Királytemetés




Ábrahám Imola: kor-ma(karma)

 
 

(első rész)

 
Még meddig keseríti az életünket, szólt a kérdés folyton, amire csak nyögés volt a válasz legtöbbször. Emlékszem, ez a rövid párbeszéd hangzott el a legtöbbször tatus utolsó éveiben falun. Meg az, hogy Juli, ez már megint beszart, az istók faszába, eresztette ki fogai közt a replikát Juli néni, mire egy újabb cigaretta kezdett füstölni. Ilyenkor visszafogott, de dühvel teli csattogtatások meg halk káromkodások útján jutott el déditatám – azt szerette, ha tatusnak szólítom – a tiszta fehérneműig. Gyerekkoromból egyébként jóformán csak tatus halálba vágyódására emlékszem. Nem volt olyan nap, hogy ne említette volna már a Jóistent vagy a halált, hogy vigye már el akármelyik, élt ő már eleget. Már soha nem halok meg, hajtogatta, miért büntet az Isten ilyen hosszú élettel. Annak örüljön, hogy mindjárt száz esztendős, és még ki tud járni a házból s meg tudja csókolni a dédunokáját, jött a válasz Juli nénitől. Aztán egy idő után meg azt mondta, fél a haláltól. Egyik nap azt kérdezte, ha oda engem beraknak, fiam, a föld alá, oda ki a dombra, onnan én hogy jövök ki? Sehogy, apja – így meg a két lánya hívta mindig, mama és Juli néni –, onnan nem jönnek ki az emberek, s már jó volna, ha maga is oda befeküdne, tevődött hozzá halkabban.

 
Juli néni, mikor tatusra ügyelt, mindig az ággyal szemközt levő kis kanapén ült és cigizett. Sűrű füst gomolygott ilyenkor a kicsi szobában, és nekem mindig hányingerem volt. Sose verte le a hamut a végéről, mindig megvárta, hogy magától essen le. Azt szerettem nézni, mindig versenyeztettem az egymást követő hamutornyokat, hogy melyik lesz a leghosszabb. Olcsó mulatság egy városi gyereknek falun. Sokszor egész sokat bírta, néha még Juli néni is meglepődött. Szerintem ő is versenyeztette őket. Csak ilyenkor láttam halvány mosolyt az arcán. Ne füstölj benn, Juli drágám, nem szeretem, szólt minden egyes alkalommal tatus kérése, amire rendszerint nem jött válasz. Juli néni egyébként nagyon goromba volt, mindig csak mormogott és pöfékelt, és két telefonálás között, amik elég gyorsan követték egymást, tatusra panaszkodott. Már nem hagy itt minket, mondta mérgesen a telefonba minden nap, ma megint egész nap evett, aztán holnap be fog szarni, fogadjunk. Ilyenkor mamával beszélt vagy valamelyik szomszédjával. Annyit ne egyék, már megmondtam, mordult a fogai közt tatusra, mint egy vicsorgó eb, a telefon lerakása után.
 

Én egyébként csak nyáron voltam tatusnál, de néha hétvégén is elvitt mama, ha nem kellett sokat tanulni hétfőre. Régen nem szerettem jönni, de tatus egyre viccesebb lett a gyerekszemnek, aztán már én is akartam. Betömtétek a lyukat, tegnap szinte beleestem, kérdezte egyszer. Milyen lyukat, apja, kérdezte Juli néni, vagy mama, már nem tudom, néha Juli nénivel is eljöttem hozzá, de vele nem volt olyan jó, mert mindig goromba volt, és nem szerettem azt az állandó, ködként lebegő füstöt. Amelyiken jönnek ki a törpék. Milyen törpék, apja, maga meg van bolondulva, amire tatus csak vont egyet a vállán. Anyu mindig jót kacagott, mikor meséltem, könyvet lehetne írni tatából, azt mondta olyankor.

