Kis Teodósziusz




Kett Groza János: Emberi kapcsolatok és ennek eszközei

 
 

(Teodosie cel Mic)

 

részlet

 

Kalliopé Bagoly eprészete

 

Házának lépcsős verandáján állva, Kis Teodósziusz kihozatta a karosszéket, hogy kényelembe helyezkedve bámulhassa a kertet.

 

– Beteg vagyok, mondta Cicakutyusnak, jólesne egy kis eper. Hoznál?

 

Cicakutyus bosszúsan nézett rá, majd eltűnt a házban, és kis idő múlva egy tányér eperrel tért vissza.

 

– Az utolsó szemek, mondta, és visszament egy kiskanálért.

 

– Te hogyhogy nem kívánod? – kérdezte Teodósziusz, és megtáncoltatott egy eperszemet a kanál alján, majd fürge mozdulattal bekapta.

 

– Úgy, hogy nem kívánom, és kész, rántott egyet a vállán Cicakutyus, és leült törökülésben a szék mellé. Amúgy milyen íze van?

 

– Minek, az epernek? Ismered a málnát?

 

Cicakutyus hümmögött. – Ha ismerném a málnát, ismerném az epret is, eléggé nyilvánvaló, nem?

 

– Akkor nem tudom, hogyan magyarázzam el, adta fel Teodósziusz. A másik ásított egyet, aztán mikor a veranda falán az óra négyet ütött, ágyba parancsolta Teodósziuszt.

 

– És semmi tiltakozás, tette hozzá Cicakutyus, mert Teodósziusz szája mozdulni látszott. Csak semmi tiltakozás. A délutáni alvás segíti regenerálódni az agyat. Én is alszom délutánonként. Egy párna elég lesz, ugye? Hogyhogy kettő? Nem gondolhatod komolyan. Egy. Hány takaró? Négy? Mert megszoktad, hogy mindig bevackolod magad, na, van itt kettő – és dohogva ment a szekrényig, hogy hozzon még kettőt. Nesze, négy. És elfelejtettél fogat mosni. Teodósziusz szintén dohogva lódult neki. Mikor visszajött, észrevette, hogy tányérján maradt még két szem eper, s megkérdezte, megeheti-e?

 

– Nem, mondta határozottan Cicakutyus, nem eheted. Teodósziusz mélyen felsóhajtott. Cicakutyus jó éjszakát kívánt, s ahogy becsukta maga mögött az ajtót, magával hurcolva a tányért is, az ágy alól, vagy valahonnan a szoba mélyéből előtűnt Otília, földig érő, laza horgolású hálóingben. „Mintha hosszabbító-kábelekből lenne horgolva”, gondolta magában Teodósziusz, s örömében, hogy meglátta, hangosan köszönt neki.

 

– Csendesebben, csak nem akarod, hogy az ott meghallja?

 

És csakugyan, a szomszéd szobában mintha megnyikordultak volna az ágy rugói, és áthallatszott Cicakutyus dünnyögő hangja.

 

– Na, halljam, beteg vagy még?

 

– Ma még beteg voltam, suttogta Teo­dó­sziusz, de megittam egy csomó körömvirágteát.

 

– Végül is, a körömvirágtea is megteszi. És Kísértet Otília lehuppant az ágyra, de előtte óvatosan arrébb taszította a hatalmas paplanhegyet.

 

Teodósziusz maga alá húzta a lábát, és egy pillanatra csönd telepedett közéjük.

 

– Ahogy mondtam volt, mától nevelésed egy új szakaszához érkeztünk. Miután megtömtem a fejed mindennel, amit a királyságról tudni kell, ideje, hogy terepgyakorlatra menjünk. A királyság különféle jeles lakóival fogsz megismerkedni, valamint szokásaikkal és hóbortjaikkal.

 

– Cicakutyus tud róla? kérdezte Teodó­sziusz.

 

– Mondjuk, hogy nem ellenzi a dolgot. Hm, hova is mehetnénk, tűnődött hangosan Otília, és hálóingecskéjének egyik zsebéből elővett egy kis noteszt, belelapozott, aztán meg is válaszolta a kérdést:

 

– Keressük fel Kalliopé Bagoly eprészetét.

 
Teodósziusz mohón nyelt egy szárazat.

