Költőmersz, minden időben – interjú Falcsik Marival




Életrajzában olvasható, hogy bölcsészként végzett 1979-ben, és szinte azonnal szabadúszó lett, s hogy a rendszerváltásig tudatosan kívül maradt az akkori magyar társadalmi életen. Milyen indítékok vezérelték? Gyökeresen más élmény volt abban a korban értelmiségiként szabadúszással próbálkozni, mint például manapság?

 

– Gyökeresen más volt a helyzet: nem létezett az a modus vivendi, amit én választottam. Outsiderként, semmiféle egzisztenciát nem építve, állást nem vállalva abban a konformista kádári rezsimben, így másodrendű állampolgárrá válva és sehova nem tartozva gondolkodni, írni, szabadon beszélni, sőt: ebből élni… Valami láthatatlansági szerződést kötöttem a rendszerrel: ha nem létezem, nem kérek semmit, se szót, se íróasztalt, akkor csináljak, ami tetszik. Otthonomban gyűltek össze a remek fejű, nyitott lelkű gimnazisták, akiknek előadásokat tartottam, ebből tartottam fenn magam, máig sem értem, hogyan sikerült. Nem voltam ellenálló: kívülálló voltam, bár a szamizdatnak fordítottam angolra – érdekes, az volt a legjobb pénz, amit akkoriban kaptam. Megértendő, hogy a mai értelemben vett szólás és életpálya-alakítás szabadsága teljes egészében hiányzott a korból. Az indítékom egyszerű volt: nem szerettem azt a rendszert, ahogy az sem szeretett engem. Távol akartam lenni minden ártó hatásától, s próbálni a tisztán maradt kézzel kívüle építeni valamit.

 

Valamiféle közösséghez szabadúszóként is tartozni kellett talán, különösen, ha irodalommal foglalkozott az ember. Volt a nemhivatalos, kívülálló irodalomkedvelőknek, művészetpártolóknak összetartó társasága annak idején?

 

– A „kedvelő”, „pártoló” kifejezés abszolút távol esik a helyzettől: semmiféle mecenatúra nem létezett a tudatosan pártosan működő államin kívül, hogyan lett volna akkor egy outsider alkotónak ilyen köre? A köreim jobbára szintén kívülálló humán értelmiségiekből álltak, és alapvetően magánéletiek voltak. Egy-egy tárgyban speciális tudású régi barátok, volt évfolyamtársak, szintén csellengér kívülállók jöttek el előadónak a kis „magánakadémiámba”. Szó sincs „irodalmi életről” – sokkal szélesebb körből maradtam ki: nagyjából az egész társadalomból. Ráadásul hosszú ideig egyáltalán nem írtam szépirodalmat: a gondolkodásom elevenen tartásával voltam elfoglalva, hogy ne zakkanjak meg, csak mert látom, hogy a király meztelen. Ennek, ha volt valamiféle közösségi kerete, az a Rakpart Klub volt, ami viszont nem alkotóműhely, hanem a jámboran képviselt politikai ellenvélemény fóruma volt. Talán ezért törekszünk családilag, az életem társával, Lantos László Triceps rendezővel egy ilyen helyet fenntartani, hogy legyen effajta körünk a generációnk tagjaitól a legifjabb vakmerőkig azokból, akik nem átallnak művészeti törekvéseikben függetlenek, nyitottak és kísérletezők maradni – máig kellően kívülálló művészként ezért vezetünk egy alternatív underground klubot a saját pénztárcánk erejéből, „hátratolt helyőrségként” a nyóckeri Kálvária tér mögött. Nem véletlen MERSZ Klub a neve – az ilyen minden támogatástól független, művészközösség-építő, nívós programokat nyújtó helyhez máig kivételesen nagy adag kurázsi kell.

 

Fotó: Dézsi Judit

 

Mennyire tartja sorsszerűnek, ahogy az írói pályája alakult? Lényeges-e, hogy Magyarországon született, Budán nőtt föl a ’60-as években, hogy milyen tanárokkal találkozott, hogyan viszonyult a család az írott szóhoz? Fontos-e, kikkel hozták baráti viszonyba a diákévek? Ha máshová, másféle környezetbe, más emberek közé születik, akkor is a költészet felé fordul? Soha nem szeretett volna mondjuk mérnök, pilóta vagy cukrászkisasszony lenni? Érezte-e más művészeti ág veszélyesen erős vonzását, vagy soha nem esett nehezére irodalmi alkotónak megmaradni?

 

– Mindez halálosan fontos, ezek építik föl az író személyiségét – ahogy fölépítenék másféle téglák, ha épp másutt, más korban, más nemben, más kapcsolatokban élne. Soha nem szerettem volna más lenni, mint ami vagyok. Én mindenütt, minden korban, minden társadalmi helyzetben, legföljebb rosszabb vagy kedvezőbb háttérrel, de költő lettem volna, ezzel a varázskéssel a kezemben születtem. Kezdettől nem érdekelt más életpálya, csak ami gondolkodni, megfigyelni, átélni és mindezt kifejezni enged: ez vonzott az éneklésben, rajzban, táncban, előadásban. Családi hátterem, kivételesen magas irodalmi és művészeti ízlésű szüleim nyitott, a nemi szerepeket illetően is demokratikus felfogása támogatta, hogy lubickoljak a különböző nekem tetsző „haszontalan” elfoglaltságokban – aztán én dönthettem a pályaorientációmról, a gimnáziumba kerülésemkor. Ott már csak visszaigazolt és rengeteg plusz anyaggal erősített meg törekvésemben a magyartanárnőm, a „Nagyklári”, a közelmúltban elhunyt Nagyné Máthé Klára, aki akkor pályakezdőként még ereje-tisztasága teljében adta át nekünk tudását – és az kivételesen nagy volt. De számomra addigra már régebbről nyilvánvaló volt, hogy a szavakkal, az egyedi képekkel és hangzással tudom a legjobban kifejezni, amit érzékelek vagy megállapítok. Hogy nekem az írott szó adja meg a legteljesebben a kifejezés lehetőségét.

 

Rangos kiadók (HVG Könyvek, Athenaeum, Európa, Helikon, Libri stb.) könyveit szerkeszti, fordítja. Végül módosult az önállósággal, szabadsággal kapcsolatos álláspont, vagy bizonyos alkotói függetlenséget mindvégig fontosnak tartott megőrizni? Összeegyeztethető a könyves munka a sokkal több szabadságot követelő költői hivatással? Változott szerkesztőként az irodalmi élethez való viszonya, vagy az a változás inkább a rendszerváltással kapcsolatos átalakulásokhoz köthető?

 
– Miért változott volna meg a függetlenségigényem épp akkor, mikor megvalósítható formái lettek? Sosem vállaltam állami állást, máig önálló vállalkozóként végzem a munkát a kiadóknak. Ehhez mindig sokat merítettem ’90 előtti „dzsungelharcos” tapasztalataimból, például erőt a megélhetés bizonytalanságához, a bármikori végletes változásokhoz. Nekem már a ’80-as években tudnom kellett háló nélkül ugrani. E szép új világban különösebben nem tudtam meglepődni semmin – azon se, hogy a legnagyobb feladat végeztével is elmaradhat a megbecsülés, sőt a munka kifizetése is. Épp emiatt, kortársaimnál jóval rugalmasabban viselem a máig küzdelmes társadalmi folyamatokat: kevésbé érintenek, mint anno a szovjet hadsereg által biztosított „létező” szocializmus szűkös keretei. Nekem levegőt hozott a rossz rend utáni zűrzavar: a szólásszabadságét, a kívülálló építkező büntetlen működésének lehetőségét. Például ’90-ben nyomban kaptam útlevelet nyugatra – adót fizetni meg már ’82-ben megtanultam. Az irodalmi élethez való viszonyomat költőként alakítottam ki, a szerkesztő-műfordító már az elismert költő lábnyomába lépett. Lám még e tekintetben is költő vagyok elsősorban. A könyves munka ehhez adja az anyagi hátteret – és a valósággal való, üdítően és gazdagítóan másféle kapcsolatot. Épp ezért nem vállalok soha szépirodalmi szerkesztést – az már, a mások alkotott szövege iránti alázatigényével, bezavarna a saját költői munkámba.

 

Verseit többen megzenésítették, előadóestekkel, zenés performansszal ön is szívesen fellép. Mit gondol vers és zene összekapcsolásáról?

 

– Zene és vers egy tőről fakadnak, ikertestvérek: szétváltak, de folyton vágynak egymás közelségére. A vers viszont nem dalszöveg, ez két elkülönülő ággá nőtt ki a líra törzséből. A kettő egész másképp, más okból és más módon születik, s főleg másképp működik, máshogy oldja meg az ábrázolást, a közvetítést – emiatt aztán nyilván a végeredmény is teljesen más, még a formai követelményeik is. Én költő vagyok, nem dalszövegíró, nem verze-refrén rendszerben gondolkodom. A vershez szerzett/játszott muzsika speciális: finom, értő ikertárs, vigyáz arra, hogy ne törje magához a vers eredeti szerkezetét, és hogy minden szavát meghagyja tisztán hallhatónak. A vers méltó társa az a zene, ami kiemeli egyes gondolatait, felerősíti érzelmi közvetítőerejét, hangsúlyozza már szövegként is meglevő alapvető jellegét.

 
Nemcsak csodás zenéket kaptam a verseimhez – csodás képzőművészeti alkotásokat, színi- és mozgásművészeti előadásokat is. Az összművészet lenyűgöző ősies egységélményt nyújt mindünknek, akik vagyunk elég bátrak belevágni.

 

Angol nyelvre fordítja a verseit, pontosabban „újraírja” őket angolul. Erről a témáról igencsak megoszlanak a vélemények: hogy mennyit vehet el, tehet hozzá az alkotó önnön verseihez egy másik nyelven. Tisztelettel kérdem tehát: honnan vette, veszi a bátorságot ehhez a bonyolult művelethez, mit gondol a fordításról általában?

 

– Már miért kéne külön bátorság egy műfordítással is foglalkozó költőnek ahhoz, hogy önnön forrásélményéből egy másik nyelven is megformázza azt a gondolati-érzelmi anyagot, amit a saját nyelvén egyszer már megírt? Onnan „veszem a bátorságot”, hogy az élmény is, a formázása is az enyém – ez csak nem vakmerőség, tán tudhatok egy elég magas szinten birtokolt másik nyelven is kezdeni valamit vele? Ilyen erővel alapból föl lehetne tenni a kérdést: honnan veszem a bátorságot a versíráshoz.

 

A fordítás nincsen „általában”. Van a versfordítás – én például, míg a magaméit minden további nélkül újraírom angolul, a másokéihoz hozzá se nyúlok, annyira reménytelennek tartom az ügyet. És van az epika meg az értekező próza fordítása – ott már reménytelibbnek látom a helyzetet, esélyesebbnek a sikeres átültetést.

 

Előző kérdésem nyilván nem célzás nélküli, hisz a Nobel-díjjal kitüntetett Kazuo Ishiguro legutóbbi regényét, Az eltemetett óriást az ön tolmácsolásában veheti kézbe a magyar olvasó, a kritika pedig nagyra értékelte, ahogy ön fordítóként sikerrel visszaadta az egyszerű nyelvezetűnek nem tekinthető, Arthur utáni korban játszódó mű hangulatát. Hogyan lett Ishiguro-fordító?

 

– Úgy, hogy M. Nagy Miklós, akkor még az Európa kiadó igazgatójaként, úgy találta, hogy az én költőkezemben lesz a legjobb helye. A remekül felépített mű nyelvezete nem nehéz: gyönyörű, valóban költői, úgy egyszerű, ahogy a japán tusrajzok, légies – és nem régies, hanem egy ma kitalált lovagi nyelven szól, ami még az angolban sem létezik, hát még a magyarban. Ha regényfordítást vállalok, szeretek benne a nyelvteremtés igényével szembesülni. Itt ez szépen megadatott.

 

Ishiguro Japánban született, de ötéves kora óta Angliában él, angolul ír, az angol lett az anyanyelve. A hajdan egységesen latinul alkotó középkori Európa után is sorolhatunk írókat, Rilke, Nabokov, Paul Celan, akik több nyelven írtak. Visszautalva a versfordítással kapcsolatos kérdésre, mit gondol a nyelvek közötti átjárásról? Létezik valami, többféleképp megfogalmazható nyelvfölötti lényege az irodalmi alkotásnak?

 

– Természetesen létezik, a közeli rokonságban maradt nyelvcsaládokon belül például eleve adott az a kényelem, hogy ez megnyilvánulhasson. Az egyes elkülönült nyelvek csak „helyi jelrendszerek” – csakhogy vékonyabb-vastagabb falaikon belül már oly régóta nevezik meg önmagukban az élet dolgait, hogy igazán egyedivé finomult, önálló rendszerekké lettek. De különbözzön bár népről népre létmód, temetkezés, udvarlás szókincse, attól még mindenütt egyértelmű fogalmak élet, halál és szerelem. Régebben eljátszottam a számomra ismeretlen nyelveken írt szövegekkel: vajon melyik miféle mondatrész lehet, melyik a nem önálló nyelvi elem, s helyet vagy időt vagy mit fejez ki. Igaz, ez a kötelező orosz meg az egyetemi latin után, s az angol nyelvtudás birtokában már csalásnak is tekinthető, hisz az egy szláv, egy germán plusz a latin máris a fél világot beteríti. Azt hiszem, egy jó író egy szótárral szinte minden nyelvből képes volna fordítani, olyannyira szépen átviláglik előtte egy-egy szöveg grammatikai csontváza.

 

2013-as kötetében, a Nőket néző képekben 48 kitalált nőt mutat be egy-egy verssel és fiktív életrajzzal, amiket Triceps kollázsai egészítenek ki. El tudja képzelni, hogy egy következő kötetben esetleg ugyanannyi férfit is bemutasson? Kell-e, érdemes nőkről és férfiakról, női sorsról beszélni? Nő, férfi, ember, alkotás: mit gondoljunk erről a 21. században, magyar nyelvterületen?

 

– Ebből nem lesz sorozat. Most nem efféle kísérleti köteten dolgozom – viszont nagyon fontosnak tartom a Nőket néző képek még magára várató hatását. Ugyanis, tisztelet a kivételt képező egy-két vájtfülű kritikusnak (Galamb Zoltán, Kálmán C. György), ez a könyv máig nem talált még igazán értő fogadtatásra. Női, férfi- és gyereksorsokról beszélni: mi más lenne az irodalom dolga – és itt sajnos főleg a szomorú, a szinte feldolgozhatatlanul nehéz történetekre gondolok –, hogy egyre több hangozzék el abból, amit az ember még nem mondott el magának magáról. A 20. század nagyon sok társadalmi és individuális gennygócot vágott fel s próbált kitisztítani, hisz épp ennek következtében tapasztalható ma a nagy igyekvés a történelmi felejtésre, amiről Ishiguro regénye is szól, és gyanítom, ez az egyik oka a díjazásának. A 21. század, ahogy például a nemi identitás kérdéséhez hozzáállt, az emberi (és benne a nemi) viselkedést illetően talán nagy perszonális belátások és bevallások ideje lehet – a legoptimistább verzióban persze. A művészetnek pedig újra és újra fel kell találnia azt a kivételesen érzékeny eszköztárat, amivel el tudja mondani, hogyan él az ember, mit tesz a másikkal és magával. Konkrétan az irodalom olyan új és új megszólalásokat kell fölleljen, amivel a maga speciális módján ösztönösen érthetővé teszi a valót, s talán katartikusan, a vigasz többletével, sokkal átélhetőbbé, mindenesetre mélyebben és drámaibban, mint egy szociográfia vagy statisztika.

 

Ha lesz még ehhez a női hangokat megidézőhöz hasonló kötetünk, abban kölykök „belsejét” szeretném megszólaltatni, csak versekben, és nem csak egyes szám elsőben, gyerekekről készült fotókból és gyerekrajzokból kiinduló képanyaggal.

 

Azonban a következő, már a kiadásra előkészítő fázisban levő verskötetem, az Ág a szembe afféle „normális” alanyi lírai kötet, folytatva a sort, amit az első hárommal megkezdtem. Számomra végképp nem a kötetszám méri egy pálya jelentőségét, de ezt most nagyon várom, ennek már igazán itt az ideje: mire megjelenik, már csaknem egy évtizednyi verstermés javát foglalja magába.

 

 

 

Falcsik Mari költő, műfordító. 1956-ban született Budapesten. Az ELTE Bölcsészkarán diplomázott, szabadúszó szerkesztőként, műfordítóként dolgozik az ország neves könyvkiadóinak. Ő fordította például az idén irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Kazuo Ishiguro Az eltemetett óriás című regényét. Verseit az ezredforduló óta publikálják jelentős irodalmi lapok, olasz, holland és angol nyelvű fordítások születtek belőlük, maga is fordítja verseit angolra. Az előadók is kedvelik líráját, sokhoz komponáltak zenét is. Ő is gyakran mondja-énekli verseit előadóestjein, zenés performanszain. Kötetei: Sanzon nehéz időkben, Magvető, 2004; Változatok a szabadságra, Magvető, 2006; A sorsvadász, Jelenkor, 2010; Nőket néző képek, Scolar, 2013.