Lassan kibomló ostinato




Nehéz eligazodni elsőre a tömörségben. Lassan kötnek meg a részletek, előbb csak sorok maradnak, „én szeretem a megkötés előtti/ csoki sűrűségét folyamatos meg-/ állásokban, kifújásokban és be-/ gyűrésekben, míg ezekben összegyűl/ a kosz. Kezed helye a csupron marad,/ gőzből, kifele várok szorításából.” és „mind megadott sémára/ emelem szemeimet a hegyre,/ míg ki nem akadnak.” Körökben megyünk tovább, és minden körnél újabb darabja válik láthatóvá a képnek. Kezdjük felfogni, hogy „képzetek között kikötve kúrni kín;/ fulladni, mikor húznak magukra pungát beporzott ösztönök/ vagy feszülni, ahogy lassan átreped/ a test papírhatára/ a fejüket vesztett, / lefejezett margariták között.”
 
Székely Örs alapos megfigyelő. A részletekből beszél. Azokból építi fel a verseket, a hangokat, és elsőre nem is könnyű belátni mögéjük. Glenn Brown festményei jutnak eszembe, a komplexitásuk. Ám ott a helyzet fordítva van: ha megnézek egy Glenn Brown-festményt, először nem a részletek szöknek szembe, hanem a teljes, mozgó kompozíció, ám ha közelebbről nézem, könnyen el lehet vesztődni a részletekben. Lehet őket bámulni naphosszat, és ha nem lépek hátrébb, el is felejtem, hogy ez a sok finom ecsetvonás, sok kis forma és kép egy nagy egésznek a része – Székely Örs verseiben ezzel szemben előbb a részletek bomlanak ki, a formák, a motívumok, az elszórt költői képek, az alaposan körberajzolt metaforák, és ahogy ezeket ízlelgetem, nézegetem, lassan sejteni kezdem a verset, mint egész. Perspektívákat látunk – például a bolondokét, ahogy Istenről vallanak. A világot nézzük, valaki másnak a szemével. És halljuk, valaki másnak a fülével. Mint egy lassan kibomló ostinato. Hol hangosabb lesz, hol elhalkul: „Hány éj-/ szakát kell még végigtompulni/ a Contrapunctus hangjai között/ mint rozsdamentes csavar a műben/ és úgy tapadni szájra mint vörös-/ vértestekre a cianid ébren-/ létre az álom…”
 
Econál olvastam valahol, hogy az architektúra a kozmosz rendjét hivatott utánozni. Ha így van, akkor a vers is. És persze a zene. Székely Örs a költészet határait feszegeti, játszik velük, pengeélen táncol. Néha már-már szétesne, de csak látszólag, versei egytől-egyig felépített kompozíciók. Mert mi tartja össze az űrt és a ködöket, égitesteket, számtalan részletét a világnak? És ki tudná első látásra megmondani, hogy a szomszéd kutyája vagy az Androméda-köd milyen szerepet hivatott betölteni a nagy egészben? Ki tartja számon az összes csavart a műben? Az energiaáramlás, az anyag, antianyag és sötét anyag útját, reakcióit, titkos mozzanatait ki tudná belátni mind? Az egészet csak sejteni tudjuk. Tükör által homályos képet alkotni róla. Elveszni a részletekben, és, ha még lehet, hátrébb lépni és gyakorolni a megértést – elvonatkoztatni. Szűkebb perspektívákból tágabbakba lépni. És vissza.
 
Veszélyes játék. A részletekben elveszni annyi, mint megbolondulni. A fekete lyukba belesűrűsödik minden, és eltűnik az üres tér, ami az egyensúlyt volt hivatott fenntartani. Kinyílik egy ajtó, amin ha belépünk, nincs visszaút. Kinyílik a részletben az egész. Azért vallanak a bolondok Istenről, mert Isten a részletekben válik láthatóvá. Ahogy persze az ördög meg a kozmosz is. Mann írja: kút, amibe ha belenézünk, az eget látjuk. És mit is mondhatnánk, ha láttuk? Semmit. Legfeljebb annyit, hogy: „Égett éjjeleken bomlunk meg mind, odaégett/ éjjeleken, túl halkan, mintsem észrevevődjön,/ hogy hazaként van a tétlenség is, nem csak e bádog,/ bárha e tájban itt se lehetsz te, talán jövevény csak.”