 
Én is gondoltam rá, hogy írjunk könyvet tatából, egyszer odaültem melléje, vittem füzetet és ceruzát. Milyen volt a világháborúban, tatus, kérdeztem, nagyon izgalmasnak találtam akkor a háborút, az utcán menve meg háborús hősnek képzeltem magam egy városi csatában, hajaj jött a válasz, az volt a világ, milyen menet volt, mikor az orosz katonáknak le kellett vágni az egy szem lovunkat, s a kenyeret egész álló nap sütöttük, mert annyit ettek, de csak idáig tudtam leírni, túl gyorsan mondta, és én akkor még csak tanultam írni. Aztán elmaradtak a mesék, már csak a törpékről tudott volna mesélni, azt hiszem, ha bárki kérdezte volna is. Különben én azokról is kérdeztem, de csak annyit mondott róluk, hogy jönnek fel a lyukból. De nem csak törpéket látott, hanem fehér ruhás embereket is. Egyszer sokáig nem akart kikelni az ágyból, és úgy csinált, mintha aludna, aztán nem bírta tovább, és halkan megszólított: hé, kimentek, ugye kimentek? Kik, kérdeztem vissza. Azok az emberek, a fehér ruhában, engem keresnek, el akarnak vinni, de ha alszok, nem zavarnak. De nem voltak ott semmilyen emberek, mondtam neki, de-de, jött a válasz, de akkor elmentek, jól van, és végre kikelt az ágyból. De sokszor dédimamával együtt akart ebédelni, és nem fogott neki az ételnek, míg haza nem ért a szolgálatból. Csak hogy dédimama már tíz éve meghalt, és nem fog ő már ebédelni jönni, mondtuk neki, de ő csak erősítette, hogy dehogynem, ne beszéljetek butaságot, csak a nagyuraknál van szolgálni.

 
Tatusnak a szeme is rossz volt már. Felkapcsolta fényes nappal a villanyt, és ilyenkor mamáék mindig rámordultak. Ő azt mondta, sötét van. Neki már tényleg sötétedett akkor, de azért nem kéne kiáltani, mondtam egyszer mamának, amire azt válaszolta, hogy már jó volna besötétedjen neki végleg, behunynia a szemét s befeküdnie a földbe, ki a dombra, így mondta akkor is, mint mindig, és a domb fele, a temetőre biccentett fejével.
Én nem vártam, hogy befeküdjön a földbe. Szerintem már csak én szerettem tatust akkoriban. Régen, mikor beteg volt, és nem tudott kikelni az ágyból, én vittem a vizet neki. Olyankor mindig megsimogatott a száraz, érdes kezével. Mikor helyre jött, olvasott nekem verseket is, három napja nem eszek, se sokat, se keveset, te nem tudod az milyen, de én sokat éheztem. Ilyenkor mindig félbeszakította a verset és elmesélte, milyen volt, mikor három napig nem evett. Nem volt olyan jó, mint a vers, de szerettem hallgatni az ő történetét is.

 

Tatus falujába egy nagy dombról kellett bemenni. Mindig, mikor mentünk kocsival, elképzeltem, milyen lehet télen ott beszánkózni, úgy fel tudnék gyorsulni, otthon nincs ilyen jó szánkópálya, mint ez az út, de aztán, mikor leértünk, a nagy kanyar látványa el is hessegtette a tervet, nem akartam a fára csavarodva végezni, amire egyébként folyton emlékeztetett mama is. Egyébként keveset jártam falura télen, általában bevitték városra, hogy egyszerűbb legyen mindenkinek. De a vége fele már nem lehetett hordozni, mindjárt száz esztendős, már be sem tud ülni a kocsiba, nem lehet cocókázni, így mondta mama, cocókázni, úgyhogy aztán mentem télen is, szánkót is vittem, és reméltem, le tudok fékezni a kanyar előtt. De a kanyartól még messze lakott tatus, a falu belsejében. Bonyolult az út, sokat kell kanyarodni, és még a patakon is át kell menni. Régen azt játszottam, hogy a ház a vár, és körben vannak a parasztházak, a szolgálókkal, és én vagyok a király. Egyébként tatus volt. Mindig ő mondta meg, mit kell csinálni. Azt mondta egyszer mamának, hogy amíg él, ő parancsol, s itt rend lesz, ha mondja. A királyok is így szokták. És mamáék is csendben morogtak vissza, ahogy szerintem a királyoknak is szoktak.

