Kisjézus inge




DSC02401
 
(részlet)
 
Reggel hétkor, a gyorsvonatról, ami Aradról futott a faluig, egy ismeretlen férfi szállt le, farmernadrágot, vízhatlan, rövid kabátot és szemellenzős sapkát viselt, a kezében egy se kicsi, se nagy sporttáska; rugalmasan lépdelt. Senki sem ismerte fel, csak annyi derült ki ruganyos járásából, hogy fiatalember. A két világháború között itt vettek vizet a mozdonyok. Mióta villany húzta a mozdonyokat, már senki se vett vizet, s a vonat csak három percig állt. Az ismeretlen férfi végigment a faluba vivő utcán, bekanyarodott a paplak felé, megkerülte az öreg, vastag falú házat, elment a nagy gyümölcsöskert mellett, s a saroknál átugrott az alacsony kerítésen, a fák pont virágot bontottak, a vállára is hullott szirom bőven, fellépett a teraszra és benyitott a nagy konyhába.
 
Golyvás Erzsi néni, a mindenes házvezetőnő rámeredt a fiatal, sportosan öltözött papra, és alig tudta kinyögni:
 
– Dicsértessék a Jézus Krisztus!
 
A megszólított letette kezéből a sporttáskát a masszív, széles tölgyfapadra, és azt mondta:
 
– Mindörökké, ámen!
 
A pap állt, Golyvás Erzsi néni ült egy támlás tölgyfaszéken, és csak bámultak egymásra. A végén az öreg nő kibökte:
 
– Hát honnan, főtisztelendő úr?
 
– Megjöttem, ez a lényeg.
 
Golyvás Erzsi néni bólogatott.
 
– Hát ezt látom, hanem telefonált az édesanyja, tehát nem otthon töltötte a szabadságát…
 
A pap nem az volt, aki két héttel ezelőtt távozott innen, testileg ő volt, de lélekben egy egészen más valaki.
 
– Beszéltem anyámmal telefonon, minden rendben van… Erzsi néni, készítsen elő tiszta fehérneműt, pizsamát, meg a reverendámat, a nadrágot, mindezt tegye be a hálószobába… – Ezzel sarkon fordult, végigment a kőkockás, sötét folyosón és benyitott a szobájába. A levegő nedves, áporodott volt, a pap rögtön kitárta az ablakokat, s mintha fáradtság tört volna rá, hirtelen rárogyott a térdelőre, könyökét a régi, kopott bútordarab asztalkáján nyugtatta, és arcát a két tenyerébe temette. A plébános, mielőtt útra szánta volna rá magát, azt tisztázta a lelkében, hogy független szellemű lényként akar élni, és ehhez kitörésre volt szüksége. Kitörni, de úgy, hogy mindez titokban maradjon, se Radnán, a gyóntatójának, se Temesváron, a püspökének egyetlen szót se szólt róla. Íratlan szabály volt a katolikus egyházban, hogy a püspöknek tudnia kell a papok útjairól. Érezte a vastag falakból áradó hűvösséget; a plébános szobája szomorkásan dísztelen volt, az asztalon II. János Pál pápa fényképe állórámában, az imazsámoly előtt, a falon régi, kisméretű fakereszt. Ezt is örökölte, már itt találta. Az asztalon majolika váza, amit ő kapott egy keresztelő után. Szerette a virágokat, azok sose hiányozhattak volna a szobájából. Katolikus országba akart kijutni, mehetett volna Spanyolhonba, Franciaországba, de ő Lengyelországba áhítozott, a pápa miatt. Amikor a pápa Magyarországon járt, átutazott oda, látni akarta a szent férfit. Nem bátorkodott a közelébe, nem merte volna megzavarni, csak bámészkodni akart. A pápa már öreg és beteg volt, de érezhette, ha imádkoznak érte és hozzá. A lengyel katolikusok a plébános szerint az egyház élcsapata. Mindent tudni akart róluk, ami több a fontosnál, de nem oly módon, hogy papok mutogassák fel neki, ő civilként akart elvegyülni a lengyelek tömegében, meglesni őket… Amikor a plébános ide került, nem berzenkedett, hogy ez csak egy kis porfészek, a lelke tele volt apró, gőgös reménnyel, hogy itt, ezen a trágyadombszagú, meleg tej illatú világban ő igenis tenni fog valami rendkívülit. Falu állt a templom körül. Egy kis templomból, ami teljesen leromlott, a püspök engedelmével leszereltette az orgonát, és elhozta ide. A torony alatt akadt hely bőven a fújtatóval működő, régi hangszernek, Aradról kihozott egy zongorahangolót, aki felszerelte, s utána azt mondta, ez egy patinás hangszer, mert a billentyűket elefántcsonttal fedték be. Jalgóczy Ilke, a mészáros lánya vállalta, hogy ő majd játszik rajta, ellenszolgáltatás nélkül. És így lőn. A püspök macskájával az ölében hallgatta a kispapot, aki tudott lelkesedni egy öreg, kivénhedt hangszerért. A püspök a végén csak megkérdezte, és mitül jó magának ez az orgona? A plébános azt felelte, hogy emeli a hívők áhítatát, ha zenét hallgatnak, ha énekelnek. A grófok mindvégig patronálták a templomot, ők festettek oltárképeket a keresztre feszített Krisztusról, a lábánál álló Szűz Máriáról, aztán egy olaszországi útjáról Blanka grófnő Mária-szobrot hozott, karján a gyerek Jézussal. A szobrot hársfából faragta egy ismeretlen, olasz dilettáns, az arcokat natúrban hagyta, Mária ruháját pasztellkékre festette, a Kisjézus viszont pucér maradt. Blanka grófnőt ott temették el a templom falában, ahol az adomány állt. A szobor talapzatánál a plébános néha kusza, hibás helyesírással írott levélkéket talált. A népek elolvasták egymás leveleit, így elterjedt, hogy a Mária szobornak van füle.
 
