Láng helyett szikrák




 

Nyílt láng használata első, 2015-ös megjelenése óta egy regénnyel és egy raplemezzel is bővült Kemény Zsófi repertóriuma, s kiváltságos helyzet, hogy mindemellé 2017-ben máris másodszor adták ki első verseskötetét. Ezen egyrészt lehet csodálkozni, hisz amint a kritika már első alkalommal is megállapította, egy önmagában nem erős kötettel állunk szemben, másrészt meg nem kell csodálkozni a népszerűségén: a kötet telitalálat az ifjúságként, fiatal felnőttként címkézhető olvasókategória azon része számára, mely a saját érzelmi életének visszaigazolását keresi az irodalmi alkotásokban.

 

A szövegek ugyanis tematikusan olyan jellegzetes kamasz- és fiatal felnőttkori tapasztalatokat elevenítenek meg és artikulálnak, mint a felnövés, az önteremtés és helykeresés, a családhoz való viszony problematikussá válása és a korai párkapcsolatok. Az egyes ciklusok nem képeznek szigorúan körülhatárolt tematikus blokkokat, a kérdéskörök laza láncolatban váltják egymást – ami nem jelent esetleges szerkesztést, mert az attitűdök, hangulatok szerint szerveződnek egymás mellé a versek: például az „Irigylem magam, veszettül irigylem, mert előttem még ott az »annyiminden«” ciklus többnyire az odamondós-lázadós, felnövést tudatosító szövegeket tartalmazza a Rontással az élen; a „Ne hagyd magad, ne hagyd magad, csak ha szeretnéd hagyni” már sokkal rezignáltabb és így tovább. A kötet témái elég általánosak ahhoz, hogy az olvasó számára gyors hozzáférést és azonosulást tegyenek lehetővé; Kemény Zsófi pedig egyedi, friss képi világon keresztül beszél róluk, ragadja meg sajátosságukat, familiaritásukat. A szövegek túlnyomó része párkapcsolatokról szól, s átlagban ezek a legkevésbé sikerültek, a „Mindeneste, mindenestül” ciklussal kezdődően erőtlenek, mintegy azt a megfáradtságot performálva, ami a versvilágbeli kapcsolatok kiégéséhez vezet. Sokkal érdekesebbek azok a versek – még akkor is, ha egy-egy esetben nem állnak össze szervesen –, amelyekben a lírai én a felnövés és az ezzel együtt járó illúzióvesztés fokozatos, de hirtelenjében tudatosított folyamataira reflektál, s gyakran kívülről tekint önmagára: „Megtaláltam az/ árcédulát egy/ karácsonyfánkon” (Csak ég), „Megmentem egy tűzvésztől a világot,/ de legalábbis elfújok egy gyertyát” (Most eldől). Finom megoldása Kemény Zsófinak erre az erős vizualitással bíró jelenetek felvillantása („Még úgy látom magam,/ mint a zebránál a pirosban;/ felvillanok az elsuhanó autók/ pontatlanul érzékelt színében” – Felfürdés), vagy az elvontságnak valamilyen tapintható tulajdonsággal való összekapcsolása, például nehezedés-felnövés-fürdővíz lefolyása láncolat (Felfürdés), vagy a ragacsos emlék az Emlék című szép versében. Utóbbi a családról szóló versek közé tartozik, az amelyhez való hol konfliktusos, hol nosztalgikus viszonyulás példái a Hamisítás, a Fürelíz, a Fekete, Dédi, Kata című versek is. Bár a lázadás néhol beismerten üres, formai (Kőhold), a romboló szándék az önteremtés, önmegalkotás, a saját pozíció megtalálásának igényét („Korszakot alkotok magamnak,/ amiben pont elég nehéz lesz élni” – Szív és érv) és szenvedélyes akarását jelzi, amelynek érdekében le kell vetkőzni a családi elvárásokat és determináltságokat: „hogy rám ne hathassanak a beépült babonák; hogy meghamisítsam a családi statisztikát” (Hamisítás).

