Kolozsvár, az „árdeli tűnt Athén” – 1. nap




A Fiatal Írók Szövetsége és az Erdélyi Magyar Írók Ligája közös szervezésében „konferencia és minifeszt” műfajmegjelöléssel zajlott két napon át (május 22-23) két helyszínen a Kolozsvár-dialógusok. Az eseménysorozat Kolozsvár-tematikáját jártuk körül számos meghívottal a bölcsész kar kápolnatermében és a Bulgakov kávéházban.

 
 

 
Korpa Tamásnak, a FISZ társelnökének koordinációjával kultúrák és szempontok nyíltak meg egy térben, így éppen a legelső, beszélgetéssel egybekötött könyvbemutató során láthattuk, hogy a fordítás olyan, mint egy Szamos-híd: Vallasek Júlia fordításában Norman Manea: Kötelező boldogság (Jelenkor) című elbeszélés-kötetéről beszélgetett Demény Péter és Doru Pop, valamint a fordító. A beszélgetés híd-szerepét Demény Péter vállalta, aki Pop román nyelvű hozzászólásait tolmácsolta a közönség felé, noha Pop igencsak jól ért és beszél magyarul. Norman Manea a román irodalom különleges alakja: erősen intertextuális alkat, a nagy társadalmi allegóriák megjelenítője. 1986-ban száműzetésbe került a romániai diktatúra által, s ez további műveiben egy sajátos lenyomatot képezett, hiszen prózatechnikájában végig tetten érhető egy belső cenzúra jelenléte még azután is, hogy szabadon alkothatott. Vallasek Júlia úgy érezte, hogy eddigi munkája során ez bizonyult a legnehezebbnek, ugyanis a nyelv alapritmusát megtalálni nehézkes egy olyan prózafolyamban, amely mentes bármiféle erős retorizáltságtól. Doru Pop szerint Manea egy olyan mikrorealizmusok által átszőtt világot kínál fel, amely a szereplők mindennapi életére reflektál, de képes megragadni őket esszenciális magányukban.

 
 

 
Ezt követően irodalomtörténeti előadássorozatra került sor, amelyben szó esett az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok (Acta Comparationis Litterarum Universarum) óriási szövegkorpuszának azon szegmenséről, amely Kolozsvárt mint „fővárost”, irodalmi és kulturális emancipációs lehetőséget, hálózatot és centrumot láttatja 19. századi viták és szerzői kapcsolatok mentén, T. Szabó Levente előadásában. Boka László Nagy visszatérők Kolozsvár-élményei címmel vázolta fel Kuncz Aladár, Bánffy Miklós és Jékely Zoltán írói munkásságából azokat a sajátos reflexiókat és kapcsolatokat, amelyek hazájukba való visszatérésük után váltak olvashatóvá életművük szempontjából. Balázs Imre József a Kolozsvár-nyelv változatait mutatta meg az utóbbi évtizedek költészetében, s Poszler György ’vers-térképészete’ alapján vázolta fel, hogy a versekben előforduló helyek, helyszínek nevei milyen irányból fokalizálnak a városra. Előadásának csúcspontja Cselényi Béla 42 című verse volt, ami egy „kooolozsvári” roncsolt, lakótelepi nyelven íródott szöveg, természetesen önmagán jelentősen túlmutatva.

 
 

 
Bányai Éva a térviszonyok és viszonyterek kulcsszavaival fémjelzett előadása arra tért ki, hogy milyen térbeli és időbeli határhelyzetek és tapasztalatok valósulnak meg erdélyi szerzők regényeiben, amelyek a városhoz is kötődnek, majd Molnár Illés Visky András verseinek szemléletes elemzésével mutatott rá arra, hogy a kolozsvári helyszínek, épületek hogyan szakralizálódnak traumatikus tapasztalatok mentén. Uri Dénes Tompa Andrea regényeinek Kolozsvár-vonatkozásait tárta fel, amely hasonló módon közelítette meg a kérdéskört, mint Bányai. Lapis József a legfiatalabb erdélyi szerzők (pl. André Ferenc, Kulcsár Árpád vagy Varga László Edgár) verseiből állított össze egy szemléltető előadást, amelyben a város-motívumok performativitását és szubverzív jellegét illusztrálta.

 
 

 
Este a Bulgakovban kisebb tömeg gyűlt össze Kulcsár Árpád A harmadik ipari forradalom csöndje című verseskötetének bemutatóján, amely során a szerzővel Selyem Zsuzsa és Szőllőssy Balázs beszélgetett, valamit a kötet társszerzőinek videóit is megnézhették a résztvevők. Hogy lehet egy verseskötetnek társszerzője? Úgy, hogy a könyv lapjain QR-kódok vannak elhelyezve, melyeket okostelefonnal megnyitva láthatjuk a szövegeket feldolgozó videóinstallációkat (Koter Vilmos, Láng Orsolya, Schneider Bence és Szigeti G. Csongor munkái). Kulcsár egy olyan kötetet akart létrehozni, ami kivonja magát az ipari és termelési logika alól – ez értelemszerűen kudarcba is fulladt, viszont a társadalmi történésekre, a kirekesztettek sorsára sajátosan reflektáló szövegeiben találunk a ciántechnológia által kisemmizett vidékeket, ökokatasztrófák trailereit, áldozatokért mondott imák hiábavalóságait.

 
 

 
Ez a versnyelv önmagát folyton megkérdőjelezi, kicsúszik a jelentések alól – erre céloz a könyv borítója is, amin egy „átpixeleződött” Pietà látható, a szerző szerint ez a „kultúramaradékokat” hivatott jelölni (már amennyire lehet). Szőllőssy azt emeli ki a kötet kapcsán, hogy a folytonos kimozdulásokkal az avantgárd fele hajlik el, Selyem pedig megerősíti, hogy a a személynevek vagy telefonszámok, amelyek egyetlen konkrét jelentést bírnak el, az olvasó számára csak adott esetben válnak megragadhatóvá. Kulcsár szkepszisét a szavak jelentését illetően más nyelvek fele való fordulása táplálja, ezért is döntött úgy, hogy mások munkájával együtt olvassuk és osszuk meg a kötetet. Csakúgy mint Zudor János műveiben, ez a kötet is a nem kategorizálható, a nem csoportosítható érzelemapparátust mozgósítja, amelyet azért végeredményben a szerző személyességének is velejárója. A résztvevők a szerző egyetlen eltérő, különleges kötésű példányát és körbededikálták, míg a beszélgetés lefolyt.

 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter