Kötő József halálára




Kötő József
 
Kötő József elhunyt. Nehéz feldolgozni, hogy nincs többé a szakember, irányító-vezető, kolléga, barát, aki nélkülözhetetlennek tűnt. Távozása nagy űrt hagy maga után, s vele mindannyian, hozzátartozói, barátai, követői és tanítványai magunkból is pótolhatatlanul elveszítünk már valamit. Mert szembe kell néznünk, hogy milyen helyet is foglalt el a mindennapi életünkben. Sokunk sokféle emlékének a része.
 
Élénk szelleme, nyitottsága, gazdag közéleti tevékenysége tette, hogy egyszerre, egy személyben az erdélyi magyar kulturális élet sokféle szegmensére szakavatottan figyeljen, és aktívan részt vegyen ezekben,  legyen szó tanügyi, egyházügyi, közművelődési, irodalmi ügyekről és szívének egyik legkedvesebb területéről, a színházi életről. Ezt a sokfele osztott figyelmet kiváló memóriája, önfegyelme, bölcs nyugalma és azon ritka képessége tette lehetővé, hogy egyéni és közösségi kudarcokon felülemelkedve, konkrét feladatokban gondolkozva a közügyért tegyen, munkatársait is magával ragadva.
 
Ifjúkorában a CFR leigazolt atlétája volt, országos bajnok. Fiatalos lendülete, kitartása innen is eredeztethető.
 
Szerteágazó életműve akár több életpályához is elegendő eredményt hozott.
 
Kultúrpolitikai tevékenysége kiemelkedő értéket képvisel. A Menet közben (2000) című kötetében szereplő tanulmányai, felszólalásai, cikkei az önszerveződő romániai magyar kulturális élet kilencvenes évekbeli látleleteként is olvashatók. Már legendássá vált problémamegoldó képességének néhány példája is. Tárgyalóképessége s a romániai magyarság érdekvédelmi szervezetében végzett munkája, ezen belüli szerepe, kapcsolathálója feltétlenül önállóan is vizsgálandó.
 
Ugyanakkor példamutató intézményépítő tevékenysége az országos ernyőszervet, az EMKE élén: mindaz, ahogyan hihetetlen munkabírással elindítja és szervezi a Magyar Házak hálózatát a szórványban (melyek otthonai a magyar művelődésnek kis és nagyobb magyar közösségekben), és ahogyan a civil szervezetek öntevékenységének ösztönzője és segítője a kilencvenes és a kétezres években. Miközben ebben a szerepében az erdélyi kultúra egyik követe volt, egész Erdélyt s a Kárpát-medencét is átfogóan, kisebb és nagyobb léptékű rendezvényeken vett részt, ahol egyaránt szükség volt tudására, fellépésére, szónoki tehetségére vagy diplomáciai érzékére.
 
Kötő Józsefet 2002-től ismerem, ő mutatta be 2002-ben az Egyed Emese által szerkesztett Theátrumi könyvecske. Színházi zsebkönyvek és szerepük a régió színházi kultúrájában című könyvet a Györkös Mányi Albert Emlékházban, amelyben nekem is megjelent egyik első szakmai publikációm. Ezután már azt mondhatom, számon tartott, valahogy úgy, mint egy szűkebb szakmai közösségbe felbukkanót, akinek a színházi múlt vizsgálata a szenvedélye. Később a Szabédi Emlékház kutatójaként pillanthattam be sokirányú tevékenységébe, olykor munkamódszerébe, s szakmai kíváncsiságom folytán színháztörténeti életművét is figyelemmel kísértem.
 
