Kórház egy másik város szélén




Egyszer volt, hol nem volt, a Kis-Kárpátokon és a Moraván is túl, réges rég, amikor e sorok írója még óvodába járt, volt egyszer egy csehszlovák tévéfilmsorozat, amelynek Kórház a város szélén volt a címe. Amikor aztán a sorozat hároméves lett, elindult szerencsét próbálni. Átkelt a Moraván, aztán a Dunán is, és olyan népszerű lett Magyarországon, hogy azóta összesen hét alkalommal vetítették le különféle csatornák az összes epizódját. Időközben a sorozatnak két folytatása is elkészült. Ezek magyarországi fogadtatását a recenzensnek – aki időközben maga is Csehországba tette át székhelyét – nem volt alkalma felmérni. Azt viszont igen, hogy míg az első sorozat idején a magyar néző teljesen otthonosnak találhatta a csehszlovák kórház világát, azóta a két ország egészségügyének helyzete egészen eltérő irányban fejlődött tovább. Olyannyira, hogy míg Magyarországról az orvosok előszeretettel indulnak az Óperencián túlra szerencsét próbálni (míg a betegek maradnak helyben), addig Csehországban nem csak, hogy felzárkózott a kontinens boldogabbik feléhez az egészségügyi ellátás, de a Morava túloldala a gyógyászatban dolgozó külföldiek számára is célországgá vált.

 

Akik között az Európai Unió Irodalmi Díjával kitüntetett prózaíró is akad. A magyar fordításban az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra időzített, Jelenetek M. életéből című novellafüzér szerzője, a szlovák Svetlana Žuchová pozsonyi és bécsi tanulmányok után állapodott meg Prágában, ahol pszichiáterként praktizál. Mindemellett ír, az anyanyelvén, olyan könyveket, amelyek két országgá osztódott egykori szülőhazájának határain túl is elismert szerzővé teszik. Okkal s joggal: Žuchová prózájában ugyanis akár a magyar olvasó is otthon érezheti magát.

 

Jelenetek M. életéből éppen úgy indul, mintha a Kórház a város szélén valamelyik szereplője monologizálna. Pontosabban fecsegne: az éjszakai ügyeletek megkönnyítésének módozatairól, arról, milyen a mosatlan haj tapintása, vagy hogy a kutyák miért részesítik előnyben a talajszinttől magasabb fekhelyeket. A kötetnyitó szövegből kibontakozik egy jó kedélyű, gyakorlatias és optimista elbeszélő. Aztán Žuchová nekilát, hogy a gyakorlatias látásmódot megőrizve, az optimizmust nem feladva leereszkedjék a kedélyes felszín alatti mélyrétegekbe.

 
 

 

Jelzésértékű, hogy a kötet második darabja, amelyben az aláereszkedés elkezdődik, a Mozgás címet viseli. A szöveg úgy indul, mintha a nyitónovella előadásmódját készülne megismételni. Az elbeszélő fecseg, futásról, edzőcipőkról, zoknikról, vízhólyagokról. Aztán Žuchová a második bekezdés élén detonálja a mondatot, amely tárnát nyit a kötet mélyrétegei felé, s amely talán nem véletlenül látszik rárímelni Camus Közönyének nyitányára: „Futni valamikor azután kezdtem el, hogy meghalt az anyám.”

 

Svetlana Žuchová elbeszélője azonban minden, csak nem közönyös. Ez persze csak fokozatosan derül ki. M. a későbbiekben is mintha csak kötetlenül fecserészne, ám a kötet második darabjában a futásról szóló eszmefuttatások rendre visszakanyarodnak két másik témához: a kisgyermekkorban, vonatbalesetben elveszített apa hiányához, valamint az anya haldoklásáról és haláláról őrzött, jóval frissebb emlékekhez. A harmadik szöveg aztán az elbeszélő és korábbi partnere, Janut közötti, folytathatatlanná sikkadt viszony emlékeit, és az aktuális, Otóval folytatott szerelmi viszonyt is behozza az elbeszélő monológjának látóterébe. És közben persze szó esik hűtőmágnesekről, óvodai tablókról, bazsalikomos rizottóról – megannyi hétköznapiságról, amelyeket az írónő remek ritmusban adagol ahhoz, hogy elaltassa az olvasó gyanúját, miközben a zsákmányállatot becserkésző ragadozóként, egyre kisebb sugarú köröket róva közelít fő témájához: az anya halálához, és a nélküle leélendő élet elkezdéséhez.

 

Jelenetek M. életéből fejezetei ugyanis gyászregénnyé állnak össze. Gyászregénnyé, amely nem próbálja főszereplőjét antik tragédiahősök korunkbeli rokonává mitizálni, mint Németh László tette azt remekművében Kurátor Zsófival. Nem – Svetlana Žuchová keveset markolva fog sokat. Trivialitásokkal, mikrorealista megfigyelésekkel, látszólag jelentéktelen témákról fecsegve ágyaz meg a szülő elvesztésének aprólékos felidézéséhez, amit éppen a hétköznapiságára összpontosítva tesz érzékletessé és átélhetővé, hogy aztán továbblendüljön, és a halál utóéletét is bemutassa. A szlovák írónő művében ugyanis a Finálé – legalábbis az ilyen című fejezet – a kötet közepén kap helyet, hogy aztán a halálesetet követő gyakorlati teendők, s egyúttal a gyászmunka kezdetének leírásával folytassa. Egy váratlan csavarral, a teleregények szellemében egy új szereplő is megjelenik a történetben, hogy Žuchová narrátora később a televíziós műfajnak fityiszt mutatva úgy döntsön: szántszándékkal nem vesz tudomást róla. A regény zárlata végül egy újabb történet kezdetébe torkollik: az elárvult elbeszélő nekilát, hogy a múlt veszteségeit nem felejtve, de a jövőben rejlő lehetőségek iránti várakozással eltelve felépítsen párjával egy közös életet: „…tehetünk bármit, Otóval mi már nem leszünk fiatal szülők. Mindezek ellenére el vagyok szánva rá, hogy szép emlékeket gyűjtsek. Megbízható készleteket halmozzak fel.”

 

Svetlana Žuchová kötetéről szólva vétek volna hallgatni arról, mennyire természetesen jelenik meg benne a kétlakiság élettapasztalata. M., aki Bécsből jár haza hétvégente anyját látogatni a kórházba, ettől válik igazán huszonegyedik századi szereplővé, miképpen Žuchová könyve ettől is lesz jellegzetesen kortárs művé. Olyan alkotássá, amelyre tökéletesen illik Radoslav Passia megállapítása, aki a Férfi, nő, gyerek. Mai szlovák történetek című antológiához írott utószóban eképpen ragadta meg a mai szlovák prózairodalom egyik jellegzetességét: „befelé, a szlovák kulturális tér irányába mutató egyértelmű irónia helyett inkább azokra az előnyökre, problémákra és kudarcokra hívja fel a figyelmet, amelyeket Szlovákia európai léptékű politikai, társadalmi és kulturális adaptációja hoz magával a résztvevők számára.” Ez a Prágában írott, Pozsonyban és Bécsben játszódó, Pénzes Tímea fordításának hála magyarul is pontosan és gördülékenyen megszólaló szlovák kötet ugyanis a családi tragédia mellett egy határokon átívelő, közös közép-európai élettapasztalatról is beszél. Érzelgősség nélkül, de érzékenyen, bölcselkedés nélkül, de bölcsességgel. Ahogyan csak nagyon jó próza képes szólni.

 

 

 

Svetlana Žuchová: Jelenetek M. életéből. Fordította: Pénzes Tímea. Noran Libro, 2017.