 

Mama szerint egész életükben csak parancsolgatott, és nagyon szigorú volt, de most már legyen elég, azt mondta egyszer, már elegem van, s fogja meg a száját, s nekem ne dirigáljon, míg a szájába én adom az ételt.

 

*

 

Szombat reggel érkeztünk meg tatushoz. Mikor a kocsiból szálltunk ki, már a kapuban volt. Most velünk jött Juli néni is, aki egyből rámordult, apja, miért jön ki, tiszta jég az udvar, essen el, s törjön el valamije százesztendősen. Én tatával visszamentem a dombra, ott levettem a szánkót, és elbúcsúztam. Így a szánkóval még félelmetesebb volt a domb. Az egész falut beborította a hó, és egy nagy fehér masszává olvadt össze. A kanyart be tudtam venni, és becsúsztam egészen a faluig. Onnan már inkább tatus fele vettem az irányt, messzinek tűnt a csúcs újbóli meghódítása. Át a Felszegen, majd Alszegen, majd a vizesárkon, ami igazából a patak volt, majd a várfalon, mert tatus kertje régi kőkert volt, és jött utánam a nagy, erős lovam. Te vagy az, István? Nem ismer. Apja, hát ő Gellért, nem ismeri meg, a dédunokája! Tatus csodálkozó arccal meredt rám. Gellért, mondta a nevemet lassan, mintha most hallotta volna először, majd lassan elfordult, és az ágyhoz csoszogott. Megváltozott, sokkal soványabb lett, a szeme még apróbb, és nagyon lassan járt. Mama az asztalhoz irányította. Egyen, apja, hoztunk ételt. Juli néni már versenyeztette a cigarettát. Csirkeszárny, kérdezte halkan tatus, de csak mérgelődő választ kapott, hogy mindig nem lehet csak húst enni, üljön már le a seggére.

 

Ebéd után kimentem hóembert építeni, de nem tudtam, nem volt elég vizes a hó, úgyhogy csináltam hóangyalt. Tatus is kijött, talán levegőzni akart, vagy csak bolyongott, de mama undokan vezette vissza, üres fenyegetődzésekkel kísérve lassú, csoszogó lábait. A ház csak két szobából áll. Mikor itt vagyok, én a kinti szobában alszok, amelyik az utcára néz. A falon van egy régi kép tatusról, azt szoktam nézegetni. Katonaruhában van rajta. Olyan furcsa, hogy az öregek is fiatalnak születnek.

 

Vacsorázni hívtak, pont mikor újra elkezdett hullani a hó, kár, pedig szeretek a havazásban lenni, és nem szeretem, hogy itt ilyen korán van a vacsi. Csak a hóért szeretem a telet, a hidegért pedig utálom. Meg a karácsonyért is szeretem. Húsleves volt az ebéd, itt mindig az. A vacsora meg az ebéd maradéka, pirítóssal. Tatus megint sokat evett és mamáék mérgelődtek, hogy megint be fog szarni, de azért még adtak neki. Mintha már éreztem volna is a büdöset. Közben egyre sűrűbben hullt, a másodikat meg sem vártam. Kimentem a patakra, ilyenkor szép sima jég van rajta, a vastag hó alatt. Ott csúszkáltam, egy kis részen, amit bevilágított az utcai lámpa fénye, miután a havat elsepertem a tetejéről. Kiabálást hallottam, úgyhogy felfutottam a házhoz. Az ajtót, kiáltja tatus, amennyire csak telik tőle, az ajtót csukjátok be, azt mondja, közben meg mama kiabált, Juli néni a cigijével küszködött, hogy el se oltsa, és tatust is visszatolja, hallgasson el, apja, meg van bolondulva, és gyenge testét az ágy fele vezették. Az ajtót, bejönnek a férgek, a csúszómászók a patakból, azt mondja. Nincsenek csúszómászók, tatus, mondom, ott voltam a patakon, be van fagyva. De, láttam, jönnek, az ajtót csukjátok be, mert bejönnek. Egészen remegett tatus, ahogy támogatták az ágy fele. Végre lefektették, de még mindig mondta, ugye becsuktátok az ajtót, bejönnek a csúszómászók, láttam, hogy jönnek. Hallgasson el, nem jönnek semmilyen csúszómászók, nyugodjon meg. Tatus félt, legalábbis olyan volt az arca. Lassan ingatta jobbra-balra a fejét, és ismételgette, hogy csukjuk be az ajtót, mert bejönnek a férgek s a csúszómászók, pedig az ajtó rég be volt csukva. Aztán a motyogásból hortyogás lett, elaludt, és hamarosan be is sötétedett, úgyhogy nem tudtam kimenni, ami kár, mert tatus nagyon hangosan kezdett horkolni, és a tévét sem tudtam nézni, mert az már régi és halk. Úgyhogy a külső szobába mentem és a fiatal képet néztem tatusról, és elképzeltem, ahogy iskolába jár, sőt óvodába, de nem tudtam elgondolni, hogy milyen lehetett akkor, és folyton ez a horkolás, még az is zavart, úgyhogy inkább feladtam, és valami édességet kerestem, de azt sem kaptam, és egyre jobban unatkoztam, miközben Juli néni a cigiket versenyeztette, keresztbe tett lábakkal, tatust nézve. Mama főzött. Mama mindig csak főz ilyenkor, hogy majd akkor is legyen étele tatusnak, amikor mi már elmegyünk.

 
Már késő este volt, mire felkelt. Most tényleg büdös volt. Juli néni a cigi mellől szólt mamának, mondtam, hogy be fog szarni, fel is kelt rá. Most te törlöd meg, nekem már elegem van, válaszolta mama mérgesen. Én inkább visszamentem a külső szobába. Nem szeretem az ilyent, mindig sokat veszekednek mamáék ilyenkor. A múltkor azt mondta anyu, hogy tatusnak ez már a második gyerekkora. Most eszembe jutott, hogy tényleg az, de szerintem rosszabb, mert ezt ő már nem növi ki. Felmásztam az ágyra, mert erre mindig fel kell mászni, sok matrac van egymáson, és elaludtam. Majd csörömpölésre keltem fel. Kifutottam a belső szobába, ahol tatus leverte a leveses fazekat, és tiszta leves volt a föld. Hát erre sem tud ügyelni, ezért kár főzzek, kiáltotta mama, tatus meg csak állt megilletődve, és motyogta, hogy nem akarta, és miért kiabál vele. Azért kiabálok, mert már nem lesz vége ennek, már nem hal meg maga is, azt mondta. Tatus sírni kezdett, én nagyon megsajnáltam. Miért akarjátok, hogy meghaljak, mondta, és sírt és visszament az ágyhoz és lefeküdt, és sírt tovább, én nem akarok a földbe feküdni, onnan hogy jövök ki?, és Juli néni a levest mosta fel a földről, és mama a szőnyegeket hajította ki a hóba, ott bassza meg, azt mondta, a hóba, a levessel együtt, és tatus sírt, és én visszamentem, és lefeküdtem, és aludni akartam, és nem akartam, hogy a földbe feküdjön, és én sem akarok majd oda feküdni.

 

 

 

Ádám Szilamér 1997-ben született Székelyudvarhelyen. Jelenleg Kolozsváron él, a BBTE magyar-orosz szakos bölcsészhallgatója.