Kortes beszéd




Varga Sándor-György írásai kilátástalan képet festenek a jövőről, mint ahogy fekete komorság jellemzi a múltat is. Versei alapvető filozófiai témákat feszegetnek: a lét hiábavalósága és az élet értelmetlensége fő motívumai írásainak. Ez akár közhelyesen is hathatna, viszont a versek mélabús hangulata, és sokszor vontatott, utána pedig hirtelen pörgőssé váló stílusa magával ragadó. Jó példa erre A hal című vers első szakasza: „Édesvízi hal gyanánt / a tengerbe döglök, / mert kopoltyúm / nem fogadja be / a sós szavakat / melyeket / hozzám / intézel.” Önmagát egy hallal azonosítja, mely céltalanul evickél. Habár vízzel van körülvéve, mégis döglődik. Varga Sándornak hiányérzete van: az átlagosság, melyet a tengerben való döglődés szimbolizál, megöli a többre vágyakozó szerzőt. Csak „sós szavakat” kap. Ezzel a szép szinesztéziával érzékelteti vesztének okát. A tenger beszél a halhoz, de ez mit sem ért ebből. A hangok elvesznek az „ég kékségének semmijébe”. Szinte láthatjuk magunk előtt a tenger és a hal kilátástalan kapcsolatát: „Sósságod valósággal / marja a szemem néha.” Mindez a tengert nem hatja meg, ahogy a hal könnyei sem: „Arra késztet / könnyet hullajtsak, / mely csak csepp lesz / a tengerben, / s nem tesz semmit annak.” Nem marad más, csak a csendes belenyugvás. A vers befejezése elégikus. A szerző elfogadja sorsát és tovább úszik „döglött halként a / csillámló vízfelszínen.” A szövegek közül a mondhatom (utállak) című talán az egyetlen, amelyben pozitív hangvételt enged meg magának a szerző: „jó viszont / bár utólag / csendesen lángolni / belülről parázslani / szótlan / sercegni / egy noteszbe”. Egészen a vers végéig nem derül ki, hogy ki örvend utálatnak. Csak tippelhetünk, hogy talán egy volt szerelem, de akár a sors is lehetne átvitt értelemben. Ez nem is olyan fontos. Viszont érdemes felfigyelni a szójátékokra, melyeket a szerző szívesen használ: „oda ültem / ahová tettél / aztán oda tettem / ahova ültettél”, valamint a második részben: „elveszel / majd a történet / te leszel / vagy a történet / lesz te”. Ezek dinamikussá teszik a verset még úgy is, hogy a szerző szándékosan váltogatja a vontatott írási stílust a rímelősebb, játékosabb részekkel. Érdemes észrevenni, hogy az utállak szó zárójelben van. Ez arra enged következtetni, hogy a szerző számára talán ez az utálat nem is olyan lényeges, sokkal inkább fontosabbak az újraálmodott történetek: „zsigeredbe ivódik újra / keserű románcba bújva / válsz ismét eggyé vele / hiába harcolni ellene”. Ahogy a vers vége felé közeledünk, a szerző ismétlések sorával hangsúlyozza a múlt történéseinek súlyosságát, ezáltal fokozva a ritmust: „mondhatom / (utállak) / talán csak téged / jobban mint amit tettél / jobban mint amit vétettél / jobban mint amivé tettél”.

Az Időoltás című vers filozofikus témájú. Valószínűleg nem a Vissza a jövőbe című film ihlette meg a szerzőt, hanem pár feles egy kávébarna asztalnál. Mindezt szórakoztató módon, a szavakkal játszva közli az olvasóval: „…vitattuk / a lét-élet kérdést / előreugrottunk, / visszamásztunk, / erősítettünk még egy fokot, / előreugrottunk, / visszamásztunk, / míg rá nem jöttél, / te bizony te vagy, / míg rá nem jöttem, / én bizony én vagyok, / s a lét képében még / feles felett sem juthatunk / közös nevezőre.” Varga Sándor előszeretettel használ öniróniát, akárcsak ebben a versben is. Szeretné visszatekerni a „szarházit”, vagyis az időt, de ez nem sikerül neki. Mint Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd című regényének főszereplője, a szerző is szívesen visszamenne az időben: „Kurt, adj még tíz évet, / csinálhassam újra, / ezúttal tudatosan, / még egyszer az egészet.”

A Kafka a boncasztalon című vers egy remekbeszabott boncolási jegyzőkönyv, mely akár egy horrorfilmbe is beillene. „Tehetetlen metamorfózis” – ahogy a szerző írja. A halál beálltának leírása gyönyörűen képszerű: „Békével fekszel, / már nem vacogsz, / a tuberkulózis gyöngyei / rég homlokodba olvadtak, / arcod mered, / rá, / akár a kő, / szemed csillámán / homályos, szürke / szemfedő.”. A hulla sikeres felhasítását nagyszerű hasonlattal mutatja be: „szétnyílsz, mint nyári melegben / a lomha pillangó.” A kórboncnok a belső szerveket kezdi vizsgálni: „a tüdőd. / Az biza szart sem ér”, „Epe, vegánzöld”, „Na meg belek, / és belek és belek… ” Ezzel ellentétben állnak a vicces hasonlatok: „Máj, ó, posztkommunista”, „Gyomor, igen, a kis szkinhed”. Akárcsak Varga Sándor többi verseiben, ebben is megjelenik az életunt érzés. Most a korboncnok az, aki a szürke hétköznapokat sem a vadászkéssel, sem a „bazi nagy metszővel” nem tudja feldobni: „A boncnok unott / undorral dobja / vadászkését a kagylóba, / magában mormogva: / – Mit nézzünk meg még?”. Az már csak hab a tortán, hogy Varga Sándor egy Franz Kafka-idézet köré építi fel az egész verset.

A Meg fog(unk) dögleni című versben nem tudjuk eldönteni, hogy a szerző milyen idősíkban tanyázik. Az is lehet, hogy szörnyű időképet vetít előre, és a behívott kiskatona a harmadik világháborúra készül. Azt sem zárhatjuk ki, hogy épp a leningrádi csata küszöbén vagyunk. Az viszont biztos, hogy a vers egyes szám második személyben íródott „Édesanyád könnyei / már a borítékot itatják. / Igen, menni fogsz.” A szerző kívülállóként ítéli meg a háborút. Nem vesz részt benne. A cím alatti ajánlás is erre utal: „háborgóknak, szeretettel”. Varga Sándor verseire nagyon jellemzőek az érzékletes, képszerű leírások. A Meg fog(unk) dögleni című versben hirtelen a frontra repít minket a szerző. Mintha mi is ott lennénk, mi is félnénk, nekünk is pisilni kellene az első lövés hallatára, halljuk, amint süvítenek a golyók a fülünk mellett: „Mész mész, / falfehér arcod, / mész mész, / falfehér anyád arca, / mész mész / falfehér ott a másik arca, / mész mész / falfehér az egész tetves kaszárnya. / A vaksötétben valaki / elejti a bombát: / – Meg fogunk dögleni.”

(Elhangzott 2015. november 2-án, a kolozsvári Bretter György Irodalmi Körön, a Bulgakov Kávéházban.)