Levelezők, telefonálók




 

Tizenötévesen láttam Berlinben Marlene Dietrich telefonját. Hatvanöt éves kora után nemigen mozdult ki otthonról és kilencvenévesen hunyt el. Tehát huszonöt évet töltött szinte állandó jelleggel párizsi lakásában. Egy dívának nehéz megöregedni. Ismerjük a tragikus sorsokat is, azokét, akik nem érték meg a „szép kort” – ahogy az öregséget cinikusan nevezi a társadalom –, és akik talán éppen az ettől való rettegés miatt kapcsoltak önpusztító üzemmódba. Dietrich élve temetkezett el, lefátyolozta arcát, vagyis „visszavette“ magának a világtól, megszűnt sztárnak lenni. De társasági ember maradt, nem szakította meg családi és baráti kapcsolatait. Függő volt ezen a téren is, tartotta magát ahhoz, hogy az igazi barátot hajnali négykor is fel lehet hívni. Ez a kommunikációs múzeumban kiállított telefontárgy, ez a ready made semmivel sem marad el Beuys vagy Duchamp tárgyai mögött. Párszor földhözvághatták, aztán megbocsájtottak neki és összeragasztották, de csak azért, hogy aztán újra odacsaphassák. A nemkívánatos hírt hozó küldönc büntetése. Azóta ez a tárgy átkerült a Marlene Dietrich Collection-ba, megtalálható online a fotója, mellette egy nevektől és telefonszámoktól dagadozó notesz, az is hasonló „kiélt” állapotban. A múzeumi tárgy leírása: „Marlene Dietrich személyes telefonja párizsi lakásából. A felső részen piros és fehér nyomógombsor látható. Az átlátszó tárcsa nyomtatott francia hívószámok fölött helyezkedik el. Tőle balra a hozzá tartozó címjegyzék látható. Jelentős használati jegyeket mutat, és a borítója többszöri alkalommal volt ragasztószalagozva.” A kapcsolattartás tárgyai a magány tárgyai. Minél magányosabb egy ember, annál erősebb a kapcsolatokra való igénye? Annál görcsösebben kapaszkodik a külvilághoz fűződő kötelékeibe? Vagy minél több a kapcsolata, annál magányosabb? Vagy itt nem is annyira a miről, hanem a hogyanról van szó? A mértékről és a mértéktelenségről? Aki minél, az szükségszerűen annál inkább is?

 

A legnagyobb magányos, Rilke, ezt írja levelében Franz Xaver Kappusnak: „Szeresse magányát, és tűrje bizakodó panasszal a fájdalmat, amit magánya okoz. Egyre távolibbnak érzi azokat, akik közel állanak szívéhez, írja; nos, éppen ez mutatja, hogy kezd kitágulni Ön körül a szellemi térség.” Majd az eképpen eltávolodott emberekhez fűződő viszonyról: „Alapítson velük valamilyen egyszerű és rendíthetetlen közösséget, amelynek nem kell szükségszerűen megváltoznia, ha Ön közben egyre előrébb halad; szeresse bennük az idegen formában mutatkozó életet.” Rilke több vaskos kötetre terjedő levelezése mégis arra utal, hogy a magány nem jelent egyet a remeteséggel. Nem hiszem, hogy Rilke szeretett volna telefonálni, úgy képzelem, hogy ellenérzései voltak (vagy lettek volna) ezzel a műfajjal. Dietrich viszont nemcsak telefonálni szeretett, hanem levelezni is, háromszázezer oldalnyi kézzel írott dokumentum maradt utána. Tehát a két távközlési forma nem feltétlenül zárja ki egymást.

 

Megrendeltem Rilke összes leveleit a Könyvudvarból, átvettem a kézbesítő pontnál. A kartondobozba egy üres tojástartót is tettek, tömítés gyanánt, hogy ne kotyogjon a négy kötet, „a fordító, Báthori Csaba húszéves monumentális munkájának eredménye”. Az ehhez hasonló zaklatott és dekoncentrált periódusokban, amikor egy vers végigolvasása is kihívást jelent, egyedüli műfaj, amiben el tudok merülni, a dokumentum: levelezés, beszélgetőkönyv vagy napló. Fikciónak ilyenkor nincs tapadási felülete, lehull rólam, mint másról a ruha. De ez a személyes jellegű irodalom mintha levenné a vállamról a terhet. Mások lelki nyomora ráébreszt arra, hogy tkp. nincs is semmi bajom, vagy éppenséggel, hogy mennyire nem vagyok egyedül a rosszul kezelt problémáimmal. Önmagammal szemben tesz elfogadóbbá a személyes hang. És ebben a viszonyulásban találok magamra.

 

„Egyedül lenni jó, mert az egyedüllét nehéz; ha pedig nehéz valami, ez csak eggyel több ok arra, hogy cselekedjünk.” Rilke alkotó volt, s ez megkönnyítette azt a nehezet, ami a magány. Nem hogy megkönnyítette, hanem kikövetelte, hiszen egyik a másiknak feltétele. Marlenék és Rainerek vagyunk, amikor önként vagy rendeletre visszahúzódunk otthonainkba. Vágyakozunk enyhítésre, törődésre, figyelmünk elterelésére. Sokat beszélünk telefonon, néha bizony földhöz is csapnánk, de aztán újra felvesszük (a telefont!). De ki ír ma már ilyen nagyívű leveleket? Ki figyel, összpontosít a távol lévő másikra több órán ne adj’ isten: napon keresztül? Dietrichről terjedt egy rosszmájú anekdota (Judy Garland szívesen adta elő beszélgető-showkban), miszerint annyira fontos volt neki a közönség rajongása, hogy volt egy lemeze, amelynek mindkét felén csak taps volt. Ezt szerette feltenni, amikor nem volt alkalma élőben részesülni belőle. Hát ilyenek vagyunk, csupa ellentmondás. Csak szeretnénk olyan függetlenek lenni, mint amilyennek látszunk.