Kortárs elégiák




 

 

Oláh András: Visszafelé, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2019.

 

 

Az idén hatvanéves Oláh András több mint három évtizedes alkotói munkája igencsak sokoldalú versvilágot eredményezett, amelynek lenyomata lehet ez a hetvenhét költeményt magába foglaló kötet. Életszagú, csupa megélt pillanat, életkép, mindezt beárnyékolja az idő szűnni nem akaró jelenléte. Ebben az esetben az idő a legfontosabb fogalom, hiszen a versek fordított kronológia szerint szerkesztődtek, de minden vers ablak a múltra, s ahogy közelednénk az előzőleg leírt visszatekintések tényleges terébe, észrevehetjük, hogy ugyanúgy megjelenik a visszavágyás egy adott szituációba, csak esetleg közelebbről nézve, más komponenseket is felvillantva.

 

Ha nagyon teoretikusak akarunk lenni, akkor a versek kortárs elégiákként működnek. De mi ez a bélyeg? Folyamatos visszavágyódás a múltba, de árnyaltan vissza, annak minden hibájával vagy hiányosságával együtt, sokszor finoman elhintett öniróniával: a már megélt pillanatok hogyan köszönnek vissza a jelenbe, s ezáltal hogyan használódik el az ember, hogyan birkózik meg vagy éppen sodródik az elmú­lás elkerülhetetlen melankóliájával. A kötet nagyon személyes, már-már érzéki, ahogy a szerelemről, az álmokról, a lét kérdéseiről ír, de mégsem kényelmetlen ez a fajta közelség. Érzékeny, de nem érzelgős poétikát eredményez, olyat, amelyben bármelyik passzusnál magunkra ismerhetünk. Másrészt a vasfüggöny árnyékában fiatalságát megélő „rossz évjáratának” életérzéséről is emléket állít: „a langyos kőbányai a jövőt temető szkeptikus / filozófia” (36.), ami jellemezte és áthatotta nemzedékét. Oláhnál a realista, szürke terekbe bezárt embert érezhetjük, de nem ez a legfontosabb: az individuum be van zárva érzéseibe és a legnagyobb és legkegyetlenebb hatalom ketyegésébe, az időbe. A többszörös bezártságnak nem a passzivitás az eredménye, hanem pontosan ennek megélése, újraélése a cél. S ha akarjuk: újratermelődése a modern idők által, csak más körítéssel, más vágyakkal, sok emlékkel.