Körmünk alá ragadó emlék




 

 

Plugor Sándor – Szilágyi Domokos: Öregek könyve. Cartea bătrânilor. Kriterion, Kolozsvár, 2016.

 

 

A testi és lelki öregedés folyamatának szintjei, nehézségei a maguk visszavonhatatlanságukban jelennek meg újra Plugor Sándor és Szilágyi Domokos közös munkájában, az Öregek könyvében, amely Szilágyi Domokos halálának 40. évfordulója alkalmából jelent meg a Kriterion gondozásában, kiegészülve Bánfi Géza fordításával, a román változattal is. Ezen tematikák mentén rajzolódik ki egy gondolati ív az örömről, az életről és az igazságról mint olyanról. „Mi örömöt tartogat még az élet?” – szembesülünk rögtön az első sorban a kérdéssel. Mi számít örömnek? A szüntelen várakozás a postára, mely egyre ritkábban és ritkábban érkezik? Netán a végső öröm, a halál: „dús selyem sarjú hajt ki ott:/ jó trágya leszek,/ és a sarjú hálás,/ a sarjú nem feledékeny,/ mint az emberek.”? Vagy talán az újra egyesülés a földanyával, mely által újra termékennyé változtathatjuk őt: „sötétség, mint az anyának,/ sötétség, mint méhében a földnek,/ a föld méhében, amelyet/ halottak termékenyítenek meg:/ halottak: hatalmas spermák”, egy anya, melynek „méhe halált fogan”? Milyen kapcsolat van ember és föld között? Mi kering ebben a folyamatos körkörösségben? Porból lettél, és porrá leszel!

 

Az élet, az emberi létezés meghatározásának alternatíváit sorakoztatja elénk Szilágyi Domokos, ennek ellenére a mű egyfajta visszaemlékezéssel állítható párhuzamba, mintegy végső leszámolással a tovatűnő élettel: „faljuk a maradék életecskét/ köröm közül”. Akárha a tészta gyúrása közben véletlenül és elmaradhatatlanul körmünk alá ragadó maradék lenne az úgynevezett élet, melyre visszatekinthetünk öregként, és amelyet ifjúként, felnőttként a mindennek érzékelünk. A materiális, testi és a lelki kategóriáinak elkülönítése is kiéleződik a szövegben. Az idősödő korát élő ember mindhalálig ellenségként érzékeli önnön testét, hiszen ekkor kezdi el igazán érezni azt a betegségen, a fájdalmon, a gyengeségen keresztül. Emellett azt mondja: „Őrizkedjunk a lelki molytól,/ (…)/ Hintsük be magunk/ lelki naftalinnal”. Az emlékezés problémái is felmerülnek a műben. Hogyan emlékezünk? Hogyan változnak az idő elteltével a rossz, illetve jó emlékek? Mi marad a végén?

 

Egy dolog biztos, a folyton növekedő halállal élünk szimbiózisban: „ez az élet, ez a lét–/ lássuk a másik felét!”

 
 

 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter