Kisjézus inge (II.)




 

Csóka Szilárd-Zsolt: A cigány, 2013

Csóka Szilárd-Zsolt: A cigány, 2013

(részlet)
 
Folytatás előző számunkból

 

A plébános ezen az estén megtette azt, amit soha nem tett meg máig, bekopogtatott az öreg házvezetőnőhöz, és szinte suttogva kérdezte: leülhetek ide, az ágy szélére? Az éjjeliszekrényen lámpa égett, azt az öreg nő minden este meggyújtotta, mert félt a sötétben. Golyvás Erzsi néni felhajtotta a paplan szélét, és azt mondta, ide, kisfiam, jöjjön csak. Már régen bejöhetett volna. Az öreg nő letolta a plébános pizsamanadrágját és gyakorlott mozdulatokkal bepásszintotta a péniszt a hüvelyébe. A plébános minden ízében remegett, sose ismert nedvességet és forróságot érzett. Golyvás Erzsi néni a párnája alól fehér kendőt húzott elő, azt, amit vasárnap a templomban a fején szokott hordani és ráborította az arcára, időtől ráncos nyakára, jelezvén, hogy bizony a lelkük nem közösül. Golyvás Erzsi néni azt suttogta a plébánosnak, simogassa, bögyörgesse a mellbimbókat, az felébreszti bennem a nőt. A plébános vaktában engedelmeskedett, ám a feszes mellbimbók, ahogyan nőttek, keményedtek a keze alatt, az ujjai begyén, nagy izgalommal töltötte el. Golyvás Erzsi néni utasítgatta, húzogassa egészen ki, mielőtt belémhatol, az nekem nagyon izgalmas, jó érzés. Jó volt ez mindkettőjüknek, a papnak izgalmas érzés. A plébános életében először most közösült nővel, s egy idő múlva azt érezte, hogy a női hüvely görcsösen ráfonódik a péniszére, alaposan megszorítja. Az öreg nő felkiáltott és bejelentette, most, most élvezek el. S ettől a szorítástól a papnak heves magömlése támadt. Csak annyit kiáltott, nekem végem van, végem van. S a nő keze rácsúszott a férfi ülepére, nyomta befelé és utasította is, ne, ne vegye ki, nekem az egy jó érzés, ha bennem marad.
 
Kint tavaszvégi szél fújt, betévedt a parányi szobába is, lehűtötte a testüket. A nő lerúgta magáról a paplant, most már összefonódva csak ketten voltak s a pap érezte, hogy a pénisze újból, újból dagad, feltöltődve női hormonokkal, az emberi test érezte, mi a dolga. Ezen az éjszakán ez kellett nekik. Ez volt a világ rendje. Az aktust többször is megismételte. Hajnalra Golyvás Erzsi néni elpilledt és a plébános kisurrant a szobából. Nyitott szemmel feküdt az ágyán, nem sietett be a fürdőszobába, mert nem érzett piszkot magán. S a plébános, ahogyan ott aléltan, félszendergésben leledzett, volt benne egy leírhatatlan férfibáj. Úgy aludt el, hogy észre sem vette.
 
Golyvás Erzsi néni reggel hétkor a kendő mögötti arcára nézett rá, úgy is köszöntötte:
 
– Dicsértessék!
 
– Mindörökké, ma bemegyek a vonattal Aradra – s amíg reggelizett, lágy tojást, pirított kenyeret vastagon megkenve vajjal és cukor nélküli kávét, eszébe jutott, hogy a házvezetőnő minden vasárnap áldozik, de még sose járult szentgyónáshoz. Most kérdőre vonta:
 
– Látom, Erzsi néni, hogy maga minden vasárnap áldozik, ott ül az első padban, és szépen kijön elém áldozni, de én még magát sose gyóntattam.
 
Az öreg nő finomkodó mozdulatokkal, kis rágásokkal fogyasztotta ugyanazt a reggelit, amit a plébános, és elhárítással emelte meg egyik keze fejét.
 
– Tényleg nem gyónok soha, mert nincs mit… Én sose vétkezem.
 
A plébános nem gondolt az éjszakára, amikor végeérhetetlen megmerült ebben a női testben, hanem mondta a magáét.
 
– Hát maga utóvégre nem szent, Erzsi néni, egy-egy bocsánatbűnt azért elkövet maga is.
 
Az öreg nő szinte felkiáltott:
 
– Nem, nem, én aztán soha. Plébános úr, mi legyen az ebéd?
 
A pap nem töprengett sokat, rávágta:
 
– Csináljon rizzsel, reszelt répával töltött zöldpaprikát, kevéske paradicsomlével hígítsa fel, igen, és előtte legyen köménymagos leves tejföllel, de amúgy üresen…
 
A házvezetőnő rábólintott, s ő egyáltalán, de egyetlen pillanatra se gondolt az éjszakai közösülésre, ő a kendő mögötti arcát mutatta fel. S ez így volt rendjén, ha már belevágtak egy újabb hétköznapba.
 
A plébános szerette a Maros alsó folyását, ahol a folyó imitt, amott kiszabadul a medréből, be a szántóföldekbe, és nedvesség árasztja el a bokrokat, a növényvilágot, s a vizes szag megtölti az egész vidéket, egészen a hegyek lábánál kanyargó útig. A pap meg sem állt a Minoritákig, a rendház ott volt a székesegyház mellett, az egyházé volt az óriási udvar, az irodák és a kultúrház. Oláh Tibor esperes egy nagy fotelben ült az aradi korzóra nyíló ablak előtt, a városi korzó zaja felszivárgott hozzá.
 
– Dicsértessék!
 
Az esperes elhízott arca mosolyra nyílott.
 
– Mindörökké! Hát mi van magával, kisfiam, elfelejtkezett bejelentkezni telefonon. Foglaljon helyet – és lábával a másik fotelt arrább tolta, vele a nappal szembe.
 
A pap szinte beleroskadt a bársonnyal bevont fotelbe és kifakadt.
 
– Esperes úr, nekem befellegzett, nekem végem van, az éjszaka bementem a házvezetőnőmhöz, és szeretkeztem vele, belehatoltam és hajnalig úgy maradtam, egyik szeretkezés követte a másikat… – Arcát a két kitárt tenyerébe temette.
 
Az esperes, aki világfi volt, elegáns házat vezetett, a rendház konyhájában ínyencfalatokat főztek, sokára azt mondta:
 
– Isten ments, hogy ezt bevallja a püspökünknek is, mert ő bezzeg nem lenne megértő magához, ő az egyház dogmáit hirdeti. Ért engem?
 
A pap rábólintott, és meglepte, hogy az esperes hirtelen felnevet.
 
– Nem mintha ő ezt nem tudná, mintha maga lenne az egyetlen vétkező pap. A test ördöge munkál egészen belül, nem hagy nyugton.
 
Az esperesnek a pap már panaszkodott kínzó, erotikus álmairól, de Oláh Tibort mindez nem lepte meg. A második világháború alatt a Notre Dame de Sion zárda gyóntató papja volt.
 
Ez most eszébe jutott a papnak is.
 
– Az Isten szerelmére kérem, beszéljen az apácák gyónásairól, maga, esperes úr sokat tudhat a nőkről…
 
Az esperes nem siette el a választ, de rendre utasította a sápadt arcú papot. Kioktatta.
 
– De hiszen van gyónástitok… – ősz hajú fejét odanyomta a fotel karfájához. A hangja szinte suttogóvá vált.
 
– Volt ott egy francia tanárnő, az Evangélina nővér, az kérem szépen, francia nő volt, tetőtől, talpig az. Onnan, a francia rendházakból hozták őket ide, Aradra. Művészet volt, ahogyan főztek, ahogyan egyes horgolótűvel csipkét horgoltak. Én minden délben ott ebédeltem, náluk. Aztán szegény kislányok jöttek gyónni, hogy Evangélina nővér megint megcsípte őket az álluk alatt, lila volt a bőr. A végén szólnom kellett erről Kasztilia apátnőnek, hogy járjon a csipkedés végére. Maga, kisfiam, olvasta Diderot Apáca című regényét?
 
