Én határőr vagyok, kérem az útlevelét.

 

– Nem, te erdész vagy – erősködött Laci.

 

– Jó ember, nézzen meg jobban, nem erdész vagyok!

 

Laci csendben bandzsított tovább, majd néhány másodperc múlva akkora örömmel, mintha egy ötszázlejest talált volna a zsebében, ráböffentett a parancsnokra:

 

– Igazad van! Te nem erdész vagy! Neked van puskád! Te vadász vagy! – s azzal elővette a laposüveget, és a katona arcába tolta: – Na, erre igyunk egy csepp pálinkát!

 

A parancsnok némi hezitálás után kicsavarta a kupakot, s beleszagolt az üvegbe. Szegény ember még sosem szagolt igazi seprőpálinkát. Undorral adta vissza az üveget, kiadta az utasítást: – Na húzzanak el innen nagyon gyorsan! –, aztán összeszedte a patrulát, s otthagyta Laciékat, mint Szent Pál az oláhokat.

 

Laci hosszan nézett utánuk. Kiitta a maradék pálinkát. Aztán fogta az addigi életét, beletette a laposüvegbe, betekerte a kupakot, s az üveget behajította a végtelen napraforgótáblába.