Közösen indított történet




fiatal irok antologiaja borito ff
 
Fiatal szerzők antológiáját kézben tartani, úgy gondolom, minden időkben okozhatott némi izgalmat az irodalom kedvelőinek. Már csak azért is, mert szinte biztosra vehető, hogy egy-egy ilyen, átgondoltan szerkesztett kiadvány szerzői közül fognak kikerülni az elkövetkező idő meghatározó alkotói, vagy legalábbis egy-két névre majd komolyan érdemes lesz odafigyelni. Általában adott egy szempont: területi, műfaji, korszakbeli vagy teljesen más – és kezdődhet is a találgatás: ebből a felhozatalból (melynek az egyes tagjai nagyjából egyazon eséllyel indulnak a megjelenéskor) vajon ki milyen irányba indul tovább, és milyen sikerrel boldogul majd a továbbiakban?
 
A kezdeti öröm után, mely ebből, a némiképp előítéletes elképzelésből fakadt, rá kellett jönnöm, hogy közel sem ilyen egyszerű a képlet: a Mozdonytűz című gyűjteménynek – mint önmagában álló könyvnek – nincsenek felvállalt szempontjai. Antológiák esetében – ha manapság már le is mondunk mindenféle csoportosulás vagy nemzedéktudat kereséséről – azért mégiscsak igyekszünk fellelni valamiféle körülhatároló szándékot, amely épp ezeket a szerzőket válogatja egybe. Most nem könnyű a dolgunk, mert a Mozdonytűz alkotói között az 1977-ben születettől a 90-es évek gyermekeiig terjed a skála, lírikustól a prózaíróig, az éppen csak egy-két erdélyi folyóiratban publikálótól a többkötetesig. (Adorjáni Panna, a kötet egyik szereplője vallja egy, az Eirodalomnak adott interjújában a kiválasztottakról: „olyan al­kotók, akik je­len­leg fi­a­tal­nak és iz­gal­mas­nak számíta­nak”. Megjegyzendő itt, hogy sokan vannak, lehetnek olyanok, akikre ez a jellemzés minden további nélkül ráillene.) És a fiatal jelző, amelybe egyedül kapaszkodhatunk a kötet címéből, sem ugyanazt jelenti minden szerző esetében, másfelől a cím és az alcím (hiánya) is elhallgatja, hogy ezek a szerzők nem a teljes magyar nyelvterületről származnak, hanem történetesen Erdélyhez kötődnek. Pedig ez akár szempont is lehetne. Mindenesetre, egy előszó számos felmerülő kérdésnek elébe mehetett volna.
 
De mert ezen fiatal írók tizennégyes csoportját mégiscsak elénk tárták, mégpedig két, ifjú szerzőket nagy lelkiismeretességgel gondozó kiadó együttes összefogásával, valószínű, hogy a szövegeik magyarázatot nyújtanak majd az együttes szereplésre. Lássuk.
 
Az nem is kétséges, hogy ezeknek a szerzőknek a téma jelenti a legkevesebb gondot, s ugyanakkor határozott hangütéssel, könnyed módon szólalnak meg. Meglehetősen hamar szembeötlenek olyan különbségek, amelyeket első látásra könnyen a nemzedéki különbségek számlájára írhatunk, főként a líra háza táján. Mert míg például André Ferencnél a lazának ható kocsmalíra dominál vagy Győrfi Kata saját költészeti iránylehetőségeit igyekszik számba venni, Dimény-Haszmann Árpádnál elmélyült családversekkel találkozhatunk. De csakhamar kiderül, hogy nemcsak generációs tekintetben jelentkezhetnek eltérések. Ne szaladjunk azért mégse át az imént kiemelt szerzőkön.
 
André Ferenc, akit leginkább slam­poetry-estekről ismerhetnek korosztályának tagjai, a legfiatalabbak közül való. Ennek ellenére, s talán épp a slam felszabadító hatásának köszönhetően, rendkívül letisztultak a szövegei, tudatos verselő. A Gyalog(x), a Körséta és az Életszag című darabokból jól látszik, hogy André számára nem megerőltető az írás – arra kell majd figyelnie a jövőben, hogy ezt a frissességet fenn is tudja tartani.
 
A vele egyidős Győrfi Kata esetében kevésbé lehet érzékelni a határozottságot, sokkal inkább az útkeresést. Néhány kötött formában írott vers minden bizonnyal jót tenne a költészetének. Az ott megtanult ritmus később részben a szabadversekben is kamatoztatható lenne, másfelől a korlátok betartása segíthetne abban, hogy a gondolatok összeszedettek maradjanak. Ötletei figyelemre méltóak, megérne tehát egy kalandot a kötött forma világa.
 
Dimény-Haszmann Árpád nagy tapasztalattal rendelkezik már a költészet terén; némi előnnyel is vádolható a többiekkel szemben. Ezúttal családversei a kiugróak – úgy tűnik, ez az irány nagyon kézenfekvő számára. Anya-, kislány- és apavers is van itt, mindegyik a neki járó komolysággal és mélységgel íródott. (Nem mintha ez az irány általában elhanyagolt lenne az utóbbi idők kortárs költészetében.) Nem tudni, hogy önterapeutikus igény vagy a kísérletezés vágya hívta létre ezeket a költeményeket, de mindenképp megérdemelné a folytatást.
 
Egy kicsit átlépve a másik műnem világába: a prózában majdnem egyenletesen erős mezőnnyel van dolgunk. Noha csupán egy novellával van jelen, mégis úgy tűnik, Potozky László az, aki a jelenlegi felhozatalból legtöbbet tud az elbeszélés fortélyairól. Három részre tagolódó történetmontázsa (Három) biztos kézzel szövögeti a cselekményszálakat: a viszonylag rövid szövegegyüttes olyan utalásrendszerrel operál, ami nemcsak a nagyfokú tudatosságot jelzi, hanem azt is, hogy itt egy kész író beszél hozzánk, aki már kijárta a mesterség inaséveit. Ráadásul még azt is elhiteti velünk, hogy komoly élettapasztalata van. Akár elhisszük neki, akár nem, biztos, hogy hiteltelenségen nem fogjuk rajtakapni. (Ahogyan azóta könyvalakban megjelent műveiben is csak nagyítóval.) Innen már a nagyobb struktúrák felé vezet az út, és nagy valószínűséggel Potozky maga is érzi ezt.
 
Adorjáni Pannánál nagyon mai, sőt, már-már posztmodern díszletekkel találkozni, melyek mögül valahogyan mégis minduntalan kibukkan a szenvedés. Szövegeit bátran ajánlanám olyan középiskolások számára is, akik csak óvatosan ismerkednek a tankönyveken kívüli irodalom világával. Megszólalói ugyanis feltehetően ebből a sérülékeny korosztályból kerülnek ki, és hátborzongató dolgokat mondanak a világról. Azt hiszem, neki még az egészen fiatalok is elhinnék.
 
Papp-Zakor Ilka történeteinek abszurd morbiditása olvasmányosság mögé rejtőzik, és nagyon komótosan, fokozatosan adagolja magát. A gyűjteményben szereplő két novellának (Hús, Édesanya könyvesszobája) sok közös eleme van, mégis mindkettő másképp hökkent meg: a perspektíva, illetve az érzelmi hozzáállás különbözősége okán. Ilyen csekély szövegmutatványból kiindulva messzemenő következtetéseket nehéz lenne tehát levonni a tartalmi jellegzetességek alapján; viszont mindenképpen előremutatnak ezek a szövegek. A történetekről vétek lenne részleteket elárulni: ugyanis éppen felépítettségükben hatnak az olvasóra.
 
A vele nagyjából egykorú Láng Orsolya prózája szintén rendkívül érett, átgondolt. Kár, hogy tőle is csak egyetlen novellát válogattak a gyűjteménybe. Van viszont néhány olyan vers, amely becsületére válhatna jó tíz évvel idősebb pályatársainak is: a Kikeményített szavak vagy akár a Képvesztés is nagyon komolyan veendő lírai darabok.
 
Serestély Zalántól is egyaránt olvashatunk verset és prózát. Az az egy novella, amit tőle szerepeltet az antológia, A lepke és a múltügyelők, leginkább arról győz meg, hogy Serestély sokat tud már a különböző elbeszélői technikákról, hogy lát is fantáziát ezek ötvözésében, viszont – talán épp az ebből fakadó túlzsúfoltság miatt – mintha elvesztené a kapcsolatot olvasójával. Az itt felsorakoztatott, részben mágikus-realisztikus történetelemek még egy sokkal tágabb elbeszélői keretet is bőségesen kitölthetnének. Három versében viszont ugyanez a szerző már jóval könnyebben boldogul: ebben a pillanatban úgy tűnik, a líra testhezállóbb Serestély számára. És egy későbbi pillanat (a mostani, amikor már egy kötet is köthető a nevéhez) is csak megerősít ebben a tudatban. Bár természetesen nem kötelező a választás, még számtalan út nyitott az ifjú szerző számára.
 
Váradi Nagy Páltól sokan olvasnánk örömmel a Lakótárs macabre című novellához hasonlókat. A kaszás-csuklyás lakótárs alakjából, kalandjaiból következő félig morbid alaphangot fanyar humorral oldja, s ez egyfelől nagyszerűen segíti a befogadást, másfelől viszont nem megy a minőség rovására.
 
Kötetérettségről tanúskodnak Kulcsár Árpád versei is, s külön érdemük, hogy kilátnak önmagukból: eljutnak oda, hogy a ragrímes megoldásokat parodizálják, vagy önironikusan forduljanak témáikhoz. Példának okáért, a nem használt és emiatt felfüggesztett mobilkártya esetéről szólva e kettő ötvöződik: „Nem küld világba sok ezernyi egység, /csönd szorítja meg renyhetegség / a teret, tehát a renyhe tagság / alól kivont a hallgatagság.” (0755-660522).
 
Varga László Edgár azoknak a szerzőknek a szűkebb csapatát erősíti, akiknek a Mozdonytűz előtt már megjelent kötetük. Tőle származik az antológia címe is. Az itt szereplő öt versben egyetlen sor sem fölösleges, és nem helyettesíthető mással. Varga úgy ír viszonylagos szabadverseket, hogy mögöttük érezhető a formaérzék, a mértéket tiszteletben tartó alázat és a megkérdőjelezhetetlen tehetség.
 
Sokkal szabadabbak a versei Visky Zsoltnak, a szó formai értelmében. Kicsit ki is lóg a sorból egészen sajátos versnyelvével, amely azonban közelről sem tapogatódzik már, a megfogalmazás csapásait keresve. Visky rendkívül korán kezdte a versbeszélést, és ez meg is látszik minden szövegén. Két kötetet tudhat maga mögött, de joggal és reménnyel lehet várni tőle újabbakat.
 
Horváth Előd Benjámin és Székely Örs szövegeivel kapcsolatosan nem könnyű állást foglalni. Mindkettejüktől két-két szöveg került az antológiába, előbbitől hosszúversek, utóbbitól novellák – azonban egyikük hangján sem érezni még az összetéveszthetetlenséget. Meglehet, ez az esetleges terjedelmi korlátoknak is betudható: mivel az egyes darabok viszonylag hosszúak, a merítés nem lehetett túlságosan mély. Az sem derül ki, hogy Székelynél más történetek is ennyire (túlzottan) mozaikosak-e.
 
Nem lehetett egyszerű dolga a szerkesztőnek, de továbbra is érdekelnének a munkálat közben felmerült gondolatai, szempontjai. Ezek a fiatal alkotók mindannyian megérdemelték a kötetbe kerülést, viszont egyetlen közös nevezőt valóban nehéz lenne meghatározni. Valószínűleg az elkövetkező évek eldöntik majd, hogy ennek a közösen indult történetnek mely szálai fognak megerősödni, hogy aztán meghatározóvá nőjék ki magukat a kortárs irodalom cselekményében. Kétségtelen: van bizonyos bájos varázsa ennek az állapotnak.

 

Mozdonytűz. Fiatal írók antológiája. Erdélyi Híradó Kiadó–Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy–Fiatal Írók Szövetsége. Kolozsvár–Budapest, 2014.