Kijárási sejehaj




 

 

Nézek. Ki a fejemből, be a fejekbe, ki az ablakon, be az ablakon. Két hónapja nézek, szomorúan, bambán, kifejezéstelenül, mérgesen, nevetve, habókosan, kétségbeesetten. Nézek betűkre, szavakra, kettőspontokra, pontosvesszőkre, gondolatjelekre, közben örvendezek, hogy van ilyesmi: gondolat. Persze aztán keserűen gondolok a gondolatra, minekutána mind világosabban kitűnik, hogy az inkább csak másoknak van. Nekem nulla gondolatom van, gondolatirigységben telnek ábrándos napjaim.

 

Hiába ez a kijárási tilalom, mi bizony kijárunk, van nálunk a házban egy energikus hajtás, akinek pár hónapig még egyenletesen nő az energiaszintje, állítólag hatéves korban éri el az ember energiaszintje a maximumot, amelyről azután már csak lefele hajlik a görbe, szépen, egyenletesen vagy látványos hegyekkel-völgyekkel, a sírig. A mi hajtásunk energiaszintje máris túl van mindenen, amit egy, az emberélet útjának felén botladozó felnőtt négy fal közt kezelni képes, de nem baj, mert ez még pár hónapig egyenletesen nő, és ahogyan én a hajtást elnézem, nőni fog még az az energiaszint egy ideig.

 

Fura egy dolog ez az energia. Azt hiszem, a karanténnal ezt szívtuk meg leginkább, úgy értve, hogy mi, akiket halálosan még nem fenyeget a vírus, mert az energiaszintünk még önminimumán is magasabban van annál, amit az a nyavalyás lenullázni képes. Szóval szerintem az a legrosszabb, hogy minden csepp energiáért akkora erőfeszítést kellene tenni, amekkora azt a megszerzett cseppet menten többszörösen felemészti. Eléggé reménytelen.

 

Igen, tudom, vannak, akik száz kilométereket bicikliznek, több tíz kilométereket futnak az erdők alján vagy nemes egyszerűséggel a tömbház körül, vannak, akik gyermekük mosolyából merítenek végtelen erőt, vagy szerelmesük közelségétől ugrik a csillagos égig bennük az energia. Hát, mit mondjak, én nem ezeket a szuper géneket viszem, az én génjeimből nem futja energiaháztartásmentő bűvészmutatványra, úgyhogy csak ülök az ablakban, az erkélyen, a tömbház tövében árválkodó kopott játszótérutánzaton és bámulom a környéken izmozó szupereket. Energiairigységem is van, mondtam?

 

Gonosz vagyok, irigy vagyok, lusta vagyok, rossz szülő vagyok, igénytelen vagyok, rendetlen vagyok, koszos vagyok, rest vagyok, buta vagyok, érzéketlen vagyok, tahó vagyok, bunkó vagyok, mérges vagyok, agresszív vagyok, tehetetlen vagyok, keserű vagyok, szomorú vagyok, becsület szavamra, mindjárt megpukkadok. De nem baj, mert innen már igazán lehet majd valami konstruktívat kezdeni, nemdebár. Plíz, plíz, mondjátok, hogy igen, persze, már hogyne lehetne! Lehet, csak előbb szedjük össze magunkat, gyűjtsünk egy kis energiát. Sejehaj!