Golyvás Erzsi néni halkan kopogtatott, és választ se várva rögvest kinyitotta az ajtót, egyik karján a fehérnemű, a hosszú szárú zokni, a fűzős cipő, a másikon a nadrág meg a reverenda.
 
– Hát én összeszedtem mindent… – és ácsorgott a küszöbön.
 
– Tegye le a székre és nyissa ki a templomajtót…
 
– Kinyithatom. És akkor mi legyen ebédre…?
 
A plébános megszokta, hogy az öreg nő érdeklődik a menüről. A fiatal férfi nem volt pákosztos, szerette a szinte kolostori, egyszerű étkeket, a böjtös ízeket. Az anyja, otthon, hét közben holmi híg leveseket laskával és csupasz főzelékeket hozott össze, pénteken főtt tésztát tett az asztalra, hús csak vasárnap volt ebédre, mert nem volt jégszekrényük, vasárnap este aztán feladták a déli maradékot. Anélkül, hogy megfordult volna, hogy az öreg nőre nézzen, odavágta:
 
– Csuszpász legyen…
 
Golyvás Erzsi néni állt a küszöb előtt, és jelentette:
 
– A népek hoznak ezt, amazt, van a kertjükben…
 
Ezt a plébános sose kommentálta, nem köszönte meg senkinek, az adakozást tudomásul vette. Azt is észrevette, hogy időnként a pincéből eltűntek a zöldségek, a krumpli, a hagyma. Az öreg nő sovány, boldogtalan lánya szépen hazavitte. Őket is eltartotta a plébános. A pap ezért csöppet se haragudott.
 
A fiatal férfi hallotta, hogy az öregasszony becsukta az ajtót, és puha talpú papucsában a konyha felé kanyarodott. Ezt is szerette Golyvás Erzsi néniben, hogy sose idegesítette, halkan közlekedett a házban, és nem használta a fürdőszobát, minden este a konyhában mosakodott meg tetőtől talpig. A plébános érzékeny volt az orrfacsarintó szagokra, ám az öreg nő szagtalan volt.
 
