Koestler, az író és az ember




Koestler (Köstler) Artúrt életemben kétszer láttam, de közben elég sokat olvastam. Kétségtelenül a huszadik század érdekesebb írói közé tartozik. Először 1956 decemberében találkoztunk, talán éppen karácsony előtt, amikor Koestler meglátogatott bennünket, fiatal magyar menekülteket Oxfordban. Erre alighanem az indította, hogy hallotta Szabó Zoltántól: ezek a magyar fiatalok politikai kiáltványt tettek közzé az Oxford Mail című napilapban. Fölhívta tehát a kollégium Wardenjét, vagy talán oxfordi patrónusunkat, Max Haywardot, hogy szivesen beszélgetne velünk. Max erre kiválogatott közülünk 3-4 diákot, köztük engem, aki már beszéltem angolul (bár Koestler tudott magyarul, hiszen a budapesti Szív utcában született) és leültünk a Sötétség délben szerzőjével egy hosszú eszmecserére a St Antony’s kollégiumban.

 

Rajtam kívül a főleg magyarul folytatott beszélgetésben biztosan részt vett bölcsész barátom, a „párizsi” Márton László, a közülünk legokosabb Zádor István vagy Krassó Miklós. Már nem emlékszem pontosan, miket kérdezett tőlünk Koestler, csak azt tudom, hogy a közel egy órás kérdezősködés után így nyilatkozott Haywardnak: „okosak ezek a fiúk, nem hittem volna, hogy ennyire nem fogott rajtuk a marxista indoktrináció”. Nem tudom, vezetett-e naplót Koestler ebben az időben – ha igen, biztosan maradt egy feljegyzés erről a találkozásról.

 

Koestler nevét már Budapesten ismertem, de csak Oxfordban kezdtem őt olvasni: bár a Sötétség délben (Darkness at ­Noon) című nagysikerű műve csak 1981-ben jelent meg magyarul egy emigráns kiadónál, a könyv angol kiadása természetesen megvolt a St Antony’s College kitűnő könyvtárában. Rubasov története azért is érdekelt, mert ekkorra már tudtam számos „hithű” kommunista emberi tragédiájáról: arról, hogy a Párt érdekében magukra vállaltak el nem követett bűnöket, amivel ugyan nem nagyon segítettek a Párton, de teljesen lerontottták saját hitelüket. Tudtam arról, hogy Rajk László, a volt kommunista belügyminiszter például nem annyira a fizikai kínzás miatt, mint a „pártos” (kádárjánosi!) rábeszélésre vállalta el az ellene felhozott abszurd vádakat, más szóval meggyőződése vette rá az önfeladásra. (Más lapra tartozik, hogy „radeki” ajánlatot is kapott: színleg elítélik és álnéven életben marad – állítólag azt kiabálta az akasztófa alatt: – becsaptatok, nem ezt ígértétek!) Más szóval Koestler Rubasovja emblematikus alakja maradt a csalódott, de hitéhez végsőkig hű kommunistának – Orwell mellett őt is kellett olvasnunk.

 

Sötétség délben után félig-meddig kötelező olvasmányom lett a God that ­Failed (A bukott isten) című gyűjtemény, amiben négy-öt hajdani kommunista mondta el kiábrándulása és a Párttal való szakítása történetét. Ebben Koestler mellett szerepelt Ignazio Silone és André Gide is, tehát más baloldali írók, akik szintén végigjárták a hívők kínos kiábrándulási zarándokútját. Akkori jegyzeteimbe felírtam néhány mondatot, arról, amit Koestler a „hit” szerepéről mondott a kommunista mozgalomban: „Csodálatos dolog a hit. Nem csak arra képes, hogy hegyeket mozdítson meg, de arra is, hogy elhidd: a hering nem más, mint egy versenyló”, és a szigorú ténymegállapítás, amit aztán Hruscsov híres huszadik kongresszusi beszéde igazolt: „Soha, egyetlen országban nem öltek meg vagy vetettek rabszolgaságba annyi forradalmárt, mint Szovjet-­Oroszországban”.

 

Később tanulmányait és még egy nagyon érdekes regényét olvastam, és nagyrabecsültem Koestler Artúrt, az írót és gondolkodót. De már elég korán rájöttem Koestler emberi gyengeségeire; különösen zavart a nőkkel szembeni viszonya, akiket szeretett, de kihasznált, gyakran pedig lenézett és megvetett. Erről először Vas Róbert, filmrendező barátom mesélt nekem, aki Koestlerről akart portréfilmet készíteni, de végül (úgy tudom) ettől elállt. Meghívta őt ugyanis a sikeres író Alpbachba, ahol háza volt, s ahonnan Robi pár nap múlva elmenekült: egyszerűen nem bírta ki a hangnemet, amit Koestler a feleségével szemben használt. Ami pedig később, már Koestler öngyilkossága után derült ki: egy alkalommal megerőszakolta Michael Foot munkáspárti vezér feleségét. Ha pár évtizeddel tovább él, Koestler börtönbe is kerülhetett volna erőszakos természete miatt.

 

Sokáig azt sem értettem, miért nem szeret interjút adni. Egyszer aztán hallottam a rádióban: Koestler elképesztően rossz kiejtéssel beszélt angolul, német, francia és magyar hangzók keveredtek szavaiban. Bármilyen okosan beszélt, ha meg is értette az ember, mit mond, nem lehetett nem hüledezni angolságán. Nem sokkal később nemzetközi PEN-kongresszus volt Londonban, amin én is részt vettem. Máig kísért Koestler beszéde ezen a kongresszuson, ahol véletlenül éppen Boldizsár Iván magyar PEN-delegátus mellett ültem, akit még 1956 előttről jól ismertem. Koestler elkezdett beszélni – még szörnyűbb angolsággal, mint a rádióban. Odasúgtam Boldizsárnak: „hallod, milyen kiejtéssel beszél ez az ember?” Mire az ugyancsak többnyelvű kultúrdiplomata és szerkesztő kicsit felindultan így válaszolt: „De micsoda író!”– amiben, el kell ismernem, valószínűleg neki volt igaza.