Kommentár a Pokol XI. énekéhez




Gy. Szabó Béla: A lusták

 

„Tovább szólnék, de tovább menni bajt hoz

 és nem lehet tovább beszélni; látom

 a homokon már új tűz lángja nyaldos.

Új nép jön, mellyel tilos szóba állnom,

 vedd gondjaidba Kincsemet, a könyvet,

 amelyben élek még: csak ezt kivánom.”

 

Pokol tizenötödik énekének ezeket a (Babits Mihály fordította) sorait küldtük el kortárs magyar költőknek – továbbgondolásra, inspirációs forrásként, mert kíváncsiak voltunk: hogyan hat Dante költői műve a mai lírára, hogyan képes megszólítani újabb korok újabb poétáit. Lapszámunk versanyagát a „válaszul” érkezett költeményekből állítottuk össze.

 

            A szerk.

 

Kommentár a Pokol XI. énekéhez

 

Nézze, tanárnő…

vagy akárkicsoda, én értem,

hogy maga barátságban van ezekkel a nagyfejekkel.

Politikusok, költők, megmondók, hű de!

Toszkán a lánghazán! Vagy lánghazában…

Ne tessék kijavítani, mert nem érdekel!

Engem be se engedtek a pszichiátriára,

amikor haldoklott anyám. Pedig meglehet,

ő is ide-oda kapdosott, rángatta az ápolónőket,

kérdezgette, élek-e, és ugyan mi lehet velem.

De rólam nem hallott senki, mert talán én is

ugyanúgy végzem, ugyanazon az ágyon,

de már nem lesz ki után kapdosnom.

Vagy lesz? Aki nem számít, annak neve sincs.

Ki akarna száműzni például egy takarítónőt,

aki azt hiszi, a kínaiak, az orvosok, a méhek

vagy a férfiak az ellenségei? Nem, nem!

Ne tessék vigasztalgatni! Hogy majd tanulok.

Hogy majd egyre jobb lesz. Hogy majd én is

leszek egyszer. Hogy lehetek. Pedig megvetem

én is a poklot. Mint ezek a lángsíros, toszkán majmok.

De higgye el, tanárnő, nem számít. Az a borzasztó,

hogy a világ örökké fog tartani.