Kortársunk Shakespeare?




Bocsárdi László ezt az előadást túlságosan Shakespeare-re bízza, és nem biztos, hogy jól teszi. A szatmárnémeti Harag György Társulat február 5-én mutatta be a Tévedések vígjátékát.

 

Minimalista, szikár esztétikájú előadás ez. Mindenből a legkevesebbet használja, a funkcionális minimumot. Az előadás egy pragmatikus rendszer, mely az erőforrásokat a lehető leghatékonyabban használja fel, nem pocsékol, szigorú algoritmusok szerint működik.

 

A színpadon a színpadot látjuk. Fémváz képezi a dobozt, rajta a reflektorok, pódiumelemek emelik ki a játékteret. Erről a második, belső színpadról még véletlenül sem lép le senki az előadás ideje alatt, a rendszer elemei nem léteznek a dobozon, a számítógépházon kívül. A tér üres, és mindvégig üres marad, díszlettelen. A rendezői jobbon, a fémvázon egy kijelző mutatja a számokat 1-től 9-ig, sorban, újra és újra, végtelenül, mintegy digitális szívverésként, jelezve, hogy a rendszer működik.

 

Nem véletlenül jut eszembe erről az üres színpadról az Erzsébet-kor kopár játéktere. Ahogyan egykor Angliában, ebbe a térbe is jellemzőerővel bíró öltözékekbe bújtatott, karikatúra-szerűen megrajzolt alakok lépnek be, ők töltik meg élettel a steril környezetet. A színészek játékán tisztán átvilágít az egykori, későközépkorias komédiajátszás. De sem a jelmezek, sem a játék nem archaizál, nem rekonstruál. A jelmez mai, modern, ha úgy tetszik. De klisészerűen jellemzi az adott karaktert, mint annak idején a fémszoknya a római katonát (itt például rohamosztagos-egyenruha van). A játékban pedig egy-egy gesztus, kiszólás, túljátszás (főiskoláról hozott commedia dell’arte mozdulatok?) jelzik, hogy ez nem a lélektani regiszter.
 
 

 
Az előadás szövegközpontú, és ez a szövegközpontúság tetten érhető a produkció majd’ minden elemében. Ha már a színészi játéknál tartottunk: a szövegértést erősítendő (vajon? vagy elidegenítés is ez?) mikroport van mindenkin, felerősítve halljuk a legapróbb suttogást is. (Néha pedig nagyon zavaróan hangosan egy-egy üvöltött replikát. Tényleg zavaró.) A színészek nagyon pontosan artikulálnak, értelmezik Shakespeare sorait, ami nem jelenti azt, hogy közben ne is játszanák. Nehéz feladat, néha sikerül, néha nem.

 

Az a benyomásom, hogy nagyon keveset húztak a szövegből, és ez a koncepció része. (Hosszú is az előadás, ez volt az érzésem közel három óra után.) Ez persze nem jelenti azt, hogy a dramaturgnak ne lett volna dolga, Shakespeare-előadásnál mindig van. A szöveg teljesen rendben volt, jó volt. Végig érthetőek a mondatok, kortárs nyelven szólaltak meg a szereplők, követni lehetett a verses formát is, érthetőek voltak a poénok is.

 

Tetten érhető a szövegközpontúság a kopár térben is. Nem csak, és nem elsősorban a súlypontok áthelyeződése miatt. Az Erzsébet-kori színházi szövegek, a Shakespeare-szövegek is, használták a szókulisszát, mivel a színpad gyakorlatilag üres volt. Vagyis a szereplők elmondták, hol vannak, mit látnak, a drámaszöveg részben átvette a díszlet szerepét. Itt kapcsolódik össze a szatmári előadás szövegközpontúsága és az üres játéktér. Shakespeare szavaira funkcionálisan is szükség van az előadásban. Sőt.

 

Sőt. És itt csatlakozunk vissza a szöveg elején említett zárt rendszerhez. Mintha ennek a rendszernek a meghatározója, mintha maga a rendszer a komédiaszöveg lenne. A jeleneteket szigorúan sötétek, lekapcsolt reflektorok választják el egymástól. Még ha csak egy új szereplő is érkezik: előbb sötét, új jelenet, szereplő be. A rendszer dinamikája megváltozik minden új jelenettel, mi pedig szépen, logikusan követhetjük a rendszerben történő változásokat, mint egy laboratóriumban. (Létezik amúgy egy programozási nyelv is, melynek a neve Shakespeare, és ebben is nagyon fontosak a különböző szereplők enterjei és exitjei.) A kérdés csak az, hogy ez leköt-e minket, jól szórakozunk-e közben, van-e motivációnk, hogy kövessük ezt a működést?

 

A szüzsé ugyanis annyira nem érdekes. Shakespeare tradicionális vígjátéki panelekből építkezik itt, sűrített szappanopera. Nyilván nagyon erősen leegyszerűsítve a dolgokat. De ami a szatmári Tévedések vígjátékában a színpadon megtörténik, az nagyjából ez. Hogy ez a véletlenek és különös dogok kavarta vicces történet önmagánál több legyen, abban pedig nem segít a minimalista attitűd.

 

A minimalizmus persze nem jelent sterilitást. Nem fehéren kopár a látványvilág, nem kong fémesen minden. Bocsárdi nagyon finoman játszik a fényekkel, színekkel, nagyon visszafogottan a zenével. De szappanopera sem lesz, mert ez a finom játék nem érzelmes. Az érzelmek jelzésszerűen, eltartva, vagy éppen túljátszva jelennek meg. A történet marad, pontosabban a Shakespeare-szöveg marad. De ez így önmagában mit nyújt ebben az itt-és-mostban? Nem találtam meg a választ.

 

E koncepció persze nagy terheket ró a színészre. Említettem már a korabeli játék és a szövegközpontúság szerepét a színészi munkában. Hozzá kell még tennem ezt a szüntelen egyensúlyozást az érzelemmentesség és a bohóckodás között. A bohóckodás is shakespeare-i, ha úgy tetszik, a bolond pontosságával van csak értelme. Azok az alakítások a legjobbak, ahol a színészek, szerepük adta lehetőségek miatt is, bohóckodhattak. A két Antipholus, Diószegi Attila és Nagy Csongor Zsolt, eltérő módon építi fel az érthetetlen helyzetben rémálmodót. De a legjobban a két Dromio figurája működik. Orbán Zsolt és Bodea Tibor leköti a közönség figyelmét, nevetésre késztet, életre keltik a rendszert. De az alakítások zöméről elmondható: sokat dolgoznak a színészek az előadás alatt, tényleg komoly munkát végeznek. Vannak jelenetek, mikor ez elég, van, mikor nem. Említettem már, hosszú az előadás. A második felvonástól kezdtem unni. De ez nyilván nem lehet mérce.

 

Az a benyomásom, hogy egy kísérletet láttam. Vegyünk egy Shakespeare-szöveget, a Tévedések vígjátékát, és ezt a rendszert, a komédiaszöveget, működtessük most ma itt, és lássuk, hogy ez a rendszer, önmaga szikárságában hogyan működik. Én voltam az egyik tesztalany, nálam annyira nem működött, a figyelmem egy idő után elkalandozott, bár nem esett nehezemre végigkövetni az előadást. A többi tesztalany, a közönség többi tagja is lereagálta valahogyan a kísérletet. Volt, aki szünetben hazament. Volt, aki végignevette. Volt, aki ásítozott, volt, aki a színészek munkáját dicsérte.

 

 

 

Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat. William Shakespeare: Tévedések vígjátéka. Rendező: Bocsárdi László. Szereplők: Kovács Nikolett, Rappert-Vencz Gábor, Diószegi Attila m. v., Nagy Csongor Zsolt, Orbán Zsolt, Bodea Tibor, Bessenyei István, Nagy Orbán, Frumen Gergő, Varga Sándor, Nagy Tamás, Méhes Kati, Moldován Blanka, Budizsa Evelyn, Keresztes Ágnes, valamint: Ferenczik György, Balogh Géza, Budai József, Peleş Marco Roberto. Díszlettervező: Bartha József m.v., jelmeztervező: Kiss Zsuzsanna m.v., dramaturg: Benedek Zsolt, m.v., zeneszerző: Boros Csaba m.v., fénytervező: Bányai Tamás m.v., rendezőasszisztens: Poszet Nándor, díszlettervező-asszisztens: Fornvald Gréti, jelmeztervező-asszisztens: Szabó Anna, ügyelő: Fábry Zoltán, súgó: Nagy Anikó.