Kőrösi Csoma Sándor és a fele poggyász




Nemes András Csaba: Ősapám

 
 
Kőrösi Csoma Sándor az Olt folyó medrét követve, a Vöröstoronyi-szoroson át hagyta el Erdélyt. A kétoldalt húzódó sziklás erdőségek között úgy érezte, még otthon jár a Székelyföldön. Szülőfaluja, Kőrös is a Kárpátokban feküdt, hegyek lábánál. Szíve ettől nehéz lett, léptei meglassultak. Választóvonalhoz ért, és arra gondolt, akkor lép igazán idegen földre, ha elhagyta a Kárpátokat.

 

Kőrösi Csoma Sándor a nagy hegyekhez képest akkora volt, mint egy hangya. De ha akarta, képes volt felülről látni a Kárpátokat, az összes erdőt és hegyet, s még a legmagasabb hegycsúcsokat is. A székelyföldi hegyek közt megbúvó falvakat is látta, meg az ott élő embereket. Ettől lábai is ólomnehezek lettek, néha meg-megállt. De elég volt az őshazára gondolnia, máris újult erővel tudta folytatni útját.

 

Kőrösi Csoma Sándor egyre csak gyalogolt, s pár nap múlva elérkezett a Dunához. Kompra várva ott állt a folyóparton. A szélesen hömpölygő vízfolyamhoz képest akkora volt, mint egy homokszem. De ha akarta, képes volt teljes hosszában látni a Dunát, forrásától a torkolatáig. Látta a hegyeket és síkságokat, melyeken átfolyik, látta a rajta úszó halászcsónakokat, s még a víz két partján elterülő Pestet és Budát is látta. Ismét választóvonalhoz ért, és arra gondolt, akkor lép végképp idegen földre, ha elhagyta a Dunát. Szíve ettől újra nehéz lett, léptei ismét meglassultak. De újfent elég volt az őshazára gondolnia, máris újult erővel tudta folytatni útját.

 

Kőrösi Csoma Sándor egyre csak gyalogolt, s pár hét múlva elérkezett a tengerhez. Hajóra várva ott állt a parti fövenyen. Az irdatlan vízhez képest akkora volt, mint egy vízcsepp. De ha akarta, képes volt széltében-hosszában látni a Földközi-tengert, minden partmenti kikötőt, minden vízen sikló vitorláshajót, s ha kedve tartotta, még a tenger legmélyének fenekét is látta. Megint választóvonalhoz ért, és arra gondolt, akkor kezdődik igazán az ismeretlen, ha átkelt a tengeren, s maga mögött hagyta Európát. De már nem torpant meg, szíve nem lett nehéz. Arra gondolt: választóvonal életének minden pillanata. Akkor is, ha el sem mozdul ültő helyéből. Szebb s jobb csendben mendegélni. Pláne, hogy valahol vár rá egy őshaza.

 

Kőrösi Csoma Sándor képes volt minden irányból látni mindent, csak egy valamit nem láthatott soha: hogy hol található a magyar őshaza. Azt neki kellett fáradságos vándorlással felkutatnia, száz bakancsot elszaggatva, a táv minden méterét saját lépéseivel mérve le.

 

Aggódott is eleget, jut-e életében elég idő erre. Hogy gyorsabban tudjon haladni, kevés útipoggyászt vitt magával. Néha mégis úgy érezte, túl sokat. Nem a vállát nyomó teher aggasztotta, hanem hogy fele poggyásszal hamarabb érhetné el az őshazát.

 

Egyre tusakodott Kőrösi Csoma Sándor, nem kéne-e fele cókmókját a benne lévő celeculával, elemózsiával hátrahagynia – nem volt könnyű dönteni. Cseles dolog a poggyász: kevés, ha enni kell, sok, ha vinni kell. Mindig az út végén derül ki, mit nem kellett volna cipelni. De egy helyen megoldották a problémáját.

 

Kőrösi Csoma Sándorral jó darabig nem történt semmi emlékezetes ezen az útszakaszon. Örült is ennek: az emlékezetes dolgok többnyire galibával járnak, csak késleltetik az előre jutást. Mikor pedig véges az idő, messze a cél. Aztán mégis történt vele egy nevezetes esemény. Az egyik balkáni kis ország fővárosában alig szállt meg egy fogadóban, poggyásza felének lába kelt.

 

Örülhetett volna immár Kőrösi Csoma Sándor, hogy így megszabadították a fele tehertől meg a tusakodástól. De valahogy mégsem tudott örülni. Tűnődgetett darabig: nem mindegy a hogyan, mikor az eredmény ugyanaz?

 

Mindegy? Nem mindegy?