Kovács András Ferenc körbe néz




 
(Lözsurnál dö lüniver kötetéhez képzelt utószó)

 
 
Dúlt napok rendje éj sarába vájt

Rés, rés szavak között – fény ragyog

 

A megszokott meglepetés fogadhatja Kovács András Ferenc – Bodor Anikó művészi borítójával ellátott – szép kötetét. Megszokott, mert viszonylag csekély azoknak a meghökkentő verseknek száma, amelyek a mindig várt újdonságok erejével hatnak azok előtt, akik a kezdettől kísérik kötetről kötetre haladva, a Kovács-versek immár szerencsére hosszú sorát, s örömmel és elégedettséggel akképp lapozzák végig e könyv verssorait, hogy többnyire jó ismerősként köszönthetik a szellemes, mókás, elégikus, bravúros megoldásokat. Egy költészet meghitt verstájain vélhetünk járhatni. A rosszabb indulatú ítészek (vannak!) ismétlődésről értekezhetnek, a jobb indulatúak (vannak!) elégedetten nyugtázzák, hogy a „hódítói” manőverek némi fogyatkozásának nyugtázásával jóleső otthon-érzés olvasni a verseket. Nincs szükség állandó váltásra, iránymódosításra; egy verstájat nem elég birtokba venni, azt be is kell lakni, ott be kell rendezkedni. S csak akkor változtatni, ha erre feltétlenül ok, alkalom, igény mutatkozik; ha a remélhető eredmény valami különlegesen újat ígér. Ugyanakkor meglepetés is ez a kötet, egy költészet érettségének, megbízhatóságának, hitelességének újabb bizonyítéka. Egészen konkrétan arra nézve igazolás, hogy évfordulós-alkalmi verssel is lehet remekelni; oly egymástól nemcsak százados, hanem poétikai – irdatlan messzeségben lelhető – (bi)centenáriumok hozhatnak költészettanilag figyelemfelhívó poétai szólást, mint Arany Jánosé és/vagy a Dadáé, a román orvostanhallgató svájci performanszainak főszereplőjéé, Tristan Tzaraé, százados zürichi produkcióra emlékezve. Ám egyelőre vissza a kötet hagyományosnak tetsző jellegéhez: a versek nagyobb részét a költő ajánlotta valakinek, ismertebb vagy kevésbé ismert személynek, költőtársnak vagy munkatársnak (éppen Bodor Anikónak), egy budapesti kiadó műszaki vezetőjének, emlékezteti Térey Jánost egy kerek évfordulójára és annak következményeire (talán Kosztolányi negyvenévességet megverselő gesztusától „ihletve”). Az viszont megszokott, de a mai magyar költészet verstudásához képest mégis elégedettséggel eltöltő: újra meg újra tudomásul kell venni, hogy Kovács András Ferenc előtt csak olyan versakadály magasodik, amit önmagának állít. Például az alkaioszi strófa nála „fennkölt strófa alsóbb neműkről”, Ady-mottóval, s a gatya meg a gatya-előtagú szavak pazar játékával késztet derűre, belecsempészvén antikot, romantikus szólást („Mint puszta lét”), Berzsenyit és Vitézt, a múzsák kórusával dialogikus helyzetet elővarázsolva. Másutt a szatirizáló módra úgy szökken a vers távoli tájra, hogy közben bemutatja, mi mindenre rímeltethető Madagaszkár, csalfán hivatkozván Jókaira, akinek szülei valóban a kalandos életű Benyovszkytól vették mesemondónk keresztnevét, s aki később lefordította a