Lakoma




A hóborította erdőből jöttek, a fehér magányból. A fák csontvázai közül.

 

A lány ott feküdt, ahol az erdő sötét tömege és a tópart egymásnak feszültek: két ív, fekete és fehér. Kettejük között a test színfoltja.

 

A lány meztelen volt. Csak a haja terült szét körülötte, és a megvágott tenyeréből lassan szivárgó vér – ez is vörös, az is vörös. Huszonegy éves volt, és haldoklott. A szervezetében fél üveg vodka és fél doboz altató dolgozott. A tenyerét azért vágta meg, mert nem volt biztos benne, megérzik-e időben és odaérnek-e hozzá, mielőtt végez vele a fagy, vagy a gyógyszer és az alkohol mérgező koktélja.

 

De mielőtt kihunyt volna a tudata, meglátta őket a csupasz fák között – és elmosolyodott, gyengén, reszketegen. Csak az ég látta a mosolyát.

 

Egyenként jöttek oda hozzá. Szürkék voltak, vékonyak, mint a késpenge, a szemükben éhség világított. Csontosra fogyott, bársonytalpú hímek, gyenge lábú öregek, egy óriási, vemhes, lassú léptű nőstény, akit hárman fogtak közre.

 

Odajöttek hozzá, körülállták, szinte tanácstalanul. A lány mosolygott, és hallgatott. Ők nem tudhatták, milyen elszántan küzd most az öntudatlansággal, a hányingerrel. Nem akart hányni: nem akarta bemocskolni a tökéletes jelenetet, amit az élete végére szánt pontnak. A torka görcsösen rángatózott, de az ajkáról egy pillanatra sem tűnt el a delíriumos mosoly.

 

A csontos testek némán közrefogták. A kásásszürke égbolt, fekete fatörzsek és fehér hó között a lány vörös haja, vérző tenyere, rózsaszínre fagyott bőre szinte világított. Az élet lángjának utolsó fellobbanása.

 

A lány már nem fázott olyan kegyetlenül, mint amikor megérkezett; mint amikor a tóba dobta a ruháit és lefeküdt a hóra. Most már melegítették – belülről a szesz undort keltő, olajos melege, kívülről a bundás késpenge-testekből áradó nyers életerő. A nyitott szájakból sárga agyarak, rózsaszín nyelvek villantak elő: újabb színfoltok a monokróm téli tájban. A kemény fekete orrokból szálló pára megolvasztotta a lány körül a havat. Az egyik sovány hím óvatosan közelebb oldalazott hozzá, és nyalogatni kezdte a tenyeréről a gyorsan kihűlő vért. A torkából halk morgás tört elő.

 

Aztán a többiek is közelebb léptek.

 

És innen már nagyon gyorsan ment minden.

 

A lány még érezte, ahogy egy erős állkapocs összezárul a karja körül, és szinte gyengéden megszorítja. Aztán elmúlt a gyengédség: a fogak belemélyedtek a testébe, reccsent a hús, és a lány tudatának utolsó szikrája is kilobbant, elúszott az éterben.

 

Percek alatt végeztek vele. A feltépett test párája alatt tovább olvadozott a hó, véres-nyákos kásává állva össze. Egy apró vérpatak bátortalanul megindult a tó felé, belefolyt a decemberi jégen nyitott résbe, és lassan elkeveredett a hideg vízzel. A zsigerek, csontok, csupasz inak egyre felismerhetetlenebb tömege köré gödröt tapostak, ahogy lakomáztak.

 

Aztán az utolsó húscafat is leszakadt a csontról, az utolsó éhes mordulás is elhalt, ahogy megteltek a gyomrok. Lassan, egyenként elhátráltak, először a vemhes nőstény, akit most már négyen kísértek, utána sorban az erős, szikár hímek, a fakó bundájú öregek. A lábnyomaikban megült a vér és a hólé, ahogy megindultak az erdő felé, maguk mögött hagyva azt, ami valaha egy nő volt, és most már név nélküli, élettelen csonk. A vérpatak lassan elállt; az utolsó párafoszlányok is eltűntek a fagyos levegőben. A lakoma záróakkordjaként valahol az erdőben panaszosan felcsivitelt egy madár.

 

A tópart hallgatott.

 

 

 

Dénes Anita 1998-ban született Kolozsváron. Magyardécsén és Marosvásárhelyen nőtt fel. Jelenleg a kolozsvári Babeș–­Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának hallgatója.