Kisebbségtörténelem Csák Máté földjén




 
 
Különös kötettel, meglepetésekben gazdag elbeszélésekkel, tájnyelvi betűjelölésekkel érdekes olvasmánnyal ajándékozta meg a mátyusföldi népi emlékezetet könyvbe szerkesztő Száz Pál azokat, akik egy ideje figyelemmel kísérik sokoldalúságában izgalmas megnyilatkozásait. Eddig publikált, egymástól inkább különbözőségükkel/különneműségükkel jeleskedő regényeit (megannyi stílusbravúr mindkettő: az egyik minimalizmusra hajló, redukált próza, a másik a magyar reneszánsz nyelvi-mesei rekonstrukciója), Borbély Szilárd munkásságát korszerű eljárásokkal értelmező disszertációját, továbbá: a Márai által is becsült cseh szerző, Olbracht kárpátaljai élményeit magába foglaló regényének újrafelfedezését említem. A jelen munka nem a szerzői stilizációs technikát dicséri, hanem a különböző adatszolgáltatóktól összegyűjtött anyag elrendezését, művé szervezését. Mátyusfölde nem ismeretlen területe a magyar nyelvjárás-kutatásnak: Zolnai Gyula 1890–91-es tanulmánysorozata a Magyar Nyelvőrben terepmunka eredménye, a nyelvész Peredre is eljutott, amely a jelen kötet egyik „központ”-ja. A maga jogán, de nem a maga nevén. Ugyanakkor Mátyusfölde inkább a XIV. század oligarchájáról volt nevezetes, aki Ady Endre verse révén a maradiság, elnyomás, „úri bitangság” reprezentánsa lett, egyebekben a szlovák romantika irodalmának hőse. A Csák Máté földje népének üzenő Ady hívhatta föl a figyelmet arra, hogy ennek a népnek történelme van (mint minden népnek, még ha a történészek egy része nem is érezte érdemesnek följegyzését), de ami ennél fontosabb: történetei vannak. Nem akármilyenek; olyanok, amelyekben a természeti mítoszok a történelmiekkel találkoznak.

 
Ennek folyományaképpen egyetlen nagy Időben élnek (nemcsak az adatközlők, a „mesézők”); a nyelvben, a történetmondásban, anekdotában és legendában vagy pletykában megszűnik a korszakokra tagolt kronológia, ki-ki részese a maga idejének meg a mindig-egy, noha rétegzett Időnek. A hosszabb-rövidebb elbeszélésekre, történésdarabokra, mondásokra, mozaikokra oszló történetek hitelét Öregapád, Öreganyád, ezek Öregapja és Öreganyja biztosítja, ők a tudók és hagyományozók, a természetben otthonosak és (mindig ők!) a történelemtől sújtottak. Növényekről, fákról, bűnökről, földről szólnak a mesék, növények gyógyító-ártó hatásáról/erejéről, miközben a történelem szüntelenül beleszól az egyesek, a falu, az országok életébe, határváltoztatással, békeszerződéssel, háborúval, deportációval, holokauszttal és Gulággal, komiszárokkal és beszolgáltatási parancsokkal, ki- és áttelepítéssel, reszlovakizációval, az „anyások” otrombaságával, halállal és születéssel. A XX. század véres, igazságtalan, bosszúvággyal és dekrétummal teli, értetlen és fölösen kegyetlen történelmében kell helyt állnia azoknak, akik a Biblia szellemiségét napi valóságukban élik/élnék meg: akik a történtekhez, a hétköznapok világához is odaszámítják a Testamentumok üzenetét; akik alulról szemlélik és elszenvedik a XX. századot. Méghozzá olyanformán, hogy a maguk történetét az Időbe kivetítve úgy értelmezik (és kísérlik értelmes magyarázattal ellátni), mintha részben egy már megtörtént esemény ismétlődése volna, újra átélhető lenne; részben aképpen felelnek (önmaguknak), hogy a történelemmel szemben természetismeretük, természetben reménykedő magatartásuk segítené át őket (mint ahogy több ízben átsegíti) a rájuk valóban zúduló bajokon. A történelmi eseményeket, amelyeknek följebb adtam listáját, összelátják a régebben lett dolgokkal; Atyámteremtőm, Márjácsko, Krisztusurunk ugyanúgy szereplője a történeteknek, mint Beneselftárs, Hitlerelftárs vagy Sztálinelftárs, ki-ki segítő vagy éppen ellenkezőleg ártó, jó vagy gonosz szándékkal szól bele az egyes ember, a falu, a népcsoport életébe; így falutörténet, gyógynövénytörténet, fatörténet, tájtörténet, kisebbségtörténet vegyül, egyesül a mesézés során, mely nem varázsmese, nagyon ritkán, majdnem sohasem tündérmese, néha találós kérdés, többnyire beszámoló, köznyelven szólva, a népi szemlélet során megfogalmazódó, értelmezés szerinti „igaz” mese. Mely olyan tiszta nyelven szólal meg, hogy még a legújabb technikai eszközöket, a tévében látott jelenségeket is képes integrálni. A maga világába. És a maga nyelve által. A régi, a bibliai történet maivá lesz, mintha ma történt volna, és néha ma történik valóban, de a mai történet is meglelheti megfelelőjét a hagyományban. Nem azért, mert a dolgok nem változnak, hanem azért, mert a dolgok magyarázatát az elsajátított bibliai szövegek és történeti tapasztalások során szerzett természeti „igazságok” éltetik. Az elbeszélések lényege a dialogicitás. Valaki(k)nek címzett monológ, mivel a beszélő sosincs egyedül. A történeteket örökölte, senki nem tudhatja, mikor születtek. A Biblia volna a „kezdet” (kétséget kizáró?) időpontja, ha nem illeszkedne a megannyi történet öregapádhoz, öreganyádhoz és azok öregapjához. Így nincs régi és nincs új, csak „mesézés” létezik, de a mese itt nem „kitalált” történet, hanem valami olyasmi, amit Aristoteles mítosznak nevezett Poétikájában. A világ hol rosszul, ritkábban jól működő rendjéről szólnak ezek a történetek, amelyekben hol egy közkeletűvé vált ótestamentumi történet szólal meg: így többek között a vízözöné; hol egy római regére, Ovidius Átváltozásaiból eredeztethető elbeszélésre bukkanunk, ilyen Philemon és Baucis, a fel nem ismert, mert álruhás isteneket vendégül látó két öreg története, kiknek emlékezetét (ebben a kötetben is) két fa őrzi. A mesézők újra elbeszélik a Saulusból Paulusszá tett apostol históriáját, rádöbbenünk a Krisztus-hordozónak, Christophorusnak mátyusföldi népi változatára. Talán kortársi iskoláskönyvek nyomán hivatkozik a meséző a tücsök és a hangya esetére, és az igencsak újkori tapasztalat, a szovjet természetátalakító Micsurin is helyet kér meg kap a beszélők emlékezetében. Ez az emlékezet nem szelektív, egymásra rétegzi különféle korok szokásait, eszközeit, viselkedési formáit.

 
Minden veszedelmek a nyelv által, a nyelvben jutnak formához. A tájnyelv jelzi a hovatartozást, az események ráolvasása a hajdani történetekre, a hajdani történetek maiként fölismertetése a mesézők időszemléletét a mítoszbefogadáshoz közelíti: a mitológia alakjaival a falusi történetekben találkozunk, a Biblia állandó forrása a világ értelmezésének, még akkor is, ha a rádió és immár a televízió is közli a híreket. A virágok és fák élő-munkáló történetei egybefonódnak azokéival, akik kiérezték, megtapasztalták, az elődöktől elsajátították a virágok és fák „evangéliumát”; amiként az evangélium történetei, alakjai kilépnek a könyv lapjaiból, és a ráismerők élményeivé válnak, akként a virágok és fák „regéi” embertörténetekként funkcionálnak, tárgyi jelenlétük mögött emberi tulajdonságok rejlenek. Résztevői a laicizálódó és apokrif voltukban mítoszhoz közelítő evangéliumi történeteknek.

 

Száz Pál könyve egyrészt új világot tár elénk, mely messziről üzen, számunkra újként alapozódik meg, másrészt a magyar nyelvterület irodalmilag üresnek tetsző helyét érzékletes, gazdagon színezett, túlzás nélkül írható: pompázatosan díszített történetekkel rajzolta be. Mátyusföld népének szomorú története egyben az élni-tenni akarás históriája, a természet története, amely szintén fenyegetettségről árulkodik, végiggondolatlan kísérletekről, emberi önzésről éppen úgy, mint a falu népét a háborúba küldő kormányoké, országvezetőké, kiknek válasza az embertörténetre a deportálás, a munkaszolgálat, a holocaust és a gulág volt. Nem kevésbé tanulságos, miként szüremkedik be a szlovák nyelv, a hivatali, de a betelepítések következtében az érintkezés eszközeként. Ez a többnyelvűség, a tájnyelv, a köznyelv, a szlovák nyelv összjátéka szintén a furcsán alakuló történelem hozadéka. Mellyel szemben az archaikus imádságok, ráolvasások belekomponálása a falu költészetét reprezentálja. Kivételesen érzékeny szerző kivételesen érzékeny kötete. Élmény elolvasása.

 

 

 

Száz Pál: Fűje sarjad mezőknek – phytolegendárium. Kalligram, Dunaszerdahely – Pozsony, 2017. (Illuszrálta Szőke Erika, a CD-melléklet narrátora: Culka Ottó.)

 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter