Kórházi tanmese, tapssal




korterem theatrum

 
 
A Figura Stúdió Színház 2015/2016-os évadának – előreláthatólag – utolsó bemutatójára és egyben negyedik ősbemutatójára került sor április 12-én. A 12-es kórterem című előadás, melynek szövegét Tóth Krisztina művei alapján állította össze a rendező, Barabás Olga, Székely Csaba A Homokszörnyét, Matei Vişinec Nyínáját és Moşu Norbert László Incanto című mesejátékát követi az először színpadra állított szövegek sorában. A produkció címe és alcíme – Kórházi történet – elsőre Csehov 1892-ben megjelent, A 6-os számú kórterem című elbeszélését idézi, de túl azon, hogy mind az előadás, mind az elbeszélés eseményei egy kisvárosi kórházban zajlanak, a két alkotás között nem fedezhető fel jelentős párhuzam.
 
A Bocsárdi Angi Gabriella Stúdióteremben berendezett, a valóságot a lehető legpontosabban imitáló kórházi váróterem gyakorlatilag teljesen kitölti a rendelkezésre álló teret, így a nézők helye is a váróterem határain belül kerül. A stúdió két fala mentén L alakban berendezett, nézőtéren kívül néhány további szék, szobanövények, egy háromlábú üvegasztal, egy fogas és egy kis szemetes alkotja a csempézett padlójú, fakózöld falú terem berendezését. A kórház bejárata egybeesik a stúdióterem bejáratával, a kórtermekhez és irodákhoz vezető folyosót egy hatalmas ablakokkal ellátott fal választja le a tér többi részétől. A stúdió hátsó bejárata, egy nagyméretű fa ajtó további – egyszer sem használt – kijáratként épül a díszletbe, de az előadás és a színházi épület valóságának ezt az egymásra csúszását csak az a néhány néző láthatja, aki megfelelő helyen ül.
 
Az előadás már a színház előcsarnokában elkezdődik. A falra szerelt képernyőn a gyergyószentmiklósi kórházról készült videofelvétel jelenik meg, ebben, mintha csak egy riportról vagy dokumentumfilmről lenne szó, bevezetik a nézőt a kórházba. Ezzel egyidőben nyitják meg a színház munkatársai a stúdiótermet, a belépő nézőt pedig a már leírt váróterem fogadja. A videofelvételtől kezdve az előadás terébe való bevezetésen keresztül a térben feltűnő színészekig, akik teljesen hétköznapi ruhákat viselnek, és végig saját keresztnevükön szólítják egymást (az orvost alakító Bartha Boróka kivételével, aki dr. Bartha néven mutatkozik be) az előadást végigkíséri a valóságosság érzetének minél pontosabb megteremtésére irányuló szándék. A produkció során ugyanabban a teljes teret bevilágító fényben ülnek a nézők és játszanak a színészek. Aligha lehetne határozottabban jelezni, hogy a nézők tere és az előadás tere egy és ugyanaz – vagy legalábbis nagyon pontosan íródik egymásra –, hogy a játéktéren elhangzott szavak, lezajlott események nem a sötétbe burkolózó, egybeolvadó közönségnek, hanem minden egyes – akárcsak a színészek –, saját névvel és identitással rendelkező nézőnek szólnak.
 
Az orvostudomány az utóbbi évtizedekben olyan szintre jutott, hogy új helyzet elé állít bennünket. A halál is átértékelődik, mivel a fogalmat jogilag átformálták. Nincs hagyományunk ezekhez a döntésekhez. Fogódzók nélkül pedig az ember egyedül marad, és bármennyire nehéz a helyzet, végig kell járnia az utat, nem vonhatja ki magát. Ezt az utat próbáljuk végigjárni az előadásban – nyilatkozta Barabás Olga az előadásról, és az események középpontjában álló Ancsa (Máthé Annamária) valóban problémás döntés előtt áll. Egy előző napi baleset miatt az agyhalál állapotába került, két éve nem látott férje sorsáról kell döntenie: hozzájárul a férfi szervei átültetésének jóváhagyásához vagy sem. Két kérdés nehezíti a döntés meghozatalát: miért éppen neki kell döntenie, aki évek óta nem látta a férjét, és mi történik akkor, ha az orvosok tévednek az agyhalál állapotával kapcsolatban, és a beteg még mindig érez fizikai, esetleg szellemi fájdalmat?
 
Az Ancsa körül feltűnő további szereplők, a férjjel kapcsolatos döntést sürgető, már említett Bartha doktor, Bogi (Tamás Boglár) – a tanítónő lánya –, Ancsa barátnője, akinek édesanyja maga is kórházi kezelésre szorul, Zsuzsi (D. Gulácsi Zsuzsanna), Ancsa húga és Péter (Dávid Péter), Zsuzsi férje, akinek meglehetősen sajátos a kórházakhoz és a halálhoz fűződő viszonya, valamint Gábor (Kolozsi Borsos Gábor), aki a kórházban fekvő feleségét érkezik meglátogatni, de nem várt és igencsak kellemetlen meglepetésekben lesz része. A szereplők mindenike saját történettel rendelkezik, és mindenik történet, ha közvetve is, de újabb és újabb nézőpontokból világít rá az Ancsa előtt álló döntés bonyolultságára.
 
Az előadás során világosan kirajzolódik a rendezői koncepció, amit követve a különböző elemek, jelenetek egymásra és egymásba épülnek, de ezzel egyidőben erős diszkrepancia jelenik meg a szándék és a megvalósítás között. Hiába hangsúlyozzák a végletekig a valóságosságot a külsőségek, ha az előadás szerkezete, a szöveg és gyakran a színészek játéka is az irodalmiságot és a színháziságot erősíti. Tóth Krisztina szövegei még színpadra adaptálva is megmaradnak a valóság egy-egy megrendítő részletét kiragadó és leíró irodalmi szövegnek. Hiába világosak és logikusak a szövegek kapcsolódási pontjai, hiába sikerül mindenik színésznek az általa játszott szereplő saját történetének mélyére ásni, és ott a teljes előadás szempontjából valami lényegit megragadni, egy idő után sokkal érdekesebb (és főleg színházibb) élményt nyújt a szereplő vívódásai helyett a színész és a szöveg, illetve a színész és a szereplő közötti küzdelemre figyelni. Szurkolni, hogy az egymásra íródó terekben a szerepnek is sikerüljön maradéktalanul a színészre íródnia. Az előadás gyakorlatilag egyetlen ponton képes kiszakadni a szöveg uralma alól. Miközben Ancsa a házassága előtti időkről mesél, Gábor a kórtermekhez vezető folyosón elkezdi felfalni a feleségének hozott ebédet. Némán és gyorsan, szenvedve eszik, ezzel szolgáltatva ellenpontot Ancsa vidám történetének.
 
Az előadás végére, túlesve már a családról, csalásról, kitartásról, halálról, gyászról szóló monológokon, Ancsa magárahagyatottsága, fogódzó nélkülisége megszűnik. Minden elhangzó történet újabb és újabb támpontot ad a döntéshez. Hiába köszön el mindenki Ancsától, történeteik a játéktéren maradnak, és egyúttal – központi kérdés helyett – kerettörténetté alakítják az agyhalott férj helyzetét. Nem derül ki, hogy Ancsa hogyan dönt. A koncepció része, hogy a nézőnek magában kell meghoznia a döntést, és ez a legkevésbé sem zavaró. Sokkal inkább problémát jelenthet az, hogy az előadás második felében a szereplők kifejezetten nehéz felfogásúnak tűnnek, és buta, illetve bután játszott kérdésekkel, ismétlésekkel hangsúlyozzák a fontosnak tartott részleteket. Kár feltételezni, hogy a nézőnek szüksége van az elmondottak lebutítására, mert ezzel egyrészt a néző szellemi képességeit vonja kétségbe, másrészt erősen tanmese jellegűvé válik az előadás, és nem menti meg az sem, hogy nem vonja le a néző helyett a tanulságot.
 
Releváns kérdésfelvetésből indul ki A 12-es kórterem, de félő, hogy a különböző elemek – a valóságot pontosan imitáló külsőségek, az előadást uraló irodalmi szöveg, illetve a hétköznapiság imitációja és az erős teatralitás között ingadozó színészi játék – összeillesztése mentén jelentkező repedéseken kihullanak a színházzal szemben a szöveg előadásán túlmutató elvárásokat támasztó nézők.

 
 
 
Figura Stúdió Színház. A 12-es kórterem. Rendező, díszlet és jelmez: Barabás Olga; szereplők: Bartha Boróka, Dávid Péter, D. Gulácsi Zsuzsanna, Kolozsi Borsos Gábor, Máthé Annamária, Tamás Boglár; zene: Fehér Csaba.