A plébános arra gondolt, a breviáriumot kellene olvasnia, de az a szép francia könyv, amit a püspök ajándékozott neki, csak betűk halmaza, s az ő lelke telve volt önkereséssel, egészen az önelvesztésig. Sokszor eszébe jut, amit Szent Ágoston írt: „Istenem, hadd ismerjem meg önmagamat, hogy megismerjelek Téged.” Ezotéria nélkül nincs helyünk a világban. Ez a poros-pohos világ hétköznapok tömkelege, őneki fontos tudnia, hogy mi fán terem. A plébános, amikor elment a Csesztohovai Szűzhöz, s utána, amikor hazatért, már egyáltalán nem az volt, aki innen elment; az ázsiai gének mellett már ott volt benne Közép-Európa hite s annak a szent helynek a levegője. Már tapasztalata volt az enyhe neurózisról s a szenvedésről, amivel ott szembesült, ahol a zarándokok a saját anyanyelvükön szólították meg a Csodatevőt. Még csak ez volt egy valódi hangzavar, de senki nem ment a másik ember idegeire; ő kénytelen volt a saját anyanyelvén szólni, tehát magyarul a Csodatevőhöz. Addig nézte a szobrot, amíg végre meglátta az aurát a feje fölött, az egész teste körül, a fény csak úgy vibrált ott. A fennhangon kéricskélő népek ezt egyáltalán nem vehették észre, mert túlontúl el voltak foglalva a kéricskélésükkel, a saját önös gondjaikkal. Csesztohovában egyedül a plébános nem követelt magának semmit. S a plébános, ahogyan ott térdepelt a Csesztohovai Szűz előtt, már érezte az emberi lét törésvonalait. Egy fiatal nő odafordult hozzá és angolul kérdezte, maga mit gondol, megadja? Hibás angolsággal beszélt és a plébános körülbelül ugyanazon a színvonalon válaszolt, de hiszen én nem kértem tőle semmit… A szőke hajú nő lépett egyet hátra, válaszolni akart az ismeretlen férfinak, s azt bökte ki: Maga nem egészen normális. A plébános teljesen elmerült a szobor öltözékének a csodálatában. Több rend ruha is volt rajta, s ezért a fej kicsinek tűnt. A többrendbéli ruházathoz képest volt az. Csodálta a szőke hajú nőket, mindegyik fején fehér batiszt vagy csipkekendő. Ez valahogy egybemosta az arcokat, a fehér bőrű arcokat, mintha nem lenne köztük különbség.
 
Elment a temetők egyikébe is. A nagy kápolnában megszemlélésre kitett halottak valamennyien fehér inget viseltek. Ez valahogy hasonlított a keresztelői inghez, ami ott volt a holt lábánál. A szertartás a temetéseken latinul folyt, gyászbeszédet nem kértek és nem tűrtek meg. A Csesztohovai Szűz szobránál jutott eszébe, hogy az ő falujában a bakfis lányok farmernadrágban jönnek misére, de úgy, hogy kilátszik a köldökük s a beléje fűzött aranygyűrű. A plébános erre próbált utalni a prédikációiban, de süket fülekre talált. Ott, Csesztohovában érett meg benne a gondolat, hogy otthon inget varrat a Kisjézusnak, ennyi pucérság láttán tennie kell valamit, adnia Istennek valamit. Egy szép kis selyeminget. Ettől az elhatározástól feltöltődve tért haza Lengyelországból. Ott, lengyel földön volt az első istenélménye, ahogy a csodatevő szobornál, kissé távolabb tőle, térdelt valaki, s vállára tette a kezét, érezte, hogy kéz, mert súlya volt. Amikor Isten adott neki valamit, arról ő, az elkötelezett férfi nem tehetett, a pláne akkor ütött be, amikor ő adni akart Istennek valamit, visszadobta a labdát Istennek. Azt ismételgette, adok, adok, adok… A szó a dolgok eredeti állapota, mondja János apostol nyomán Hamvas Béla. S ez az elhatározás időtlen boldogságot hozott a lelkébe, világosságot gyújtott ott, mert a magyar különbséget tesz világosság és fény között; fényt te tudsz gyújtani, de a világosság eredete belső valami.
 
Miután a plébános megfürdött és reverendát vett fel, valaki halkan kopogtatott az ajtón. Az ajtó kinyílt és a sekrestyés szőke, bodor hajú feje „nyomult be”. Szinte suttogta:
 
– Dicsértessék!
 
A pap azt kérdezte:
 
– Hát mi van?
 
A sekrestyés végre belépett.
 
– A patkányok megint megrágták a fújtatót.
 
A plébános felcsattant:
 
– Hát ez meg hogy lehetséges!? Gyuri testvér, nem kértem magát, hogy a falon minden lyukat fehércementtel tömjön be?
 
A Gyuri névre hallgató parasztfiú lehajtott fejjel ott toporgott kopott, kissé kihízott öltönyében.
 
– Hiszen betömtem én a lyukakat, de a pockok lentről felmásznak, jönnek felfelé a lépcsőkön. Az egész falu el van árasztva a pockoktól. A nagy szárazság miatt van.
 
A paplakban ételszag terjengett, Golyvás Erzsi néni hagymát pirított a konyhában, és a szag az ajtók alatt áradt be. A plébános kiadta:
 
– Maga, Gyuri, menjen el a suszterhez és rendelje ide, jöjjön a görbe tűjével és foltozza meg a fújtatót, érti?
 
Gyuri, a sekrestyés igazolta, hogy nem süket.
 
– Értem, kérem, hogyne érteném, de a suszter mindig pofákat vág, húzza a száját, olyan csúnyán csinál.
 
A plébános felcsattant:
 
– Mit mond?
 
A sekrestyés kissé felemelte a hangját:
 
– Azaz, hogy nem mond semmit, de olyan rondán mozgatja a száját, hogy én értsek belőle.
 
A pap legyintett.
 
– Maga egyáltalán ne törődjön a suszter mimikájával.
 
– Mijével? Bocsánat, de én nem értem.
 
A pap felnevetett, s amit mondott, az már nem őszinteség volt, hanem bódító nyíltság:
 
– A mimika az, amikor figurázunk a képes felünkkel, szóval grimaszolunk.
 
– Ja, most már értem, de én nem koppinthatok a suszter orrára, mert ő sose nyilatkozik meg.
 
A pap kezdte türelmét veszteni, azt tanácsolta:
 
– Maga, Gyuri, lépjen fel, az öreg tisztelje magát meg a templomot, azt a kis egyházi adót is nehezen teszi le az asztalra. Bezzeg Franciaországban, Németországban ez nem így megy, ott a keresetük húsz százaléka az egyházi adó. Na, menjen, menjen Isten hírével a suszterhez. A gyerekek mise alatt megdolgozzák majd a fújtatót, de ha az lyukas, az orgona nem szól. A suszter még ma délután itt legyen a templomban.
 
Amikor a plébános magára maradt, összegyűjtötte a szennyesét és kivitte a mosógépbe, meg akart szabadulni az út porától.
 
Golyvás Erzsi néni menten a fürdőszobában termett a mosóporral.
 
– Menjen, plébános úr, menjen, majd én intézem a nagymosást. Ma a gyümölcsösben lehet teregetni, ott majd alaposan átfújja a szél.
 
A plébános leült az ormótlanul nagy konyhaasztal mellé, ahol már meg volt terítve, s a tányérok előtt friss, piros retek, tavaszi retek és erős paprika.
 
Az öreg nő csak úgy az asztalra csúsztatta a vaslábost, amit az apáca anyjától örökölt.
 
A plébános belenézett a lábasba, a színe és az állaga láttán képtelen volt eldönteni és kideríteni, hogy ez ugyan mi lehet, a szaga kissé ecetes volt, savanykás.
 
– Ez meg micsoda, Erzsi néni?
 
Az öreg nő leült, szemben a pappal, de azért tisztes távolságban tőle.
 
– Ez, kérem, tökfőzelék.
 
– Jó, jó, de látok benne zöld leveleket, azok mifélék?
 
Golyvás Erzsi néni röhintett:
 
– Hát, kérem, én belevagdaltam a retek zöld levelét, hogy ne vesszen kárba.
 
Amíg csendben kanalazták a kissé híg ételt, hallották, hogy a sekrestyés fát hasogat a fáskamra előtt.
 
Golyvás Erzsi néni tudta az illemet, egészen halkan megkérdezte:
 
– Adhatok egy tál ételt a sekrestyésnek is?
 
– Adjon, egész nyugodtan adjon, van bőven főzelék.
 
Az öreg nő sose ültette volna le a sekrestyést az asztal mellé, volt a verandán egy kis asztal, oda tette a tányért meg a kenyeret, neki viszont retket már nem osztott.
 
Sekrestyés Gyuri, aki minden idegszálával a házbeli mozgásokra figyelt, látta az öreg nő alakját a folyosón bolyongani. Rögtön felhagyott a faaprítással, s a gangon termett. A sekrestyés az államtól kapott fizetést, ebédről soha nem esett szó közöttük, de magában elismerte, van ezekben a paplakbeliekben jóérzés. Az anyja otthon már nem is kínálja ebéddel. A faluban mindenki tudta, hogy Sekrestyés Gyurit a pap eteti. Igaz, hogy csak kint, a gangon, de ennek nincs semmi jelentősége; a fiatalemberben benne van a reménytelenség félelme.
 
Ebéd után a plébános az utca végében lévő paplaktól elindult a templomba. Idejövetele után gyakran megtette ezt az utat. Felmászott a templomtoronyba, és végignézett a faluján. Látta a kertjét is, ami gyümölcsös volt, de oldalt szép, magyar iharfák szegélyezték. A papnak olyan képzete támadt, hogy innen, a toronyból közelebb van az éghez, karnyújtásnyira az Atyaistentől. Rálátása nyílt a másvilág előszobájára. Csak itt ücsörögve érezte azt, hogy az Isten élő valaki, de ezt mélységesen titokban tartotta. Ez egy akkora titok volt, mint a gyónástitkok, amit se a püspökének, se Oláh Tibor főesperesnek – aki ott székelt az aradi Minoritáknál – nem merte volna bevallani.
 
A plébános a sekrestyéből bement a főoltár elé, és térdet hajtott. A csuszpájsztól eltömött sekrestyés Gyuri előtt nagy halom virág, a nők amint látták, hogy nyitva a templomajtó, máris hozták a virágokat. A főoltár és oltár feldíszítése rá hárult. Néha a parókiáról bejött Golyvás Erzsi néni, női szemmel mustrálta a templom belsejét, de sose mondott semmit. A plébános ebben a kora délutáni órában csöndesen bólogatott, és nagyon halkan azt mondta:
 
– Úgy, úgy, tegyen aszpirint a vázákba, az elveszi a virágszárak odőrjét.
 
Sekrestyés Gyuri babrált a virágokkal, és azt mondta:
 
– Tudom én aztat, plébános úr, nem először csinálom.
 
A plébános újból térdet hajtott a főoltár előtt, és léptei kongtak, ahogyan átment a templomhajón. Keskeny, spirális lépcsősor vitt fel a toronyba, ahol az orgona állt, kissé szűkös volt a hely, de azért jól elfért az a néhány fiú és lány, akik önszorgalomból énekeltek. A fújtatás mise alatt Szattler Gyuri feladata volt, úgyis, mint Golyvás Erzsi néni unokája, aki a patikában volt laboráns és mindenes.
 
A plébános kinyitotta a két ablakszárnyat. Minden étkezés után nagy, álmos üresség bírja le, de ő nem lép az ágya közelébe, fél tőle. Felmegy a templomtoronyba. Ez az improvizáció mindig megnyugtatta. Szüksége van erre a világra való rálátásra, hiszen a háza csendje jólétről tanúskodik, ezt az egyik apáca hagyta rá az egyházra, sok évvel ezelőtt, mivel az apácákra nem hagyhatta volna, de a zárdára se, mert az elidegenítette tőle a leányát. Az azért később kiszivárgott, hogy az apácák főnökasszonyának fájt a foga rá, mert ide telepíthették volna a tüdőbeteg apácákat. Az öreg hölgy azt üzente nekik, hogy „ti abból nem esztek”.
 