 

– Ja, szinte kiment a fejemből, folytatta Kísértet, és becsukta a noteszt. Hozd a számológépet. Az abakuszt. Segítened kellene Kalliopénak a dugványokkal, tette hozzá, aztán újra gondolataiba mélyedt. Két hosszú perc telt el. Teodósziusz fészkelődni kezdett az ágyban, mire Kísértet megrezzent, felpattant az ágyról, lerántotta róla a takarókat, és dölyfösen odavetette:

 

– Jössz már, mire vársz?

 

Kalliopé Bagoly háza a főváros délkeleti oldalán elterülő hatalmas birtoknak a közepén állt, egy égbenyúló faoszlop tetején, Bagoly innen fürkészte a környéket, a végeláthatatlan eperültetvényeket, hogy már messziről észrevegye a termésére fogukat fenő igencsak népes tolvajbandákat.

 

Alulról nézve a lakás olybá tűnt, mint egy kilyuggatott kocka, meredek cseréptetővel, nem csoda, hogy Teodósziusznak minduntalan egy kolumbárium jutott az eszébe. De amikor felmászott az oszlopot körülölelő kacskaringós lépcsőn, belátta, tévedett. Kis házikó terült eléje, előcsarnokkal, hat lépcsőfokkal a bejárat előtt, és belülről végképp nem hasonlított kolumbáriumra: a frissen meszelt falakon kékbe és zöldbe játszó színes szőnyegek voltak, meg néhány festmény, melyek Bagoly közvetlen felmenőit ábrázolták, sőt az ebédlőasztal feletti kis polcocskán néhány színes nipp üveghalacskát is látott. Bódító volt a mindent belengő eperillat.

 

– Nem bírom tovább, egyszerűen nem bírom, siránkozott Bagoly, miközben egy ecettel átitatott rongyocskával az orra alatt szédelgett fel-alá. Szüreteléskor egész áldott nap ilyen bűz van.

 

Teodósziusz felfedezett az asztalon egy gyümölcsöstálat, mely tele volt ilyen rongyocskákkal, ahonnan egy adott pillanatban Kísértet Otília is kiemelt egyet és orrához szorította.

 

– Igen, helyeselt Otília, tényleg bűz van.

 

Időközben Kalliopé észbe kapott, hogy házigazda lévén, meg sem kérdezte, megkínálhatja-e őket valamivel. Teodósziusz epret kért, Otília semmit.

 

– Felőlem, mondta Bagoly, és a „felőlem”-et a fiúra értem, nem rád.

 

– Nem tetszik szeretni az epret? kérdezte Teodósziusz. Én nagyon szeretem.

 

– Felőlem, hajtogatta Bagoly, és kiment a szobából.

 

– Naná, hogy nem szereti, szólalt meg Kísértet Otília, hát te nem érzed, milyen szag van itt?

 

– Eperszag.

 

– Eperszag. Ez semmit nem ért. Egész nap eperszag, próbálta nyomatékosítani Otília. Nézz csak ki, és az ablakhoz húzta Teodósziuszt, eperültetvény, ameddig a szem ellát. Kalliopé Bagoly eprészete immár harminc éve a főváros hivatalos beszállítója.

 

Látva, hogy Teodósziusz továbbra is értetlen képet vág, unottan rekesztette be a beszélgetést:

 

– Ami sok, az sok.

 

– Látom, a számológépet is magaddal hoztad, lépett be Kalliopé a szobába egy óriási tálcával, amin egy hatalmas, cukorral beszórt, befőttesüveg méretű eper, egy tányér gőzölgő eperpörkölt, roston sült epercubák eperpürével, eperfőzelék epermagolajban sült eperszemekkel, eperlekvár, eperszörp és egy szem főtt krumpli volt.

 

– Igencsak ritkaságszámba megy mifelénk a krumpli, sóhajtott fel Kalliopé, és Kísértet bánatos fejmozdulatokkal helyeselt. Csak egy pár szemet tartok az éléskamrában, a fontosabb vendégek számára.

 
Teodósziusz udvariasan visszautasította a krumplit, hiszen Cicakutyus diétás étrendjében a szétfőzött csirkehús mellé amúgy is kötelezően krumpli került, így aztán Bagoly felkapta az értékes gumót a tálcáról, és visszavitte a helyére, az éléskamrába.

 

Bagoly irigységgel vegyes bámulattal nézte, ahogy Teodósziusz eltüntet minden egyes falatot, s utána elterpeszkedik a széken.

 

– No, mondta Kalliopé Bagoly, ideje valami értelmes dologgal is foglalkozni. Menjünk ki az eperföldekre. Teodósziusz csalódott volt. Gondolta, azért kell magával hurcolnia az abakuszt, hogy Kalliopé házának ablakában, vagy valami egyéb, árnyékos helyen ide-oda tologassa a dróton csücsülő műanyagmadárkákat, ha úgy adódik, hogy meg kell számolni a dugványokat. Elgémberedve kászálódott fel a karosszékből, és követte Bagolyt és Kísértetet a függőlétrán.

 

– Vigyázz, nehogy kitörd a nyakad, szólt hátra Kísértet Otília.

 

Az ültetvény az oszlop közvetlen szomszédságában kezdődött, rögtön egy ágyás közönséges muskátli után, melyek Bagoly házának árnyékában kókadoztak.

 
Kalliopé Bagoly a kezébe nyomott néhány villás farkú kiskapát, valamint egy kisgereblyét, és elvette tőle az abakuszt.

 

– Annyit ássál, amíg bírod, mondta. Otília, te húzódj az árnyékba, a lépcső alatt találsz egy nyugszéket.

 
Teodósziusz kifordított két palántát a kiskapával, aztán a válla fölött hátrasandított Bagolyra. Ez, a dróton csüngő műanyag madárkákra pillantott, golyóstollal két vonalkát húzott egy kis noteszbe, majd felpillantott és így szólt:

 

– Felírtam. Csinálhatod tovább. Ha gondolod, elmesélek néhány történetet magamról, míg dolgozol. Kedves Teodósziusz, nem volt valami könnyű életem, bármit is mondanak rólam egyesek. Amikor kicsi voltam, apám, akit a festményen láttál, fent a házban (Teodósziusz valóban látott néhány festményt a házban, amelyeken minden kétséget kizáróan szerepelt néhány szigorú bagolyfej, de annyira hasonlítottak egymásra, hogy teljes bizonyossággal csak Kalliopé tudott különbséget tenni a falon pózoló ősök közt), épp az előtted elterülő ültetvény öntözőrendszerét helyezte működésbe. És most jól figyelj: az uradalmam határain túl, Minótaurosz Sámuel földjei terülnek el, aki gombát termeszt – hogy enné meg a rosseb a gombáival együtt. S ugye a gomba a nedves talajt kedveli, míg az ő mezőin igencsak ritkán esik.

 

Ekkor Bagoly abbahagyta a mesélést:

 

– Várj csak, valamit elszámoltam. Hányat is ástál ki?

 

Teodósziusz felemelte a karját, és arra a helyre mutatott, ahol a kiskapát először a földbe vágta. Kalliopé végigfuttatta a szemét a soron, a műanyag madarakra pillantott, felsóhajtott, és egy gyors mozdulattal megrázta a számológépet.

 

A madárkák felcsilingeltek, aztán glédába álltak az abakusz egyik oldalán.

 

– Látod, ahelyett, hogy dolgoznék, csak jár a szám, és a számítást is elrontom. Épp ott tartottam, hogy egy szép napon Minótaurosz átjött apámhoz, és fűt-fát ígért neki, többek közt hogy fele-felében osztoznak a termésen, és minden költséget ő áll, csak csináljon neki is apám egy öntözőrendszert, amelyet a mi tartályunkhoz csatolnának. Na, jó, ígért ő mindenfélét, de ez már nem tartozik rád.

 

Teodósziusznak, aki a kiskapa nyelére támaszkodva épp megszusszant egy hosszú sor palánta végében, úgy tűnt, hogy a mondat végére Bagolynak arcába szökött a vér, hogy még a tollainak a hegye is belevörösödött.

 

– Apám úgy gondolta, folytatta Bagoly, hogy neki szinte semmibe nem kerül megegyezni Minótaurosszal, és ivadékai hosszú éveken keresztül részesülnek majd a gombatermésből, az egyezség szerint. De ez a minden hájjal megkent ipse (és itt Bagoly hangja elcsuklott), miután apám kiásta az összes öntözőárkot és csatlakoztatta a saját tartályához, felrúgta az egyezséget, és következőket mondta apámnak: „Mégis, mit gondoltál, hogy életem végéig osztozom veled a termésen, s cserébe szinte semmit nem kapok?” Szegény apám, kis idővel ezután megbetegedett, és halálos ágyán meghagyta, bosszuljam meg. Nem bocsátkozom részletekbe, de felemelő pillanat volt: ő kapkodva szedte a levegőt, én meg könnyeimmel öntöztem a kezét.

 

– Miért? – hagyta abba az ásást Teodó­sziusz.

 

– Felemelő pillanat volt, ismételte Bagoly, elmerülve emlékeiben. Azóta töröm a kobakom, hogyan állhatnék bosszút, de semmi okos nem jut eszembe.

 

– Ezerszer megmondtam, hogy egyszerűen zárd el a tartályban a vizet, s kész, a gombának lőttek, szólalt meg Kísértet Otília.

 

Teodósziusznak úgy tűnt, hogy Bagoly újra elvörösödik, de azért tovább figyelte, hogy biztos legyen benne. Bagoly elkapta a tekintetét, és láthatóan zavarba jött, mert hosszú magyarázkodásba fogott:

 

– Persze, igazad van, de tudod, hogy van a szomszédokkal, nem akarjuk megismerni egymást, nem is akarjuk látni a másikat, de az se lehet, hogy őrizetlenül maradjanak a parcellák, vagy halomba száradjon a gomba, mert az mégis hogy veszi ki magát? Hogy kárba vesszen az egész.

 

– Komisz egy alak ez a Minótaurosz Sámuel, vágott közbe Teodósziusz az eperpalánták közül.

 

– Nem komisz, mondta, Kísértet, csak megkeseredett és ellenszenves.

 

– De igenis komisz, és ravasz, protestált Bagoly.

 

– Mindenki azt gondol, amit akar. Elviszem holnap Minótaurosz Sámuelhez, győződjön meg a saját szemével.

 

– A te dolgod, mondta Bagoly sértődötten, a te dolgod. Ép elméjű ember nem teszi be oda a lábát.

 

– Ez a te véleményed. Nem mindenki gondolja így. Alig egy napja, hogy a Régensharcsa tiszteletét tette nála, fogta suttogóra Otília, és odahajolt Bagoly füléhez. Az ingerülten ugrott fel:

 

– Nem hiszem!

 

– Úgy van, ahogy mondom, erősítette Kísértet. S azt mégsem mondhatod, hogy a Védelmező Harcsának nem lenne ki mind a négy kereke.

 

– Vajon miben sántikálnak?

 

– Nagy dolgok készülődnek, meglásd. Mindenesetre, csak remélni merem, hogy Minótaurosz, bármennyire is komisznak és ravasznak tartod, nem dőlt be a Harcsa szavainak.

 

– Igen, legalább ennyi, nyugtázta Bagoly. Ha választanom kellene Sámuel és a Régensharcsa közt, Sámuelt választanám. Azt a bakafántos halat ne is lássam.

 

– Pedig lehet, hogy hamarabb találkoztok, mintsem gondolnád. Tudod, mennyire nehezére esik az utazás, abban a nevetséges befőttesüvegben, s kizárólag fontos ügyekben, mondjuk földtranzakciók esetén hajlandó útra kelni. Nem tudom, pontosan mire készül, de holnap azért is megyek Sámuelhez, hátha kiszedem belőle, mi a veleje ennek a sok pusmogásnak.

 

– Úgy ennék egy kis gombát, s nincsen, sóhajtott fel Bagoly, mintha teljesen elfelejtette volna az előbb elhangzottakat.

 

– Minótaurosz Sámuel is enne egy kis epret, de nincs nekije, mosolyodott el Otília. De Bagoly teljesen gyászos hangulatba került, és úgy tűnt, már semmivel nem lehet megvigasztalni.

 

– Miért lombozódtál le ennyire? – kérdezte Otília derűsen, és játékosan belebokszolt Bagoly oldalába, hátha felvidítja.

 

– Csak úgy belegondoltam, mi is vár ránk. Az elmúlt két éjszaka csupa marhaságot álmodtam össze, Sámuellel, jó apámmal, Sámuel apjával, s még, képzeld, Teodosziusszal is, mikor kicsi volt, alig kétéves, és kiugrott a bölcsőből, és uccu neki a Gomper Völgyének, mint aki eszét vesztette, és mi Sámuellel utánaeredtünk, hogy visszafektessük a bölcsőbe. Apám biztatott, hogy segítsek Sámuelnek elkapni a kis lurkót, de nekem nem akaródzott, szóval – csupa baromságot.

 

– Velem nem álmodtál? – kíváncsiskodott Otília.

 

– Veled nem, mondta Bagoly egy kis gondolkodás után. Arra emlékszem, hogy Teodósziusz csak rohant, és egyre messzebb került a Faltól, és valahol a távolban már feltűnt a Jeges Tó, és Teodósziusz egyenesen arra szaladt, és közben csúszott le róla a pelenka.

 

– Marhaság, vágott közbe Kísértet, innen a Faltól nem is látszik a Jeges Tó.

 

– Én pedig ezt álmodtam. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy ha én pucér kisgyerekkel álmodom, az rossz ómen.

 

– Ki volt pucér?

 

– Hogyhogy ki? Teodósziusz, te oda sem figyelsz arra, amit mondok?

 

– De igen.

 

– A legviccesebb az volt az egész kergetőzésben, hogy én mindvégig énekeltem, folytatta Bagoly.

 

– Tényleg?

 

– Igen, énekeltem, s ha jól belegondolok, valahányszor énekeltem az álomban, mindig valami szerencsétlenség történt.

 

– Túl nagy fontosságot tulajdonítasz neki. S ugyan biza, miről szólt az az ének?

 

– A dallamára nem emlékszem, de valahogy így hangzott:

 

Fenyőmagas dombok alatt,

Mahagóni tölgyek alatt,

Fenyőmagas eprek nőnek,

Neonfényű szikrát lőnek,

Rózsaszínűt.

Aj, aj, aj!

 

Labda-kerek füvek között,

Szifon-ízű földek fölött

Eper-kerek labdák szállnak.

Aj, aj!

Nárcisz-szagú füvek között.

Rododendron indák között. Aj!

 

– Mit akar jelenteni ez az egész?

 

– Fogalmam nincs, mondta Kísértet. De elég szomorú nótának tűnik.

 

– Az is. Szóval, ha kíváncsi voltál, hogy miért van rosszkedvem, hát ezért. Na, eleget dolgoztunk mára, mondta, s avval összecsukta jegyzetfüzetét, s a madárkákat az abakusz szélére söpörte.

 

Teodósziusz semmit sem értett a fenti beszélgetésből, ráadásul büszkeségét is sértették Bagoly utolsó szavai. „Hiszen ő semmit sem dolgozott”. Az volt a halvány érzése, hogy Bagoly és Kísértet olyan fontos eseményekre célozgattak a háta mögött, mely események nagyrészt őt magát érintették. De Bagoly atyaian megveregette a vállát:

 

– Gyere, kapsz valami jutalmat tőlem. Olyan epret választhatsz a kamrámból, amilyent csak akarsz.

 

– Kalliopé Bagoly kamrája messze földön híres, magyarázta Otília, miközben ellebegett Bagoly és Teodósziusz mellett, akik lihegve baktattak az oszlopot körbefutó lépcsőn. Sokan szeretnék, ha csak egy is az övék lehetne az ott sorakozó eprek közül, mert tudd meg, hogy…

 

– Hagyjad csak, fedezze fel magának. De előrebocsátom, csak hogy kialakíthass magadnak egy képet, az eprek a betakarítás éve szerint vannak eltéve és felcímkézve.

 

– Nem tud még olvasni, szólalt meg éles hangon Otília. Ki tudja betűzni, de csak ha nagybetűvel van írva.

 

– Én is csak betűnként tudok írni, és csak nagybetűkkel, és hála a Fennvalónak, még itt vagyok, és azért csak vittem valamire, düllesztette ki a mellét Kalliopé. Vékony nyaka volt, itt-ott már kilátszott a csupasz bőr. Lesúrolta a lábát az „Isten hozott” feliratú kisszőnyegen, és lenyomta a kilincset. Mindannyiunkból nem lehet világtudós, vetette hátra az ajtóból.