 

A kötet képeinek dekódolása eredetiségük ellenére sem jelent nehézséget, egyértelművé válik például, hogy egy félresikerült kapcsolat félregombolt kardigánhoz hasonlítható (Törlőrongy). Könnyen oldódnak, kivéve, ahol az egész vers egy alapötleten túl kissé értelmezhetetlen (Alkonyat). Máshol azonban egy kis ötletnek sikerül annyi teret hagyni, hogy önmagában is működjön (Séta), vagy éppen magába sűríteni a teljes vers lényegét, s így emlékezetessé válni: „Ha trágyaszag van, mindegy, hogy egyébként levendulaföldön fekszem” (Mindegy). Ezekért a szikrákért pedig érdemes másodszori olvasásra is kézbe venni a kötetet.

 

Egy rétegzettebb kép érdekében azonban muszáj a Nyílt láng használatának kontextusait is figyelembe venni, ha tovább szeretnénk gondolni azt, amit a szövegek önmagukban (re)prezentálni tudnak. A kritika megközelítette már a kötetet a Kemény család költőinek habitusa, illetve a Kemény Zsófi számára oly otthonos slamszféra felől. Másik lehetséges kontextus ezek mellé a milleniálisok kultúrája, amelybe beágyazódni látszik a kötet. Nem válnak ugyan az itt tárgyalt szövegek generációs versekké, ahhoz túl énközpontúak, viszont néhány, a milleniálisok generációjára egyre jellemzőbb attitűd és igény is működteti őket. Egy ilyen igény a gyors befogadhatóság, ezt biztosítja jelen esetben a rövidség, a szöveg egyből áttekinthető grafikus képe, a tömörség, a depoetizált nyelvhasználat, a „nagy” mondatok (Kemény Zsófinál is megbújik néhány), a könnyen beindítható érzelmi működések, mint a szenvelgés („belehalok”-érzések, például a Szelíden, szeretettel című szövegben). Jellemző a már említett énközpontúság, ami nem pusztán az egyes szám első személyű megnyilatkozásban vagy a vallomásosságban érhető tetten, hanem például abban is, ahogyan a másikkal való viszonyban a másikra irányuló tekintet, a másikhoz szóló hang is a saját én tükröződésének keresésévé válik (valahogy ilyesminek a tematizálásával kapcsolódhatnak egymáshoz olyan versek, mint a Visszhang, A világvégén stb.). Harmadik meghatározó tulajdonság a szarkazmus, cinizmus és (ön)irónia már-már szétválaszthatatlan közlésmódjainak megannyi árnyalatával való élés, ami egyszerre irányul mindenki meg önmagunk ellen, és leplez (le) sebezhetőséget. Gyakori gondolatvezetési technika a kötetben, hogy önkitárulkozó megnyilatkozások ezeket szarkasztikusan vagy ironikusan érvénytelenítő sorokkal váltják egymást – az egyes esetekben erőltetett (vagy az eljárás gyakoriságából fakadóan kiszámítható) versvégi csattanóknál sokkal hitelesebb feszültséget termel ez a fajta elbizonytalanítás, lebegtetés, mint például a kötetzáró Metró című versben: „szenvedsz, de úgyis hiába,/ mert az ébredő tavaszban/ mindenképp boldog leszel,/ küzdhetsz ellene, falat kaparhatsz,/ sírhatsz is, de megérzed azt a levegőt/ és boldog leszel, te szerencsétlen,/ te boldogtalan.”

 

Szimpatikus, amikor Kemény Zsófi vállalja mindezeket, mint például a Kamaszversben („Olyan fiatal vagyok még,/ hogy hagyhattál volna egyszerűen jelentés nélküli/ nagy mondatokat mondani”). Ha vannak is helyenként nagy mondatai (vannak, klisék is, de az a jó, hogy nem reked meg ezeknél, tud sok igazán jó, saját mondatot), ezeknek jelentőségük van az életkori sajátosságokat figyelembe véve, amennyiben a lírai én az adott megnyilatkozás pillanatában valóban úgy érezheti, hogy „sohatöbbé” vagy „mindörökké” – az ilyen melodráma hiteles lehet egy kamasz, egy fiatal felnőtt esetében. Összességében véve a Nyílt láng használatának merészsége abban áll, hogy vállalja fiatal(os)ságát – másodszorra is –, nemcsak mint „előszobát”, átmenetet, mint majd meghaladandó előzményt, hanem mint önmagában is érvényes tapasztalatot.

 

 

 

Kemény Zsófi: Nyílt láng használata. Jelenkor, 2017.