A plébános, ahogyan ácsorog a toronyablaknál, érzi, hogy igenis fogékony az apró örömökre, hiszen ez jelenti a hétköznapokat. Hannah Arendt óta szokás beszélni a rossz banalitásáról, mert ez szürkíti le az emberek óráit ártatlanságunk elvesztése óta. Nincs megismerés képzelőerő nélkül. (Kant) A papban volt fantázia bőven.
 
A toronyból kibámészkodó plébános szája szélén mosoly. Fentről, a toronyból nézve a házak csöndesen simulnak egymáshoz. A templomtoronyból a közel és a távol egyet jelentett.
 
Európa árnyékában, itt, a Kárpátok hajlatában áll ez az egész falu, öreg falu, ahol maga az élet is öreg volt. A pap nem mondott se igent, se nemet erre a földrajzi betájolásra. Marx, a filozófus Isten helyébe tolta magát. Luther alapkérdése az volt, vajon találok-e egy irgalmas Istent? Ezen a délutánon a plébános kérdése emigyen hangzott, ha ő inget ad a Kisjézusra, talál-e Istentől való irgalmat, ami őt itt, a templomtoronyban érné utol.
 
A gyónók, amikor ott lent a gyóntatószékhez járulnak, mintha a pucér, kissé banális valójukat mutogatnák; a plébános néha lenézte őket, mert jól tudta, hogy ezek a gyónó lelkek a nagy indulatokat elhallgatják, ők a tízparancsolat alapján tesznek vallomást, de hol vagyunk mi attól most, a XXI. században? Az alaptípusok jelen vannak, vérbő ösztönlények. Minden nagyság kicsiség. (Weöres Sándor) Döbbent öregasszonyok gyónnak, a haláltól való félelmüket sorolják el, emlékeiket a fiatalságról, s a régi bűnök nem múltak el róluk, hurcolták egy életen át. A plébános sokszor Apollinaire-re gondolt, én vagyok az, aki ismeri a többit. A legunalmasabban a szexről a fiatal lányok gyónnak, mert nekik a szex természetes dolog, nem vétek a 6. parancsolat ellen.
 
Fiatal kora ellenére a plébános tudta, hogy nem kizárólag Isten a hibás mindazért, ami az emberrel történik. Miben hasonlítanak az emberek egymásra? A könnyek ízében.
 
A plébános hallja, hogy a lépcsőkön megindult feléje a suszter, a lábfején holmi dudorok nőttek, s ezért húzta a lábát. A plébános sose merte tőle megkérdezni, hogy tulajdonképpen mi a baja. A suszter mindig kötött mellényben járt, az arcáról nem rítt le a kora, mert mindig sápadt volt. Tudta, hogy ebben a kora délutáni órában a papot biztosan itt találja, kedvenc bámészkodási helyén, s ezt el is terjesztette szegényember-kliensei között, s azokból volt néki bőven, mert itt nem unnak rá a cipőkre, addig javíttatják, amíg egészen lemállik a lábukról, ráadásul ezeknek a lábbeliknek szaga is volt.
 
– Dicsértessék! – köszönt a suszter, s választ se várva folytatta – Hát már megint ide pofátlankodtak a pockok?
 
A plébános rábólintott, s a suszter szemrevételezte az orgona fújtatóját. Maga elé beszélt:
 
– Hogy a slóg üsse meg őket, ezt, kérem, most szépen meg kell foltoznom.
 
A pap aggályoskodott:
 
– És egyáltalán van magánál foltnak való bőr?
 
A suszter a fából ácsolt ládájára mutatott, amit mindig magánál hordott.
 
– Van itt kérem szépen minden. – A suszter petyhüdt arcán, a ráncokban izzadtság gyöngyözött. Letérdepelt a fújtató mellé, és munkába fogott.
 
A plébános csak ott ácsorgott a suszter mögött, és beszélt, beszélt az öregnek, tette mindezt olvadó szemekkel, s közben azt leste, ahogyan a suszter döfköd árjával. Azt is elmondta neki, hogy a Kisjézust ingbe öltözteti.
 
A suszter bólogatott, s egy nap múlva a titok már nem volt többé titok, a suszter faluvá kürtölte.
 
A plébános a templomból a Jalgóczy-féle házhoz tartott, ott ivott teát délután ötkor Jalgóczy Ilikével minden áldott nap. Az elhízott Ilikében, az öreglányban, sosem látta meg a nőt. A falu jobb családjai ide küldték gyermekeiket zongoraórára. A pap kételkedett abban, hogy ezek az ártatlanok valaha is megtanulták produkálni magukat ezen a hangszeren, de idejárni azért „rang” volt. Na és Jalgóczy Ilike behozta ezeket az ártatlanokat a templomba is, az orgona mellett ők voltak a kórus, a pap szerette ezeket a gyerekhangokat, mintha szeráfok és kerubok énekeltek volna.
 
Jalgóczy hentes volt, a háza elegáns, majdnem városi lak volt, még a virágoskertre nyíló teraszt is fűtötték. A teához az asztal már megterítve, soha tésztát nem hoztak be, csak teát szervíroztak. Ilike a paptól tudta, hogy nála szerzetesi háztartást vezetnek, este feladják a déli maradék csuszpájszt, egy csésze oltott tejet, karéjnyi kenyérrel.
 
Ilike, az öreglány, a fehérre festett padon ült, rámosolygott a plébánosra.
 
– Hát maga jól kimaradt, merre járt?
 
A pap könnyedén, elegánsan leült.
 
– Csak úgy járogattam, halásztam. – A meg nem élt utazás lehetőségét csak hazugsággal lehetett elütni. A plébános műveltségszerkezete a katolicizmusból fakadt, jól ismeri a katolikus liturgiát, de keveset tud a görög mitológiáról. Az általa imádott II. János Pál pápa járt Csesztohovában, és gyakran beszélt is róla, ez volt a plébános kiindulópontja. Minden székesegyháznak van varázsa, s ezt ő alaposan megtapasztalta. A vonatból vad tájakat látott, fákat, bozontos mezőket, távolban pislákoló fényű házakat.
 
Jalgóczy Ilike kitöltötte a teát, arra gondolt, hogy a plébános bár egy képeslapot feladhatott volna, de ezt nem tette szóvá.
 
A plébános in medias res belevágott:
 
– Ilike, maga biztosan ismer egy jó varrónőt.
 
Az öreglány mérlegelő hallgatás végén kibökte:
 
– Fehérneműt akar varratni?
 
A pap legyintett.
 
– Ezt az anyám intézi nekem, ő ügyesen varrogat.
 
– Hát akkor?
 
A pap kissé hátradőlt a fonott fotelban; mit is csináljon most, élje vagy csak szemlélje az életet, legjobb lesz, ha rátér a tárgyra.
 
– Arra gondoltam, hogy a Mária szobor Kisjézusára inget varratok, valami szép, fehér selyeminget.
 
Jalgóczy Ilike itta a teáját, amit egyáltalán nem kívánt, de a napszakhoz igazodva innia kellett.
 
– Évekig jó volt úgy, ahogyan volt. Ahogyan a szobrász komponálta.
 
– Ez így igaz, de ahogyan elnézem a templomban azokat a pucér hasú lányokat, úgy érzem, nekem az orrukra kell koppintanom azzal, hogy inget varratok a Kisjézusra.
 
Jalgóczy Ilike szokásától eltérően kissé pimaszkodott:
 
– Már ne haragudjon, de magát, mint férfit a lányok pucér hasa felizgatja?
 
A plébános felcsattant:
 
– Nem, szó sincs ilyesmiről, én már tudom, hogy a férfit nem a nő győzi le, hanem önmaga, mi, papok be vagyunk oltva a szüzességi fogadalommal.
 
Jalgóczy Ilike bólogatott.
 
– Értem én ezt, de nem értek vele egyet, a testnek vannak öntörvényei, a zsigerek az agyunktól függetlenül működnek, ám itt és most arról van szó, hogy a papoknak el kell fogadniuk a kész és feltálalt igazságokat.
 
A plébános arra gondolt, hogy a verizmus a mindennapi élet szabályai szerint működik. Ezt hozta az öreglány tudtára:
 
– Én adni akarok valamit Istennek, egy inget, hát nem érti, hogy ennek semmi köze az egyház dogmáihoz?!
 
Az öreglány rábólintott.
 
– Az állomás pénztárosának a felesége szépen varr, nekünk is ő dolgozik – s újból valami olyasmit mondott, ami a női intimitást érinti –, fehérneműt, finom batisztból csak nála rendelünk. – S egy lépéssel még tovább ment az önleleplezésben. – Mi nem viselünk műanyag alsóneműt, nem szép és nem is egészséges.
 
A plébános búzaszőke haja tövéig elpirult, ezen a napon egyfolytában olyan témákat érintettek, amelyekről eddig sose esett szó közöttük. Az arcára kiült az elutasítás.
 
– Ilike úgy gondolja, hogy az a varrónő elvállalná a Kisjézus ingét?
 
– Hát ha a keresztelői ingeket is ő fabrikálja, miért ne vállalná? Én majd felhívom telefonon és bejelentem, hogy a plébános úr fel fogja keresni. Jó lesz így?
 
A plébános szinte kitépte magát a nádfotelből, mert ezen a napon úgy közeledtek egymáshoz, mint még soha. A pap az öreglány ruhája alá látott, oda, ahol batiszt ing és bugyi fedi a még nőies testet.
 
Amíg a plébános hazafelé tartott, arra a következtetésre jutott, jó néhány napig el fogja kerülni a Jalgóczy házat, nem szabad ezt a nőt közel eresztenie magához. A plébánosban volt valami láthatatlan energia, ami segített neki határokat vonni maga és az emberek közé. Cioran, a román filozófus mondta, jól érzem magamat a saját romjaimon. Egy papnak az életstílusa olyan kell legyen, hogy tartsa a távolságot maga és a hívői között.
 
A paplak kertjében Golyvás Erzsi néni kosárba szedte össze a kimosott és megszáradt ruhákat, amelyeket ő a mai napig sose látott, mert ezek a plébános civil életéből valók. Ő csak a reverendát látta eddig a napig.
 
Este hétkor, de pontosan hétkor adta fel a házvezetőnő a vacsorát. A pap jóízűen evett, de nem volt nagyevő. Most is ott volt az asztalon a lábas a déli főzelékkel, egy nagy bögrében az oltott-tej, meg a szelet kenyér. Házikenyér volt, hetente egyszer sütöttek. Ezt úgy fogta fel a plébános, mintha desszertet fogyasztana, nagy élvezettel rágcsálta a piros kenyérhéjat. A kolostorban is házikenyeret adnak fel az asztalra. Ha a pap vacsorára vágyott, az a házikenyér miatt volt.
 
Vacsora után a plébános térdre bukott az ágy előtt, könyöke az ágydeszkán. Félt álombeli önmagától, egyenesen frásza volt tőle, mert benne két ember lakozott, a nappali pap és az éjszakai ösztönlény, akinek elég gyakran volt magömlése. Az embernek van éjszakai és nappali esze. (Mikszáth Kálmán) Harmincöt éves és a férfiassága feszt ágaskodik. Ő álmában vét a 6. parancsolat ellen. Reggelente szépen kimossa a pizsamanadrágját és odateríti a kertbe, a bokrokra. A nap át kell hogy süsse jó alaposan. Golyvás Erzsi néni lehajtott fejjel járkált a kimosott ruhadarab előtt. Az öreg nő sejtette, hogy a papnak iszonya van az ágyától… A pap Bubicskó atyának, radnai gyóntatójának mindezt részletesen kiteregette, a szégyenéből semmit se hallgatott el. Az atya mozdulatlanul ült a széken, a fiatal pap előtte térdepelt, s az atya azt hajtogatta, de hiszen emberek vagyunk, emberek… A térdeplő, az alázatos plébános felhorkant, hogyhogy emberek, hát akkor az álomban átélt magömlés nem vétek? Még jó, hogy évente kétszer gyónt. Feloldozást kapott, és Rubincsó atya a lelkére kötötte, adhat magának önfeloldozást. Emberek vagyunk a reverenda alatt is.