 

– De azért törekedhetünk rá, nyelvelt vissza Otília.

 

A kamrában, melynek ajtaját Bagoly egy kicsi, de furmányos formájú kulccsal nyitotta ki, különféle alakú, színű és méretű eprek sorakoztak, tetszetősen elrendezve a polcokon.

 

– Ni csak, ujjongott Teodósziusz, violaszínű eprek, mint valami hatalmas bárkák.

 

– Vitorlájuk is van ám, mondta Kalliopé, és megrántott egy kötelet, mely az eperből kinőtt árbocfán csüngött. Hamarosan lenvászonszerű vitorlák göngyölődtek alá, és egykettőre kifeszültek a huzatos kamrában.

 

– Nyitva hagytad valamelyik ablakot? – kérdezte Otília. Honnan ez a léghuzat? Az ajtót legalább becsukhatnád, ha nem akarsz holnap arra ébredni, hogy Teodósziusz megint meghűlt.

 

– Vannak itt, folytatta Kalliopé, miközben becsapta az ajtót (mire a vitorlák egyből elernyedtek) sárgás színű, kemény húsú, kerti szerszámokat formázó eprek, amikkel akár krumplit is lehet ásni (de honnan krumpli?) – aztán pallos-eprek, szintén igencsak kemények, arra az esetre, ha netán Minótaurosz Sámuel megtámadna.

 

És az utóbbiakat olyan nevetségesen harcias kinézettel mondta, hogy Teodósziuszból kibukott a nevetés.

 

– Ezek itt a közönséges eprek, mondta Kalliopé. Akarsz belőlük? Tessék.

 

S mivelhogy Teodósziusz habozni látszott, degeszre tömte velük Teodósziusz zsebeit.

 

– Lekvár lesz belőlük, mire hazaérünk, okoskodott Otília.

 

– Tudd meg, hogy feljavítottam a fajtát, ezek sokkal tűrőképesebbek, mint amelyeket Bukarestbe küldök eladni.

Néhány polccal arrébb Teodósziusz jó pár különböző nagyságú, gombaformájú eperre lett figyelmes, melyek színüket vesztve lebegtek a befőttesüvegekben. Kalliopé felsóhajtott:

 

– Csaknem négy év munkámba tellett, míg előállítottam ezeket. Ennek a semmirekellő Sámuelnek életében nem voltak ekkora gombái, mint ezek itt. Kár, hogy eper­ízük van. Néha jön, hogy kidobjam mind, nehogy meglássa valaki.

 

– Miért nem hajítod ki őket? – kérdezte Teodósziusz.

 

– Mert elég jól elállnak így is, formalinban nem romlanak meg. Íme, az én híres kamrám. Választhatsz magadnak bármit, kivéve ezeket a gomba alakú epreket. Ahogy a jelenlévő Otília mondaná, aki egy olvasott illető, ugyebár, érzelmileg kötődöm hozzájuk, érted? – heherészte Kalliopé, immár kissé felvillanyozódva, s megcsipdeste Teodósziusz arcát.

 

Teodósziusz végigfuttatta a szemét a polcokon sorakozó eperkiállításon.

 

– Ebben meg mi van? – kérdezte, és rámutatott egy vasszekrényre.

 

Bagoly elmélázott egy kicsit, de aztán kinyitotta a szekrényt, ahonnan egy kék színű, gyűrt vászongöngyöleg hömpölygött szembe, melyet háló borított s köröskörül volt bogozva valamiféle cérnával. Mögötte, a vasszekrény alján, gázpalack hevert, száján egy nevetséges égővel.

 

– A kosarat kint tartom a szerszámoskamrában, világosította fel Bagoly.

 

– De mi ez? – kérdezősködött tovább Teodósziusz.

 

– Egy eper-hőlégballon.

 

– És képes felemelkedni? kérdezte hitetlenkedve Kísértet, a vászon porózus felületét vizslatva.

 

– Ühüm, válaszolta Kalliopé. Speciális kezelésnek vetettem alá a külsejét, amíg olyan nem lett, mint a guttapercha. Felfújod, aláhelyezed az égőt, rákötöd a gondolát, s már a levegőben is vagy. De evésre is alkalmas.

 

– Engedd meg, hogy evvel ne értsek egyet, grimaszolta el magát Otília.

 

– Senki sem mondta, meg is kell enni.

 

– Próbáljuk ki, szólt Teodósziusz.

 

– Gyere, fújjuk fel, sóhajtott Bagoly.

 

Ahogy Teodósziusz kiszökdelt a szobából, Kalliopé Otíliához fordult, aki a gázpalackot tartotta a kezében.

 

– Hazaviszed a légballonnal, aztán visszarepülsz ide.

 

– De ő azt hiszi, hogy nekiajándékoztad.

 

– Kedvesem, nem adhatom neki a légballont. Evvel leskelődöm át a kerítésen, mondta elvékonyodott hangon Bagoly, kacsintott egyet, aztán játékosan könyökölt egyet Otíliába és rálépett a lábára. Szóval én is át-át kukkantok Minótaurosz kertjébe a biztonság kedvéért.

 

– Nem értem, miről beszélsz, értetlenkedett Otília.

 

– No, érted te nagyon jól, csak fel akarsz bosszantani.

 

Bagoly lemászott a lépcsőn, kezében a leereszkedett vászongöngyöleggel, vigyázva nehogy rálépjen a cérnaszálakra. Ahogy leért, a szerszámoskamra felé vette az irányt, ahonnan egy kézi pumpával és egy hatalmas fonott rafiaszatyorral tért vissza, a pumpát Teodósziusz kezébe nyomta.

 

– Ez lesz a jogarod, mondta. Csak rá kell szorítani a szelepre.

 

Amikor az epret már félig felfújták, Otília megsajnálta Teodósziuszt, és ő maga folytatta a pumpálást. Bagoly beállította az égőt a balon alá, és elhelyezte a palackot a gondolában. Az óriásgyümölcs egyelőre lomhán vonszolta magát a földön, Teodósziusz friss palántái fölött.

 

– Gyufát, mondta Bagoly, aztán bosszúsan felment a lépcsőn, és egy doboz gyufával tért vissza. Teodósziusz, kérlek, hagyd, hogy Otília kezelje a gázpalackot.

 

Meggyújtották az égőt az eper-hőlégballon alatt, az lassan megszilárdult és a levegőbe emelkedett; a rózsaszínű erezésű és sárga pöttyökkel tarkított kék ballon rándított egyet a gondolán.

 

– Hurrá, ujjongott Teodósziusz, repül!

 

– Látod, mit ír rajta? – kérdezte izgatottan Bagoly. Senki nem tud nagybetűkkel úgy írni, mint én. Teodósziusz kissé elhátrált a hőlégballontól. Úgy, még egy kicsit hátrébb – Otília erősen belekapaszkodott a gondolába, nehogy túl messze emelkedjen a ballon a földtől.

 

– Gyorsabban, olvass gyorsabban, mit gondolsz, meddig tudom tartani?

 

Egy meleg fuvallat söpört végig az eperágyások fölött, meglebbentette Teodósziusz pizsamáját, felborzolta Bagoly fején a tollakat, és az erezések mentén beleremegett az eper-hőlégballon. Gumírozott felületén egy hatalmas felirat sárgállott. MI-CHE-LIN szótagolta Teodósziusz, aztán Otília felé iramodott, aki berántotta a rafiaszatyorba. Bagoly meglendítette a kezét, akár egy hajóskapitány, és az óriáseper szökdécselve emelkedett a levegőbe.

 

 
 

GÁLL ATTILA fordítása

 

 

Răzvan Rădulescu román regényíró, forgatókönyvíró. 1969-ben született Bukarestben, ahol bölcsészkart és operarendezői szakot végzett. A Mircea Martin vezette Universitas irodalmi kör tagja. 1991–1994 között a Central irodalmi kör vezéregyénisége, később a Mircea Cărtărescu vezette Litere egyik véleményformáló alakja. 1995-ben debütált a Családi portré (Tablou de familie) című antológiában. Első regénye: Ilie Cazane viszontagságos élete (Viața și faptele lui Ilie Cazane) a Cartea Românească kiadónál jelent meg 1997-ben. 2010-ben Kis Teodósziusz (Teodosie cel Mic) című regényével elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját.

 

 

 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter