Látszik rajtunk, hogy borsodiak vagyunk – Antal Balázs és kabai lóránt estjéről




„Jól berúgtunk, majd egész este rendszerszerűen hazudtál” – valahogy így ismerkedett meg kabai lóránt és Antal Balázs 2002 körül egy szigligeti alkotói táborban, hallhattuk ezt az Élő Várad Mozgalom és az Oberon Kulturális Egyesület által szervezett Gyújtópont harmadik évadjának első találkozóján, amelyre március 6-án, szerdán 19 órától került sor. Ozsváth Zsuzsa és Kemenes Henriette kérdései orientálták a már-már nosztalgikus beszélgetést, amit nem csak a Moszkva Kávézó koncerttermének sejtelmessége, de a felolvasások vittek el igazán egy „visszavadult paraszti világ” nyers atmoszférájába.

 
 

 

„látszik rajtunk, hogy borsodiak vagyunk”

A két író, költő közötti „bromance” nem csak annak köszönhető, hogy mindketten egy időben dolgoztak szerkesztőként a Műútnál, hanem annál inkább a régió már előbb említett otthonosan VAD világának. Antal Balázs a közös, iszogatós, üdítő anekdoták mellett arról is beszélt, hogy a szövegeknek minden esetben kell egy tér, amiben nem csak a szerző, de az olvasó is mozoghat, bizonyos esetekben a magáénak érezhet. Így érezte ő sajátjának Kemény István A Néma H című kötetének hangja mellett a Bodor Ádám prózájában megjelenő megszólalásmódot 16 – 17 évesen, ami végül arra késztette, hogy az erdélyi irodalommal foglalkozzon, illetve mindenképp inspirációként szolgált a saját költői hangjának kialakulásában.

 
Egy hasonlóan „földszagú, nyers otthonosság”-ról beszélt kabai lóránt, amikor a moderátorok az inspirációról kérdezték. Ugyanakkor szerinte nincs egyértelmű határ a popkulturális, valamint az irodalmi források között, ezért a legutóbbi, semmi szín című kötetében nagyon sok Slayert („isten gyűlöl minket”), Toolt, és más dalszöveget idéző sort, gondolatot lehet fellelni. Ilyen értelemben érvényesülhetett itt az „új nyelv” és a folytatott, nem ismételt „jól bevált hang” ötvözete, amiről kabai beszélt, amikor a kérdések a költészethez való viszonyának változását célozták.

 
 

 

„inspirálni tudták egymást”

A fiatal költők kapcsán említésre került a miskolci Deákpoézis nevű műhely, ami egy 2011-től működő „szöveggyár” a maga már jól kiformálódott társaságával. Itt lehetőségük volt megfigyelni azt, hogy „milyen pofonokat kell kiállnia egy mai, fiatal költőnek/ írónak”, valamint, hogy milyen magatartással viszonyulnak egymáshoz és az irodalomhoz. kabai szerint „a mai fiatalok rohadtul figyelnek egymásra”, „rohadt okosak és nagyon olvasottak”. „Inspirálni tudják egymást”, ellenségeskedés helyett „tudnak adni egymásnak”. Antal Balázs nézetei is hasonlóak evvel kapcsolatban, szerinte a mostani fiatalok hasonló pofonokat kell kiálljanak, mint a korábbi generációk, azonban ők „jobban viselik”. Szerkesztői munkássága alatt azt vette észre, hogy az elutasítások nem eltántorítják, hanem épp hogy ösztönzik a fiatalokat munkáik újragondolásában, szerkesztésében, ami mindenképp egy pozitív dolog.

 
 

 

„akkor most képzőművész, vagy hobbi-firkáló?”

A beszélgetés végén szó esett kabai lóránt képzőművész énjéről is, valamint ennek kapcsolatáról a szerzői énnel. Szerinte a két dolog „ugyanaz, csak más eszközökkel”; jelen van egyfajta „önazonosság” íráskor is, és vizuális jellegű alkotások elkészítésekor is. A különbség talán az, hogy „írásnál korlátozottabb, szigorúbb a jelkészlet”, vizuálisnál azonban ez sokkal bővebb, öntörvényűbb és talán elbizonytalnítóbb. „Az a jó, ha a közönség zavarban van” – mondta kabai, mindenki egyetértéssel bólogatott.

 

A beszélgetés sikerét bizonyítja, hogy a formális “faggatózás” után egy éjszakába nyúló, kötetlen csevegés következett a jó néhány ott maradt vendég és a meghívottak között.

 

 

 
A képeket Fried Noémi Lujza készítette.