– Nem, nem olvastam…
 
Az esperes felállt és levette a regényt a könyvespolcáról, ott volt a keze ügyében, és átnyújtotta a papnak.
 
– Na, olvassa csak el ezt a könyvet, én már többször átlapoztam. Nagy élmény volt számomra. Tudja, mit írt le a 18 éves Goethe? Ördögök vagyunk, saját magunkat űzzük ki a Paradicsomból. Ide hallgasson, aki arra gyanakszik, hogy a legbensőjében ott lapul egy ördög, az máris elszánt rá, hogy azt kiűzze onnan…
 
A pap felnyögött.
 
– Jézus Mária, de mi lesz velem, mi lesz az éjszakáimmal?
 
Az esperes tiltakozott.
 
– Ne kérdezzen ilyesmit tőlem! Miért, az ortodoxok nem házasemberek, a lutheránusok is, csak annyi, hogy az ortodoxoknak csak egyszer szabad megnősülni. A katolikusok dogmái kissé merevek, kétezer év óta nem változtak. Gondoljon a Tízparancsolatra, ami a gyónó ember alaptétele. Most, a XX. században már mennyivel több a bűnlehetőség, s azokra rá se pipálnak az emberek… Szajkózzák a Tízparancsolatot. Ide hallgasson, kisfiam, az ördögűzés terepe nem a pokol, hanem maga az emberi test és lélek. Freud ezt az ördöggel való viaskodást kísértésnek fogja fel. Nem Goethe Faustja mondja ki: oly szép vagy, pillanat, maradj velem… Tanuljon meg bánni a lelkével, a hitével, alkalmazza az önfeloldozást, ért engemet, ugye?
 
A pap felfogta, hogy az esperes ugyanezt mondta neki, mint Rubicskó atya, a radnai rendházban. Ő egyfolytában kereste a letisztult lelkét, de a test nem engedett a jogaiból, a férfitest hormonjai keményen dolgoztak. Most már képtelen lemondani a közösülésről, tudja és tudja, hogy újra be fog nyitni Golyvás Erzsi néni szobájába s a kendővel borított női arc oda adja a testét neki.
 
Az esperes meghívta a papot ebédre, azt mondta, sajtos tekercs lesz friss spenóttal. Ebéd után a pap az aradi korzón bement egy nagy üzletbe és jókora csipkekendőt vett az öreg nőnek. A mögé aztán alaposan elbújhat. És már alig várta az éjszakát. Tegnap még arra gondolt, hogy a szeretkezésből nem csinál mindennapi szokást, néha, ha már nem bír uralkodni magán, bemegy az öreg nőhöz. Ez a tegnap gondolata volt, ma már nézte a vonatfülkében a pucér női térdeket, kacérkodott velük és tudta, hogy ma este újból bemegy a nőhöz.
 
A paplakban a plébános direkt a házvezetőnő szobájába tartott, a kendőt letette a párnájára. Ezt nem kívánta kommentálni az öreg nőnek, de finom gesztus volt. A konyhában csak annyit mondott az öreg nőnek, hogy ő a Minoritáknál ebédelt, hívja fel vacsorázni, amint főzött.
 
Amikor a plébános felkereste a varrónőt, az már nem egy banális vizit volt, hiszen a plébánosok a vízkereszti házbeszentelő után nem túl gyakran vizitálják a hívőket, az egyház évszázadokon át szemérmesen tartózkodó volt és maradt.
 
A plébános az állomásépület hátsó bejáratánál lépett be a házba és felment a széles, kövekkel kirakott lépcsősoron, becsengetett a 2-es lakásba (mindezt Jalgóczy Ilikétől tudta ilyen pontosan), s ez már egy isteni indítékú találkozás vala, mert a dolog elkezdődött, és azzal, hogy Istent nem ruházhatja fel akárki. Ergó a varrónő, varrónő volt tetőtől talpig, de már Istentől kiszemelt perszóna. A pap a lépcsőkön fölmentében arra gondolt, Uram, mentsél meg az Önsajnálattól. A plébános nem fogadott el a varrónőtől se teát, se kávét, minden szösszenet nélkül, azonnal rátért a lényegre, a Kisjézus ingének a megrendelésére. Az ablakok a peronra nyíltak, ott, ahol éjjel-nappal vonatok közeledtek, az ablakpárkányok tele s de tele voltak vadul burjánzó muskátlikkal, s a tömény virágmennyiségnek fanyar-édeskés szaga volt, az terjengett az egész lakásban. Ez a találkozás a plébános meg a varrónő között késhegy-séta volt, nem lehetett megkerülni, végig kellett sétálni rajta. Ez fájó volt, ám elkerülhetetlen. A plébános nem kerülte meg a témát.
 
– Remélem, maga, asszonyom fölfogja, hogy a feladat isteni eredetű, maga ki volt szemelve erre a feladatra s ha elvállalja, magával egy csoda fog történni.
 
A negyven körüli, kis filigrán nő felnevetett.
 
– Tréfál velem, plébános úr? A csodák nem mindennaposak itt az állomásépületben.
 
S ahogyan ott ültek, egymással szemben a régimódi, masszív székeken, amit az anyósától kaptak, a varrónő kimondottan szépen formált arcáról lerítt a szédületes unalom és szomorúság. Közel volt a negyvenhez és vele soha, semmi érdemleges nem ment végbe. A haláltól és az élettől való félelme átcsapott fájdalomba. Külön bejáratú keresgélés volt az övé. Amikor teljes egészében felfogta, hogy mire szentelte őt ki a plébános, az első pillanatban tiltakozni akart, de aztán várakozási időt adott magának. A lehetetlent kell akarni, hogy elérjük a lehetségest (Szofoklész). Ünnepekre elment a templomba, de nem gyónt, nem áldozott, ő ott, a kis templomban főleg mutogatta magát a kliensei előtt. Ez jó hatást váltott ki, valami kis járatlan út vezetett el a varrónő lelkéhez.
 
A végén a varrónő kibökte:
 
– Plébános úr, lássa be maga is, hogy ez egy szokatlan rendelés, nem nagy kunszt megcsinálni, de akkor is szokatlan.
 
A pap rezzenéstelenül ült a támlás széken, jelenlétével megtelt az egész szoba.
 
– De hiszen maga már sokszor varrhatott keresztelői ingeket, ahogyan hangoztatja, nem nagy kunszt megcsinálni, persze én tudom, hogy a keresztelői ing jelkép is, Isten ezt köti az orrunkra, hogy a születésben egyenlőek vagyunk, de Istent ruházni valami szentséges tett. Meglátja, ha elvállalja, munka közben a lelke egy átváltozáson fog végigmenni.
 
Egy sort hallgattak, elfonnyadt fény-nyalábok villództak a falakon, ez a kinti világból tódult be ide, mert a nap visszfénye küldött a vonatok ablakából. A plébános jól látta a varrónő korai öregségtől meglegyintett arcát, ami szomorú volt és arra gondolt, semmi se tesz olyan naggyá bennünket, mint az elszenvedett fájdalom s ezt ő egy francia szerzőtől olvasta valamikor régen, s ezek a varrónőszerű perszónák már csak vidéken élnek, járják körbe magukat, s ez olybá tűnik, mintha valaki ott felejtette volna őket a halál beálltáig. S a plébános magáról is megsejtette, hogy ő is egy ilyen furcsa, vidéki ősember. Egy kicsit Buddhára hasonlít, ő sose állít és sose tagad semmit. Ilyen férfivé nőtte ki magát ez az izmos, egészséges, túl egészséges fiatal férfi. Az üdvözülés házirendje szerint élte napjait.