Középkori hangszeres magasztalás




A nagyobb székelyföldi városok után a csíkszeredai Barozda együttes és alkalmi közreműködői Kolozsváron is bemutatták azt a koncertprojektjüket, amely a 13. századi kasztíliai Cantigas de Santa Maria gyűjteményből származó, Szűz Mária csodatételeit leíró-magasztaló világi, illetve táncdallamok válogatásából és a 14. századi montserrati Llibre Vermellből készült – elsődlegesen az idei Csíkszeredai Régizene Fesztiválra.

 

Meglehet, a hallgatók között nem én voltam az egyetlen, akiben a korszakra és kulturális környezetre nézve reprezentatív, többnyire vokális-hangszeres darabokat felvonultató válogatás kapcsán elsőként a korlát motívuma ötlött fel. A korlát – és célkettőssége. Ahogyan az ó- és középkori templomokban belső kőkerítések, mellvédek és korlátok garmadája volt hivatott elhatárolni egymástól a szentet a profántól, úgy másfelől épp a korlát lett az a segédeszköz, amely lépcsők mellé installálva épp az átjárhatóság, a megközelíthetőség, a fel-, illetve lejutás könnyítésére lett hivatott, fogódzóként. Nyilvánvaló, hogy a középkorban virágba borult Mária-devóciónak kétségkívül sokkal termékenyítőbb televénye volt a szakrális zene a maga mariológiailag is „predestináló” műfajaival – himnuszokkal, antifonákkal, responzóriumokkal, trópusokkal, majd később motettákkal –, mint a világi zene. De ahogy számtalan példa mutatja, a két szféra nagyon is átjárható volt. Paródiák ezrei vallanak erről (a zenetudomány szókészletében a paródia azt jelenti, hogy egyházias tartalmú szövegeket világi dallamokra alkalmaznak, vagy épp fordítva – s ez már tényleg parodisztikus: ismert egyházi melódiák kaptak dévaj, olykor egészen bizarrul vulgáris szöveget).

 

Nos, a 13. századi Kasztília politikai és kulturális közéletére egyaránt erősen rányomta bélyegét a Burgundiai-házból származó, művelt X. (Bölcs) Alfonz király, aki egy hadicselekményt követő súlyos betegsége után az istenszülő Mária csodás közbenjárásának tulajdonította gyógyulását. El is határozta, hogy hátralevő életét a Szűz tiszteletére ajánlja fel. Ennek szellemében utasította udvartartása tanultjait, hogy gyűjtsék egybe az általuk ismert Mária-költeményeket és -énekeket, sőt az így összekerült 420 darab, túlnyomórészt versszakos szerkezetű szöveg-dallam közül néhányat maga Alfonz is jegyzett, a mai galego (vagy gallego) előzményén költve őket, galíciai-portugálul.

 

„Mária volt abban a korban a nőideál megtestesítője – mondta a koncertválogatás kapcsán az 1976-ban összeállt Barozda egyik alapító tagja, Simó József –: virágzó kultusza volt zenében, irodalomban és képzőművészetben is. Ugyanakkor az akkori emberek közvetítőt is láttak benne, aki az Isten és halandók közti egyféle átmenetet képviseli. De az igazság az, hogy nem teljesen véletlenül választottam ki ezeket a dallamokat, mivel én kapcsolatot látok a montserrati katalán kolostor és a csíksom­lyói kegytemplom között.” Hiszen, folytatta Simó a gondolatmenetet, mindkét helyszín kisebbségi népcsoportok spirituális központja, mindkettő népszerű zarándokhely, a Mária-kultusz csomópontjai.

 

A Barozdát általában a magyar történeti népzene-rekonstrukció egyik védjegyeként tartják számon. Ezért is – illetve épp kivételes jellege miatt – különleges ez a Mária-koncert. A népzenélés gyakorlata (a hangszerelés, a funkció-megosztás, a tervezett improvizáció stb.) természetesen erre a produkcióra is rányomta bélyegét. De már a különleges hangszerek – a furulya, a lant és a kis szetár mellett a hegedűszerű fidula és a dél-európai népi cimbalom, a dulcimer, a keretdob, az oud – egyértelműen a délnyugati és déli zene hangzásvilágát idézi.

 

Fontos, szinte kötelező eleme e koncertnek a szövegek ismertetése. A több versszakos, olykor elég hosszú versek a korabeli trubadúrok nyelvén természetesen érthetetlenek az erdélyi hallgató számára, így a fordítások legalább kivonatos közzététele jószerével elmaradhatatlan feltétel. A versszakosságnak persze az a következménye is megvan, hogy egy-egy máriás tánczene-tétel igen repetitív, dallamában tucatszor azonosképp ismétlődő. Ezt nyilván a változatos hangszereléssel lehet ellensúlyozni – és ezt tette a Barozda is, igen nagy fantáziával. (Olykor mégis úgy tűnt, egy-egy darabot jó lett volna szigorúbban „húzni”, vagyis kevesebb versszakot megszólaltatni, tekintetbe véve, hogy a mai zenehallgatónak azért egészen más habitusai vannak, mint a 14–15. századi, késő-középkori Mária-tisztelőknek.)