Már irodalmi titkárként, dramaturgként, majd színházigazgatóként is az erdélyi színházi és drámairodalmi hagyományokat tekintette kiindulópontnak a kortárs drámatermés vizsgálatában. (Fejezetek a romániai magyar dráma történetéből, 1976). Megkerülhetetlen a Kántor Lajossal közösen írt műve, a Magyar Színház Erdélyben 1919–1992 (1992). A két világháború közti erdélyi színjátszás kutatásában olyan tudományos eredményeket mutathatott fel, mint az Erdély Magyar Színházi Világa 1919–1940 (1997) és pályájának egyik fő műve, a korszak lexikona, amely néhány évvel ezelőtt jelent meg. Emlékszem, hogy a hetvenéves születésnapján megjelent lexikon kapcsán, amelyet nagy érdeklődés által övezetten családias hangulatban szerveztünk meg az EMKE–Szabédi Emlékházban, még úgy gondoltam, hogy csupán hosszú pályaszakaszának egy újabb fordulópontjára érkezett el a kerek évfordulón. A Közhasznú esmeretek Tára. Színjátszó személyek Erdélyben 1919–1940 a két világháború közötti erdélyi színházi élet mikrohistóriáit tartalmazza mintegy 1500 egyéni és összefoglaló szócikkben. Egyes szócikkei szinte tanulmányértékűek. S ha egy színháztörténészi életművet az minősít, hogy mennyiben tudja átformálni az adott időszakról kialakult tudásunkat, mennyivel tudhatunk meg többet, mást ennek köszönhetően, akkor Kötő József ezen kézikönyve s kapcsolódó gyűjtőmunkája megkerülhetetlen jelentőségű. Mert Kötő József komolyan vette a színházi dokumentumok összegyűjtésének és megmentésének a feladatát is. Ennek köszönhetően kutatható ma a Szabédi Emlékházban Jódy Károly, Kiss Manyi és Senkálszky Endre hátrahagyott színházi hagyatéka.
 
Ha pedig az 1945 utáni romániai magyar politikailag korlátozott színházi nyilvánosság szellemi terével kívánunk foglalkozni, akkor is megkerülhetetlen a témában írt jó néhány tanulmánya, s a 2004-ben napvilágot látott Színház fanatikusa. Senkálszky Endre életregénye.  A hatvanas évektől Kötő József a Kolozsvári Színház kötelékéhez tartozott, ezért is fontos az, amit a korszak tanújaként és forráskutatóként hitelesen rögzített és vizsgált. A korszakra vonatkozó tanulmányai nemcsak jelzik az időszak színházi történéseit, hanem szintézist is teremtenek: a követhető kulturális minták, a színházi struktúra, az intézményi cenzúra gyakorlatai, a repertoárstruktúra és az uralkodó politikai berendezkedéssel szembeállítható produkciók, illetőleg a mögöttük rejlő színházi emberek remek szintézisét. S ha a színházhoz kapcsolódó szöveggondozói munkásságára gondolunk, akkor Bárd Oszkár színpadi műveinek kiadását (1989) és Janovics Jenő A Hunyadi téri színház (2001) című munkáinak jelentőségét is ki kell emelnünk.
 
Életének utóbbi éveiben adatott meg, hogy végre színháztörténeti szenvedélyének éljen, hogy idejének és erejének minél nagyobb részét ennek szentelhesse, hisz a közéletben vállalt teendői mellett huzamosabb ideig nem foglalkozhatott ezzel. Példaértékűnek tűnt a napi munkavégzésében az is, ahogy az idővel gazdálkodott. Nem kért s nem is nagyon adott haladékot. Szakmai vagy informális találkozásokkor már öt perccel azelőtt a megegyezett színhelyen volt. Nem tudott késni. S most mégis másképpen rendeltetetett.
 
Sok terve volt, a két világháború közötti magyar színjátszás monografikus feldolgozására készült. A Polis Képes Könyv sorozatában a Kolozsvári Színházról vállalt munkát. Karácsonykor, amikor telefonon beszélgettünk, arra kért, szerezzem meg a Szabédi Emlékház számára Lengyel Irénnek, a két világháború közti primadonnának, a hagyatékát. Kérését igyekeztem teljesíteni, s nem azért, mert esetleg számon kérte volna. Egész lénye s a szakmai ügyekhez való viszonyulása tiszteletet parancsolóan képviselte azt az erkölcsi és szakmai hitelt, amelyhez az ember, ha komolyan veszi professzióját s maga is elkötelezettje az értékmegőrzésnek és -továbbításnak, hozzá mérheti magát.
 
Azt mondhatni, aktívan, munkára készen halt meg, sok mindent hagyott ránk, amellyel még jóideig segítségünkre lesz.