madagaszkári király emlékiratát; ám az idézőjelbe tett „Vivát Benyovszky” nem Jókaitól származtatható, hanem egy televíziós darabtól. S ami innen ugyan közvetlenül nem, közvetetten mégis következik, a vers a mai közállapotokat jeleníti meg, ilyenformán: „Mind bennszülött! Kinn züllött világ van. /Itt bezártan fertőz több silány tan—/Oktat lopni, hazudni meg csalni../ (Ó, jaj, még kell hakni, még kell talmi!)” Az átöltöztetéses előadás a torzított Babits-utalással lesz teljes, mely a vers más helyén előlegeződik: „Szent hona jön gerincteleneknek—/ Könyvek, költők gerinctelenednek.” A Kovács András Ferenctől „megszokott” formai virtuozitás, a mindig a tárgyhoz alkalmazott verselés abszolút biztonsága szükséges a travesztáláshoz, a paródiához, a szatirizáláshoz. Hogy a fenségesre utalás és a lentebb stíl aképpen szikrázzon össze, hogy belőle a rejtjelekkel gazdag vers sokféle színben tündökölhessen, méghozzá olyképpen, hogy e színek az egymáshoz nem illőség humort teremtő potenciáljával rendelkezzenek. Bizonyára jóval több mint játék a kétszáz esztendős Arany János olyan ünneplése, amely a verscímekből és némi átvezető szavakból fonja a hexameteres előadást. Az életrajz montázsszerű elgondolása a jól ismert művek megidézése szerint szerveződik, nem kronológiailag megszilárdított egésszé, hanem mozaikkockákból valamiképpen mégis összeálló sorrá, amely a kétszáz esztendős poéta szöveguniverzumába való belépést, ott bolyongást teszi lehetővé. A vers logikája onnan származtatható, hogy minden az Arany-életműből lép elő, oda tér vissza, az egymásmellettiség egy költészet állandó jelenidejét hirdeti, miközben a verscímek és életrajzi adalékok egymásutánja egy költészet különös asszociációs világára derít(het) az eddiginél több fényt. Íme, néhány kiragadott részlet: „Toldi a tölgyek alatt elül írhat a jó öreg úrról/ – új Akadémia tépi papírszeletekre örökké/ Híd-avatás ez az élet elégia visszatekintés –”. Vagy: „Szenvedek én a világ eh az Ó torony itthon a honvéd/ Özvegye nyalka huszár a tetétleni halmon a lejtőn/ A haza sorsa…” A nyelszi bárdolatlanok szétírja, darabokra szedi és más modalitásba illeszti az iskolai tananyagként funkcionáló Arany-balladát, mely két szempontból is rendhagyó olvasásra késztet: elsőül a cím alá írt egyik paratextus ad utasítást, „Kortárs alkalmi függelék”. Azaz a továbbírás a befejezetlennek minősített „eredeti” vers korszerűsítésére vállalkozik. Másodjára azt gondoltatja fel, hogy a wales-i bárdok magyar költői motívummá lett, a reagálás így nem meglepő, megtette ezt korábban kétféle wales-i bárdjaival Ady. Kovács András Ferenc eképpen: „Elvtárskirály, öngólkirály, /Magas kézcsókkirály/ Honában mély földszint az ég-/ De van még jobb irály!” Vagy: „Na, danoljanak, csak írjanak/ Bérszagra gyűlt vadak-/ A többi sápadt, néma lap, /Aktákba hűlt adat…” S végül „Nincs benne bárd, se drámai/ Feszkó, se ballada,/ Csak vérfagyasztó csend – a nyelv,/ A szó megalvada…”

 

A kötet egyik érdekessége a színház(történet)i áthallások nagy száma, mintha elsősorban az Erzsébet-kori színház foglalkoztatná költőnket, a verses dráma, valamint a puritán kor színházellenessége. Verssé tördel színháztörténeti értekezés-részleteket, epilógust készít új királydrámákhoz, mintegy a többszintű színház, az egyszerre különféle síkokon mozgatott előadás titkait feszegetvén, s még a dramaturgként is jeles, akrosztikonként a versfőkből összeolvasott nevű Morcsányi Géza (a neki ajánlott versben) a shakespeare-i drámából-dramaturgiából lép elő. Az ebbe a csoportba tartozó verseket kevésbé a drámai feszültség feszíti, jóval inkább a színház történetének néhány epizódja, a forradalmi korszak ikonoklaszta dühvel támad a színházra, a szó, a tér, a terjesztendő gondolat a parlamenti színjátékoké, amelyeket a lordprotector vezényel. Dicsőségét pedig olyan költők zengik, mint Milton és Marvell (e kötetben Vas István és Tandori Dezső hangján).

 

Ennek a kötetnek azonban feltehetőleg majd a legtöbbet értelmezett darabja a Posztdada ódada – új dadallás című ciklus lesz. Az alkalomról már volt szó, arról az 1916-ban még a közreműködőktől sem sejthetett jelentőségű eseményről, hogy a botrányt keltő bohóctréfának induló dada (előbb ugyan izmus lett, a szürrealistákkal érintkezvén Párizsban, német és amerikai területre szétágazván) nem egyszerűen megérte a száz esztendőt, egyszerinek gondolt darabjai antológiák révén köteteket töltöttek meg, hanem egy (költészetként elfogadott) beszédmód, „szerkesztési elv” mintájául szolgált. Kovács András Ferenc megemlékezik a 2016-os esztendő kortársak által föl nem ismert (mert akkoriban fölismerhetetlen) eseményéről, s a post-histoire, a posztmodern és egyéb posztok „hatására” (?) maga is posztként jelzi és jegyzi helyzetét, belépvén az izmus/költészettörténetbe, posztdada dadallást kezd művelni. Feltárván, hogy a véletlenszerűen történt névadás (állítólag kést vágtak a lexikonba, s az a dada címszónál nyílt volna ki – ez maga dadaista gesztus!) felszabadító erejével vállalkozik névadásra. A líra így lehet dadallássá. S ebben a hét mottó segíti; olyan alapszöveggé torzult-torzított álidézetek, melyek egy hangvételhez, egy nyelvi világhoz, ha úgy tetszik, nyelvszemlélethez szoktatnak, amelyekhez a dada történetivé, művészettörténetté lett bohóctréfáihoz a maiakat mellékeli, emígy: „Mint Gaugain, szlogen, konyha szleng,/ Hő légáramban szoknya leng- /Színezd ki arcunk, Andy Warhol!/ Közös randinkra meddig várol?” Alatta a kövérített betűkkel a verscím: Marilyn M. leveleiből. A dada-versek valójában rövidebbek, mint a különféle helyekről vett mottók. Mivel a mottók a maguk módján elmondták, ami „lényeg”-nek látszik (ha van egyáltalában lényeg, s nem a látszólag önkényesen egymás mellé rendelt nyelvi szerkezetek egyenjogúsága, egyenértékűsége a „lényeg”, így válik folyamatos írássá, beszéddé, amelynek nincs köze a formális logikához, csak önmagához van köze, ahhoz sem túlságosan). Ebben a szókavalkádban, a verssé elgondolt megnyilatkozásban a rímek szerepe megnő, a játékos, furcsa, meglepetést okozó rímnek az lehet a funkciója, hogy összetartsa a sorokat, amelyek talán szívesen mennének szét, ám a posztdada vezérszó s a rímre kifutó sor a párhuzamosságot erőlteti. Feltárván, hogy a posztnak mennyi a változata, mely kifejezésbe fészkelte be magát, kisebb átalakítással miként kényszerít össze egyébként másként összehozhatatlan tárgyakat, fogalmakat, szerkezeteket. Miközben önmagára reflektál, önmagát elhelyezve a létre ugyan nem hozható történetben: „A POSZTDADA fényt posztulál poszt fesztám arcok sorozata, /Világvidámság, torz groteszk, mitől vacak kor borzada”. Attól azonban nem tartóztatja meg magát, hogy ne csattanóval zárja a ciklus első darabját: „Egy POSZTDADA más POSZTDADA, Mosoly, geg – ha átlátjuk./ Kettős szabadság szobra tart, emel föl fáklyát s fákjut.” A Posztdadaista dadalék címzettje Tristan Tzara – sose gondolta, hogy „alapító atya”-ként fogják idézni. A ciklus második darabja ott folytatja, ahol az első abbahagyta, csakhogy az USÁ-ba vándorlók (migránsok?) groteszk jelenetébe ágyazva. A rímek valahol lekoptak, a torzult világ mintha dadaista performanszot utánozna, „poszt”-világába értünk, az értelem is elmaradt valahol, interdadakszisok és interdadaktiták között érkeznek a világ minden tájáról, a kurzivált Trensszilvániából is.

 
Kovács András Ferenc új kötetében körülnéz/körbenéz a költészet már jórészt bejárt vidékein, ismétlem, nem hódítóként, de a még teljesen fel nem fedezett tájakat keresőként. E körül/körbenézés során fölmutatja, ami ismerős lehet, de évszámokhoz, barátokhoz, költőkhöz kötötten azt is, ahogy olvas, ahogy (át)ír, ahogy Voltaire-mód műveli a (poézis) kertjét, amely valójában az egész (költői) világ.

 

 

 

Kovács András Ferenc: Lözsurnál dö Lüniver. Bookart Könyvkiadó, Csíkszereda, 2017.

 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter