Lászlóffy Aladár: A végtelen készenlét




Utószó a Kötetben meg nem jelent versek1 című versgyűjteményéhez

 

Lászlóffy Aladár (1937–2009) „életműve olyan szövegkorpusz vagy szövegfolyam, amelynek minden műfaji megnyilatkozása – a jellegmeghatározó lírán kívül a regénytől a novelláig […] publicisztikától a tanulmányig […] erudíció és nyelvteremtő ethosz bámulatosan szuverén egységében lélegzik” – olvashatjuk egyik legutóbbi jellemzésében (Bertha Zoltán, 2014). Az „örök kultúra létteremtő és létfenntartó lényegét sugallja”. Ahonnan fakad, s amit teremt, az az „össztörténelmi és történelem fölötti, természeti és természetmélyi, kulturális és kultúrateremtményi univerzum”. „Transzhisztorikus, transzkulturális lírai enciklopédizmus”– folytatódik a kitűnő összefoglalás.

 

Halála után gazdag hagyaték maradt hátra, köztük ötszáznál több vers, amely nem található életében megjelent köteteiben. A kötet célja ezek közreadása. Felmerült a kérdés, hogy mi legyen a publikálás alapelve. Bizonyára tetszőbb képet mutatna, ha csak a versanyag javát válogattuk volna ki. De a távolibb, alaposabb, irodalomtörténeti perspektívát tartottuk/tartottam2 szem előtt. Így arra törekedtünk, hogy legalább elvileg „minden papírcetli” olvashatóvá legyen.3 Ezért bőven akad az olvasnivaló között zsengébb, kevésbé sikerült darab is. Ez abból is adódik, hogy amit a kezünkben tarthatunk, az nagyrészt – de nemcsak – a költő ezredfordulón, majd ez után született lírája, élete utolsó napjáig. Előkerültek korábbi, sőt egészen korai versek is, amelyek szándékosan vagy szándéktalanul kimaradtak az eddigi szemlékből. Ezzel a két pólussal nemcsak és nem elsősorban a költészet kezdeteiről és végéről tudunk meg újat, hanem arról is, ami keletkezésének, létezésének egyedi forrása és fenntartó ereje. Így mintegy rivaldafénybe állítható az, ami a legláthatatlanabb, miközben legátütőbben lényegadó, sokszor rejtélyeket adó a versekben. Ilyen például a Lászlóffy Aladárnál jelenlévő, „személyes madártávlat”. Az a merész szemszög, az a magaslat ez, ahonnan néz, láttat. Legszembetűnőbb ez a történelem, antropológia, kultúrtörténet képeinél. Ebben a versegyüttesben felbukkan, előtérbe kerül maga az az életfordulat is, amikor a fiatal költő megrendülten megéli és megörökíti ennek az adománynak mint elhivatottságnak a megjelenését. A „szél” az, ami felkapja és viszi: „messzibbre vitt, mint amennyim/jut a végtelenből./réges-régen kirepített/már az életemből” (Szél, 1960). De ugyanennek a megrendülésnek folytatása, elfogadása, beteljesülése az, hogy maga „a végtelen” élete, lénye részévé lesz: „beengedtem magamhoz a végtelent”, „Elfogadott, rám lehelte üvegét”, „nagyravágyó, óriás eszméletem/Félálomban ültet itt a végeken”, „Aki ember, végre itt a végtelen/Fókuszában érzi magát jó helyen” (Visszhangok). Nem véletlen, hogy egymás után szerepelteti ezt a két verset a pályameghatározó Színhelyek kötetében (1965). Előkerült és ebben az új kötetben új hangsúllyal kaphat helyet az idézett Szél (1960). Maga a költő veszi elő harminc év múltán, hogy Versek párhuzama címen 1990-ben akkor friss pár-verssel egészítse ki, hangsúlyozza újra (Esti szél, 1990).4 Szintén a korábbi versek közül itt található meg az Aki a költő (1986), ahol ez a „szél”-„költő” asszociáció metaforikusan közeli, mintegy azonosítás, azonosulás: „A szél a költő”.  

 
A hagyatékban talált kéziratanyag válogatás nélküli publikálása azt is magával hozta, hogy homloktérbe kerülhet a Lászlóffy-költészetnek másik, szembetűnő jellegzetessége is. Az, hogy nem riad vissza a meghökkentő elme- és képzeletszökellésektől sem, a talányos, rébuszszerű versektől. „Afrikám, finnugorok földje” – szólítja meg hazáját (2001). „Az egybe lehet visszaesni/vagy kiindulni kell az egyből” – teszi fel máskor a kérdést (Akadémia, 2001). „Alföldi strucc nagyságú varjak/és kalahári kiskutyák” – kerül egymás mellé két kép a Kommunikáció (2001) című versben. Az ilyenfajta versek is helyt kaptak a jelenlegi gyűjteményben.

 

Tehát sokféle és tág skálán helyezkedik el az adott lírai sorozat. De átfogó megjelölésként kínálkozott az egyik, jellemző költemény címe: A végtelen készenlét (2001). A korábbi gondolatok jegyében értelmezett „végtelenségre” nyitott poézis és személyiség képe bontakozik ki, eddig ismert mivoltában és ehhez új vonások, új mélységek járulnak, tárulnak fel. A gondolatilag, poétikailag egyaránt szerteágazó lírai anyag rendezésénél az vezérelt, hogy az egész életmű viszonylatában legyen áttekinthető a szemle. Ezért, itt, most szerepet kapott az időrend is. Lászlóffy Aladárnál szokatlan ez, mivel Ő maga, tapasztalhatóan, nem tartotta szem előtt a kronológiát. Egyes verseinél nem tüntetett fel dátumokat (szemben például Petőfivel), csak nagyon ritkán, néha adott meg napra pontosat, rikító kivételként. Kötetbe válogatásainál is ez figyelhető meg. Jó példa erre az időrend kezelésére az először 1988-ban megjelent Felhősödik a mondatokban, amely ciklusdarabként született (Benned az őszi erdő), majd tíz év múlva, 1998-ban, utolsó előtti kötetének címét adó darabjává lett. Hasonlóképpen, 1993-ban írta Hó az időben, hó a hóban kompozícióját, amelynek ötödik részét változatlanul, önálló versként válogatta be kései, meghatározó A repülés a zuhanásban kötetébe (1997, Északi szél). A 2009-ig megírt, előkerült versekből kirajzolódó új képhez magának az itt összegyűlő lírának a belső természetéhez fordultam, azt kerestem. A karikírozó, kiemelkedő szellemi, képzeleti ihletforrások fő áramlatai szerint alakítottam ki az egyes verscsoportokat. Mindegyiknél egy-egy jellegét adó, felmutató vers a központ és cikluscímadó. Így jött létre az összesen tizenegy ciklus: I. A végtelen készenlét, II. A tűfok kapu 2000, III. Gutenberg-temetők, IV. Poeta nascitur, V. A bőralatti én, VI. A vár közel, VII. Országimázs, VIII. A lépegető ember, IX. Ami átsegít a havon, X. Messze az ég, még nem is tudja, XI. Literator ludens. Az egyes ciklusokon belül viszont a lehetőleg kideríthető időrendet követtem. A többszörös olvasás során úgy véltem, hangsúlya lehet annak, hogy milyen szellemi, képzeleti utak, irányok kísérik el legkitartóbban a költőt. Melyek dominálnak?

 

Az első négy csoport versei szervesen folytatják, tovább bővítik az eddig ismert sajátos, egyszemélyes művészi világ alapvető élményköreit. Az I. és a II. ciklusban a költő számot vet korával. „Világháborúk közti békeosztás/térképnyi színhely, nem marhavagon./Nem te váltál el,/bár semmit sem hoztál/csak eszméd más. A barikád rokon.” „Nem ezt akartuk. …/Ősz van a szürkeállományban. Dolgozz,/Szibériákhoz szokott agyvelő” (Folyik a ragozás, 2000). Kétezer „tűfok-kapuján” bűnös terheket cipelő teve siklik át „özönlenek heródesek/s még le nem gyilkolt ezredek,/hogy elvegyülve odaát/folytassák Isten ostromát” (A Tűfok kapu, 2000). „A semmi egyetemes ágán/fényév lett mérhetetlen Ádám/és többször korszakos tudása/lesz végül Isten földi mása” (Fából vas, 2007). „Nagyobb baj is lehet, mint tűrni/más vélemény diadalát./Mégis inkább így elmerülni/akar a megveszett világ?” (Nagyobb baj is lehet, 2002), „hóhérakadémiák/a költségvetés keretében/tanulják: milyen a világ” (Szakembergárda, 2002). Feszült aggodalommal faggatja a jövőt: „mozdul, halad,/vagy csak elszalad minden velünk/s velük, akiknek semmi nem volt elég” (Meghasadt kulisszák, 1990–1993). „…leszáll a vér alján a vegyszer./Felépülhet még minden egyszer./Talán Isten mégis akarja” (A nagykabát, 2004). De mi remélhető akkor, amikor már a „művelt Nyugat” is „jó, tatáros/és tűzzel-vassal végrehajtott” bombázásokkal városok múltjának vet véget (Jó példa hull a repülőkből, 2002), „Ebben a többé fel nem kelő napban/ki remélhet a nyugtató nyugatban?” (Euro-árfolyamok, 2008). „Én nem remélek örökbékét./Sérült vadak az emberek./Nyomunkban amputált a kék ég,/és hadirokkant tengerek.” „Nem tud ez immár külön fájni./A Hirosimák gyöngysora/(tovább fűzheti majd akármi)/önmaga élő rokona” (Hebron, é. n.). „Ne hidd, hogy vandálok és szolimánok/vadabbak lehettek, mint ma az álnok” (Ne húzd a lóbőrt!, 2004).

 

A III–IV. verscsoport szintén a már jól kirajzolódott Lászlóffy Aladár-képhez ad új példákat, színeket, árnyalatokat. Mint az életmű egésze, de ha lehet, még fokozottabb hangsúllyal, az egyetemes emberi kultúra örökségének, erőforrásainak megtartó jelenlétére figyelmeztet. A „hipertechnika” háttérbe szorítja, elhalványítja a „Gutenberg-galaxis” nem szűnő jelentőségét. Az „eszmélet hány gályarabja/tolongott szolgálni alatta!”; „Ekkora bölcsesség-anyagnak, / ekkora tapintat-tömegnek, / ennyi felgyűjtött szeretetnek, / ki parancsol e hadosztálynak?” – így szól a könyvek sorfaláról, „hű katonái”-ról. Agyam, „ez a nem múló könyvtár”, „nem akar lemondani a reményről, / hogy nem ismétlődnek meg az évszázadokból sírva / lángoló Gutenberg-temetők” (A sorfal, 1994, A Gutenberg-temetők, é. n.). Vállalja a konzervativizmus vádját, Számítókép címen ír a számítógépről (1997), mint ami „al-szempontból születik halva/egy pótvilág: másodlagos”. De jóval többről, a gondolatfolyamok jóval tágasabb köreiről van szó. A „könyvlapnyi örök” „tükör”, „kút”, „sors”, amelyből olvas a költő, olvashat az ember, egyike csupán „az áhítat vakablakai”-nak, „a biztos kezű mesterek/nekünk kinyíló távlatai”-nak. Az ember alkotó képessége, akarata mindig újraszületik. „…a teremtés/nem szünetelt …egyetlen nagyon/romboló napon se”, „naiv örömmel cifrázta /…a költő, a fazekas a keze közt forgó/fürge korongon hitvány anyagból…/ …vázányi versét” (A képtárban, 1982, Opera omnia II., 2005). „Igenis, mindig voltak elégedett pillanatok/és boldog mesterek!” (A szótár színpada, 2003). A cserepek, az épületek, képtárak, szobrok, zenetermek éppúgy tanúskodnak erről, mint a könyvtárak, nyomdák. Hány „titáni kor, amely mögött/ott kong az alkotó magány”. „…min merengve tépelődsz,/nyilván ugyanaz hat reám:/a kultúra, mi összeköt/az örök eszmények jogán” (A képtárban).

 

A VII. és VIII. ciklus szintén szervesen folytatja a költészet eddig megismert útját. A címek elárulják, hogy az ország, a nemzet, a haza – illetve az egyes ember, az egyes élet, a mindennapok pillanatai szemszögéből vetül itt fény az átélt korra, történelemre, s ettől elválaszthatatlanul a beléötvöződő kulturális, főként irodalmi örökségre. Magyarország, egy „Ország, mely körvonal és tok,/Lakták szentek és boldogok”. „Az agyalakú kőhaza./Csontok és könyvek halmaza” (Az egyetemes herma, 2000). Mint az egyik címadó (VII.) országimázs-versben, egyaránt jelen van a szemlélet, az ítéletek jobb és bal oldala, a büszkeség és önostorozás, tragikum, pátosz és önirónia, váltakozva és egymást átjárva. „Miért lehetne megbízhatóbb a múlt?/ Becsületszava s harangszója volt”; „Nem hernyótalpak mennek rajtad át,/magad vezényled, te magad hagyod:/hazugság lett kivégzőosztagod.” Másutt: „Égi Európa arcán/legördülő könnycsepp nyoma?/Az Úristen lelki harcán/hajózunk mi valahova?” (Nyári napnak…, 2000). Avagy: „Mi vagyunk az egykor homo félelmetes/kentaur-nomádok, etelközi hetes?” „Gyere káromkodjunk, aztán istenféljünk./Gyere egyelőre s egyutánra éljünk!” (Gyere-tánc, 2002). S a példák hosszan gyarapíthatóak. Őseink, „elmenőink” „…egyre nagyobbak s mennek/arccal a végtelennek/megnézni a jövendőt,/miközben rajtunk látták/a Veronika-kendőt” (Bécsi magyar litánia, 2000). „Megismersz?… Bizony én!… Második padból./Ottóból, gettóból. Még ötvenhatból./Ennyi még megmaradt…” (Zrínyi második fala, 2001). Történelmével, de irodalma, nyelve varázsával is telített az ország, a haza fogalma. „Jókai keresztelte ország,/Petőfi választotta néppel” (Ilyen is volt már, 1997).

 

Különös meglepetéseket hoztak azok a kisebb versek, amelyek a IX–X. csoportba kerültek. Eleve olyan, gondolatiságában, hangvételében, megformálásában is annyira könnyed líra ez, hogy még azt a kérdést is felvetheti: biztosan odatartozik-e a gondosan megőrizni érdemes hagyatékhoz? Több esetben határozottan merül fel a „gyermekvers”, „zsenge” megjelölés jogossága. De ez, Lászlóffy Aladár költészete esetében megkülönböztetni valóan érzékeny, kényes, jellegzetes hajszálhatárok létezésére és e határok bizonyos elmosódásaira figyelmeztet. A IX., Ami átsegít a havon ciklus címét adó kétszer négy sor is gyermekversnek tekinthető, de olvashatjuk a „gyermek” megszorítást figyelmen kívül hagyó apró remeklésként is. („Angyalcipőm várom,/átsegít a sáron,/egyik ekkor, másik akkor,/harmadikkal három.”) Az idetartozó versek közös jegye a gyermekkor, a gyermeki létezés, látásmód közelsége. Ez átsugárzik a X. csoportra is. Az állva alvó esők „sörényes fejük” lehajtva, „állva alusznak kedvesen,” „fénylik a bőrük nedvesen”. Csakhogy ez utóbbinál a nézelődő, évszakokra, kertre, égre figyelő ember pillantása áll a középpontban. Kétségtelennek látszik, hogy a költészet mellékágaival találkozunk. De így, egymás mellé gyűjtve, kiviláglik, hogy egy életszakaszból sem hiányoznak ezek a rövidebb, egyszerű látványokat, dalszerű, lebegést hordozó költemények. Nem tapadnak a pályakezdéshez, hanem elkísérik az élet második felét is, végig. A X. ciklus címadó verse, Messze, az ég még nem is tudja 2009-ből való. Ugyanakkor, itt, az utolsó verseknél tűnhet fel az is, hogy ez az egyszerű versfajta azonos forrásvidékű a legbensőségesebb, legemelkedettebb, a transzcendens kapcsolatot hordozó megszólalásokkal. Például Az én rigóm, az én kutam (2008) már A vár közel verscsoporthoz tartozik (VI.). Az elmondottakat igazolja és újabb szempontból is aláhúzza egy különleges értékűnek látott lelet, a Hókiáltás. Nyilvánvaló, egyszerű zsengeként olvashatnánk, ha nem ez a vers lenne, s nem 1966-ban írta volna a költő. Akkor írja, amikor már legalább nyolc hónapja (1965. április 20-án) megjelent egész pályáját, személyiségét meghatározó, először felmutató második kötete, a Színhelyek. Mégis, a hóhullás friss örömét úgy örökíti meg, hogy ihletében, formálásában még nem jelenik meg, teljes öntudatlansággal lappang a tény: majdani életműve csúcsainak közelében jár. Olyan, leendő nagy verseinek magva, vezérmotívum-sora bukkan itt elé, mint amilyen Az első hó éjszakája, majd a Fehér kakas a hóhullásban, Menni a havazással szembe stb. Az egész életmű „hó, havazás” motívumainak elemi jelentésköre jelenik meg itt, csak még igénytelen, egysíkú alakzatban. „A téli reggel ízeit/ahogy a gyermek őrzi meg,/úgy járjon minden emberi/és csendes emlék véletek!” A legegyedibb alkotáslélektani műhely, a költői sejtelmek legbelsőbb rétege mutatja fel önmagát.

 

A kötet és a kísérő gondolatmenet közepére, kiemelt helyre kívánkozik két, mondhatnám „ikerciklus”: az V. A bőralatti én, és a VI., A vár közel. Lírai helyeket találunk, ahol a költő megfogalmazza az egész életében titkos és kulcsszerepet játszó pillanatai, lelkiállapotai, „én”-je mélyének lényegét. „Én lakom egyedül önmagamban,/de mégse mindegy, hogy a percet/egy hajdan neandervölgyi bamba/lényem figyeli, vagy egy herceg” (Önismeret, 1986). „Bizony zárvány vagyok,/körülöttem alvadt/borostyán-ég ragyog,/megölel és hallgat./Legbelül a lélek,/odakinn a tárló,/irhámmal bepólyált,/eszemmel rejthetett,/eddig mindenhol járt/érzékeny életet./Lüktet egy hordozott/életem-előtti./Ó mennyi kor hozott,/s mindenem elönti” (A fogoly, 2002). A „benső titkos szentély” kerül középpontba, ahol „az emlékből élő idegek”„álma” él (Lehunyt szemmel, 1991). Az éterikus élményt borzongatóan nyers érzékletességgel varázsolja költői képpé. „Itt heverek – fogságba esten/e hálátlan fölöslegesben,/ami a szürkeállományon/függő csont-mirigy-hús kabátom” (Circumdederunt, 1997). Különös, egyedi letisztultsággal, kikristályosodva nyer költői formákat ez a legbensőbb Isten–én kapcsolat. „Mi lehet más egy bőralatti én?/Isten-ökörszem, minden közepén” (A bőralatti én, 2005). „Bennem a gyermek mint halott/feladta már az alakot/s túlélt hány halálos sebet/kihordván ezt az öreget” (Te megígért nagy ébredés, 2004). Úgy vélem, hogy a kezünkbe került, eddig rendezetlen versanyagnak, de az életműnek is mélye és csúcsa egyben ez a két verscsoport. A költő önmagával és Istennel való számvetése. Ön- és Isten-megszólító ön- (én-) és Isten-vallomások, az elhivatottság megélésének transzcendens érintettségei. A kettő összefonódik egymással. Ne tagadd, ideállítottál, írja 2006-ban. „Kezdettől állandó esőidben/sokan a csatornáid voltunk” (Istenem, szólj, szavalj belőlem, Fogadj kegyesen holnapodba, 2002). Korábban is felbukkan ez a lírai forrás, az idő előrehaladtával egyre bővebben. Élete utolsó verseskötetében, a Bársonyok és Borgiákban (2000) külön ciklust képez az Isten radarján címmel, de itt nem minden rész „istenes” (ilyennek nevezhetőt az egész kötetben elszórva találhatunk). Ugyanakkor összesen 22 verset számolhatunk meg, míg a hátrahagyottak között 81 darab az, ami idetartozó. A határozott küldetéstudat szólal meg. „Dávid voltam, és pengettem neked/a kifeszített parittya-ideget” (Psalmus, 2001). S ez együtt pendül a magyarságot képviselő költői elrendeltetéssel: „Én, lábon járó végvár/ma este én jelentek” (Esti harangszó, 2001). Ennek jegyében tágul ki, épül tovább az a teljesen sajátságos, Lászlóffy Aladár-i költői asszociációs szövedék is, amely például a „hópelyhek”, a „karácsony”, „Betlehem” és „Bethlen”, „háromkirályok” képeiben él. „Karácsony-nép”, „Karácsony, tört-karácsony ország” – így nevezi meg a hazát a Három tételben, annak az Imaszombat részében (2003); „hópelyheket szól, himnuszt vérzik, övék Betlehem és Bethlen”. Lehet, jön majd egy karácsony (2003), olvashatjuk másik, ebben a szellemben született költeményét, s ebből a gondolatkörből fogan A jel is (2006). Az utóbbi többféle szempontból is figyelemre méltó. Már átvezet a hagyaték felgyűlt verseiben feltűnően megmutatkozó poétikai, verselési különcségekhez. Például ahhoz a jelenséghez, hogy az indulásától merész avantgarde költő gyakran és szívesen visszatér a legegyszerűbb, kötött, rímes formákhoz. S nála ez azt is jelenti, hogy sokszor a legelvontabb, legsűrítettebb jelképek a legváratlanabb profán, sokszor humoros szinteken folytatódnak. Különc formabontás ez, fittyet hány minden elvárásnak. Mennyire rávall: „Szokrátész tanár úr üzeni Tirolból,/mikulás istenek szállnak ki diókból”. A költő „Lászlóffy Aladár módra” él (és él vissza?) megszokott tapasztalatainkhoz képest, a költői szabadsággal. Olyan istenigazában rugaszkodik el történelemtől, földrajztól, logikától, ahogy arra a gátakat nem ismerő, játszó gyermek, illetve: a már szinte féktelenül játszó költő képes.

 

A nyelvi anyagból adódóan legelementárisabban úgy bukkan ez fel, mint hajlam arra: engedjen a szavak, rímek, ritmusok játéka csábításainak. Minden versfajtában, minden ciklusban megtaláljuk ezt. De külön csoporttá sokasodtak azok a versek, amelyeknél ez az ihletmozzanat dominál (XI. Literator ludens). Magáért beszél négy sor a címadóból: „A kígyó tekerg keblemen./Mint Ábrahám, melengetem./Mégis: a mérge nem hat át./Meg se halok, mint Kleopátr.” Az ötlet, a szójáték, a nevettetés uralkodik. „Humorva és mogorva/itt lakom egy bokorban./Szívemhez és nevemhöz/közelebb volt Etelköz” (Hatra-vakra Corvin-köz, 2001). „Buda” és „Buddha”, házi áldás és „Kvázi-áldás”, „Frankfurt” és „frank fúrt”, fotocella és „futócella”, Montecarlo és „Tintacarlo” hangzásaikkal egymást hívó szavak, jelentéseik érintkezése: groteszk ütközés, egy-egy sziporka. Attól sem riad vissza a költő, hogy – a szavak párjának megnevezése nélkül – teljes, még bizarrabb verssé kerekítsen egy-egy efféle szópárost. Színdarab – „síndarab”, ­Batthyány tér – „­Batthyányi térd” (2003) (Ki írta ezt a síndarabot, 2004). Találkozunk „farsangi-” és „Hanni-bálok”-kal, „Gondola-olvasó” költővel, „Árpád-s-ávós hajnal”-lal. Rainer Maria Rilke nevének szélsőséges variációiból alkot kompozíciót (Velence, Scandallum, de földalatti, Hidak a Dunán). Ismerősek lehetnek az efféle nyelvi csavarok, de itt, most még végletesebben lép túl minden szokott logikai határon. Ugyanakkor megjelenik a rá jellemző, nagyvonalú kozmikus, „transzhisztorikus” (B. Z.) távlat is, ugyancsak különc gondolati fordulatokkal: „stílbútorokból sarjadnak a fák,/hogy szűz vadonként éljenek tovább,/bennük Mauglik cromagnoni lénye,/mint filozófiák új fejleménye” (Biztonság, 2004); „Sütöm a reggeli tojását,/galaxis liliputi mását” (Változatok a tojásra, 1998).

 

A lírai hagyaték nemcsak mennyiségileg gyarapítja az eddig megjelent kötetekből ismerhető Lászlóffy Aladár-verseket. Megkülönböztető jelentősége, értéke fakad már abból is, hogy a költő élete utolsó évtizedében, éveiben írta az itt található sorok nagyobb részét. Így akarva-akaratlan visszapillantó, összegező művészi, emberi testamentum áll a szavak mögött. Mindez a költői világ mással össze nem téveszthető, „lászlóffyaladáros” jellegzetességeivel, karikírozottan mutatkozik meg. Rá vall az az elemi szélsőségesség, hogy legbensőségesebb, legáhítatosabb megszólalásai váltakoznak, érintkeznek, sokszor szomszédosak a legjátékosabb (szentségtörő?) profanizálásokkal. „Ma Babits-rím harangoz bennem./Elég, ha Isten ismer engem.” „Kitartó élőnek kell lennem,/mert halott poéta él bennem” (Pál, Péter, Áron, Dávid, 2002), „Majd zsákba: országomba varrva,/mint Monte-Cristo elleszek./Tengervízben vagy porviharban/cápák lesnek vagy termeszek” (A rab arab, 2003). (Vö. A megálmodható, é. n., Próbatétel, 2003, Panoptikum, 2001, Az ablakos a háztetőn, 2002). Utólag felbukkant, elfelejtett, kötetekből kimaradt lírai darabok is kerülhettek a megmentettekhez, így „kései” költemények „korai” párhuzamokkal egészülhetnek ki. Az életmű panorámájának körvonalait láthatjuk. S mindezeken belül jól követhetővé válnak egyedi belső törvényszerűségei.5

 

A végtelen készenlét gyűjteménye mindenekelőtt megőrzi a költő búcsúját. Jelképesnek is érezhetjük, hogy élete utolsó évének verse a Szórvány (2009). (VII., „Hetven magyar és hét harang./Ennyi maradt, ahol ti álltok.”) Egybecseng ez azzal, hogy az önvallomások (V.) időben utolsó darabja a hű apródé (Pengeti sírván). „Fel-feldobva, visszahullva/síneken az énekem./Előtt, alatt, közbe-múlva/két apród az életem.” S a magánember, az oly komplex művészi világot alkotó én sírfelirata végtelenül, letisztultan egyszerű: „Könyvtárról könyvtárra haladva/rágtam ki magamat a napra,/hogy elhagyhassam ezt a bábot/s bepillonghassam a világot./Most rám került a dolgok sora:/leszek mi voltam – Ádám pora” (Epitáfium, 2008).

 

 

Budapest, 2018. június 26.

 

 

Jegyzetek

1 A hagyatékban talált versek közt szerepelnek azok is, amelyek a költő halála után napvilágot látott válogatás utolsó részében olvashatóak (Séta két kor között. Válogatott versek. Válogatta és bevezetővel ellátta: Kántor Lajos, Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2013).

2 Minden kérdésben egyeztettünk Lászlóffy Gyöngyivel, a költő feleségével, özvegyével.

3 Így is, már menet közben kiderült, hogy a teljesség törekvése csak viszonylagos lehet, utolsó percekben is kerültek elő váratlan kéziratleletek.

4 Ehhez hasonlóan derül itt fényre két másik vers párhuzama is. Ars poetica-érvényű mind a kettő: Pompeji költők a hercegi télben (1988), Jókai emlékezetére (2003). Lászlóffy Gyöngyi lankadatlan, szó szerinti, tárgyi kutatómunkájának és értő figyelmének köszönhető, hogy előkerítette és jelentőségét meglátta ezeknek a versleleteknek.

5 Például itt bizonyos motívumok és hálózataik kiemelése tűnhet fel. „Hó”, „eső”, „ablak”. Vö. Széles Klára: „Mit látsz egy íróasztalon?” Lászlóffy Aladár világa. Napkút, Budapest, 2007, 512–514, 534–536, 553–564.