Kis-Szamos parti ablak




Mottó: Az egyetlen, ami biztos, a bizonytalanságom – én.

 

 

Régen indián voltam ezen a tájon. Ebben az épületben varroda működött. Asztalaink és székeink helyén varrógépeket kezeltek hölgyek és urak, valamint vasalókat, ollókat, szabócentist, krétát, szappant és ki tudja még mi mást, ami az anyag-összeszerkesztéshez szükséges. Nem messze ettől a helytől, ahol ma M.E., valamikori indián, néhai M.A.1 asztalánál ül, egy lejtős udvarban lakott az az asszisztensnő, aki időnként a lakásán is vállalt gyógykezelést. A városbeli ismerősök bonyolult hálózata udvarába vezette anyámat, miattam és velem.

 

Anyám szerint ebben az utcában (str. General Ion Drăgălina, hősi halott) soha nem kaptam Moldamin injekciót. Nem jártunk ide semmiféle asszisztensnőhöz, és nem itt hangzott el vaskos testű bukszusbokrok mellett az a titokzatos diagnózis, amely szerint a szívemnek reumája van. Anyáink, másképp emlékeznek a közös történetre, mert így megy ez.

 

Időhúzás céljából bámultam hosszasan a kirakatba állított próbababákat, az anyag-összeszerkesztés akkoriban még, ó, dehogy. Lehet, hogy valami mást akartam késleltetni, nem emlékszem. Az injekciókat minden esetre tűrtem, bár féltem tőlük. Még most is félek, még mindig tűröm. Akkoriban más volt a folyópart, és a meder. A keskeny partsávon karós paszuly és uborka növekedett, pár tő paradicsom, krumpli és spenót, mint a konyhakertben. Néhol rózsa volt a kőtámfalra felfuttatva, vagy csak úgy, vad bokorba hagyva. Hogy ez igaz, vagy sem, már nem emlékszem. Viszont a kötélhágcsókra és létrákra, kampókra, amelyeken az önjelölt tulajdonosok2 közlekedtek, igen.

 

A közelben avattak pionírrá. Előttünk szobor, mögötte hotel és folyó, híddal. Március volt, vagy november, ki emlékszik. Hideg volt, fáztunk, a fehér ing alá kötött pulóvert öltöttünk, mindhiába. A hősök előtt nem illett kabátban állni, hiszen ők, hiszen ők, érettünk. A himnusznak csak az első szakaszát tudtam fejből, a fene gondolta, hogy olyan hosszú valójában. A szívemnek semmi baja, bár lehet akkoriban is éppen fájt, ki tudja, hogy miért. Elfáradt a kezem a szalutálásban, amúgy is fölöslegesen tisztelegtem hosszú és hideg szakaszok során, mire a leghátsó sorhoz értek a rangidős pionírok, elfogyott a himnusz és kosarukból a nyakkendő, az áttetsző műanyag-gyűrű is.

 

Amikor még indián voltam ezen a tájon és időnként, amikor rám jött a mehetnék fejemen kóbor sirályok és dolmányos varjak tollából készített fejékben kóboroltam. Néha aggódva figyeltem a fellegeket, rettegve Tehenek Szigetéért, amelyre úgy gondoltam, a jámborok naponta átúsznak tavasztól-őszig.A szigetnek nyoma sincs, az indián egyre többet fázik, nyaranta a Varjak Feredőjét látogatja, amelyre sokszemű tornyok néznek, s ezernyi ablakból megannyi nép. Az ablakokból csak a túlsó part látszik, az előttük elterülő, takarásban marad, mert így megy ez. Mi viszont kiülhetnénk néha, ide a kirakatba, indiánok és indiánok, hátha késleltetünk, elősegítünk, létrehozunk, balesetet okozunk, táblára kiírják: Vigyázat, amott a Helikon. Kirakatában élő emberek ülnek, ne nézzenek oda! 3

 

 

1 (szintén indián)

 

2 A nagy felhőszakadások idején aggódva kémlelték az eget, és a vizet, féltve a folyóparti termést.

 

3 Na nézzenek oda! Hát így megy ez.

 

Fotó: iStock. Cat looking out of the window behind windowsill with Pelargonium blossoms