Lázálmok a peremvidékről





 
 
Magyarul is szép számmal hozzáférhetőek olyan kortárs észt regények, amelyek kiválóan példázzák: balti nyelvrokonaink között sok olyan tollforgató van, aki szülőhazájának földrajzi-történelmi adottságát, a Kelet és Nyugat közötti határvidéklétet nemzetközi színtéren is képes irodalmi sikerre váltani. Elég Andrus Kivirähk Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét című, az euroszkepticizmus és az eurofília szatirikus kritikájaként is olvasható fantasyjére vagy Indrek Hargla kultúrtörténeti krimisorozatára, a Mel­chior-regényekre utalnunk, hogy szemléltethessük: végeredményben e művek mindegyikét megihlette az Észtország történelmét és jelenét is meghatározó peremlétiség.

 

Meelis Friedenthal Méhek című, az Európai Unió Irodalmi Díjával jutalmazott regénye rögtön a kezdet kezdetén egyértelművé teszi, szerzője is kiaknázta a Kelet- és Nyugat-Európa közé vetettségben rejlő lehetőségeket. A történet főszereplője, a Leideni Egyetemről felforgató eszméi miatt eltanácsolt diák, aki tanulmányait folytatandó érkezik Tartuba, eképpen morfondírozik röviddel partraszállása után: „Laurentius megpróbálta felidézni, milyen pénzeket használnak Tallinban, erre vonatkozóan a hajó utasai mindenféle tanácsokkal látták el, és már akkor arra következtetett, hogy egyértelmű választ itt nyilvánvalóan nem fog kapni. Az Ars apodemicában, az utazás művészetéről szóló könyvekben Észtország és Livónia viszonyait szinte egyáltalán nem is érintették: e művek inkább csak általános iránymutatásokat tartalmaznak arra nézve, hogy mire kell ügyelni és a környéket hogyan lehet értő szemmel kiismerni. Az itteni városok és tájak apodémikus szempontból egyáltalán nem voltak leírva − elvégre érdeklődésből mindig csak másfelé, nyugatra szokás utazni. A kultúrával és történelemmel rendelkező helyekre.” Az idézett passzus egyúttal egy másik kettősségre is rámutat, amely mindvégig áthatja a regényt. Az, hogy Laurentius, mintsem hogy felkeresett volna néhány, a környéken járatos kalmárt vagy tengerészt, inkább a korabeli irodalomból próbál tájékozódni olyan gyakorlatias kérdéseket illetően, mint a Tartuban használatos pénznem mibenléte, érzékletes tünete a főszereplő jellemét meghatározó, már-már naivitásba hajló idealizmusnak, melynek következtében a 17. század végi Észtország mégoly rideg és a legkevésbé sem kifinomult világát is minduntalan a filozófia és a tudomány révén próbálja értelmezni.

 

Igaz, végeredményben e kettősség nagyon is illik a regénynek otthont adó helyhez és időhöz: míg ugyanis a hallgatók Arisztotelész A lélekről szóló értekezését, valamint Luthert és a karteziánus tanokat elemzik és vitatják meg egymással, addig az egyetem falaitól néhány saroknyira nyomortanyákon haldokolnak az éhezők, és járványok tizedelik a szegényeket. Újabb erős kontraszt, de éppen ezek teszik Friedenthal regényét azzá, ami. Az észt szerző ugyanis valóság és lázálmok labirintusában hajszolja zaklatott lelkű hősét, rögvest a Tartuba érkezését követő percektől kezdve, amikor is szeretett papagája, Clodia elpusztul, aztán egy koldus elcseni a kalitkát, hogy végül a jószág teteme tollastul-bőrőstül a gyomrában végezze. Ha igaz, persze. És a Méheket az teszi igazán érdekessé, hogy itt sohasem lehet valójában tudni, mi igaz, és mi az, amit csak a kor népbetegsége, a melankólia sötét epéjétől kínozva, saját képzelgéseiben vél megtapasztalni a főhős. Arról nem is beszélve, hogy a szerző alaposan összekuszálja a regény különféle elemeit és szereplőinek sorsát: a kalitkatolvaj koldust később egy boncasztalon látjuk viszont, hogy ott aztán egy szikevágás nyomán (tetsz?)halottaiból feltámadjon, Clodia pedig egy titokzatos, segítőkész és érzéki szolgálólány képében jelenik meg újra.

 

A regény Laurentius Tartuban töltött első napjainak − és éjjeleinek − történetét dolgozza fel, hétfőtől péntekig. A fejezetekcímeket mindig a hét adott napjának neve, valamint a napszak megjelölése alkotja. Kivéve az egyetlen visszatérő címet: Éjszaka, mintha az egymást váltó nappalokkal szemben az éj képviselne valamiféle oszthatatlan, monolitikus állandóságot. Akárha a címet ihlető, a lelket a méhekhez hasonlító platóni eszemfuttatást volnának hivatottak szemléltetni ezek az éjszakák, amelyek során mintha a nappal megélt események motívumai állnának össze egyetlen szürreális, azonban önnön logikus folytatásával a rákövetkező éjjelen is elkerülhetetlenül tovább bővülő látomássá, mintha csak azt próbálnák bizonyítani, hogy a „lelket kívülről kapjuk, és állandóan kijár belőlünk, mint a lélegzet, mint a méhek a kaptárból.” Azt pedig, hogy eme éjszakai lázálmokat miféle, a tényleges valóságban is megélt múltbéli események táplálják, nem teszi egyértelművé a szerző, csak sejteti, hogy a Leideni Egyetem szellemiségével összeegyeztethetetlen eszméken túl talán valami jóval sötétebb és súlyosabb útravalót is magával kellett hogy cipeljen Laurentius Tartuba − például abban a rémlátomásban, amelyben a főszereplő, még gyermekként, végignézi a boszorkánysággal általa megvádolt nő kivégzését: „A nő rúgkapált, valaki lefogta. A pallos lecsapta a fejét. Néztem a nőt, akire én magam ujjal mutogattam. Csak akkor értettem meg, hogy szemében nincs sem gonoszság, sem erő, csak szomorúság és rémület. A halál sötét epéje. A rémület és az ostobaság váltotta ki, az én rémületem és ostobaságom. A Sátán eszközei, a démonok. Gyermekségem, babonásságom folytán bűnös vagyok, nem tudom, mit cselekszem.”

 

Némely recenzens azt kifogásolja a regény kapcsán, hogy nem tart sehová, és olyan, mintha egy történelmi trilógia első kötete lenne. Talán az táplálhatja az efféle bírálatokat, hogy érzékletes világteremtésével, valamint a biztos kézzel adagolt történelmi, teológiai és kultúrtörténeti háttérinformációknak köszönhetően Meelis Friedenthal valóban arra csábítja az olvasót, hogy történelmi regényként közelítsen művéhez. A Méhek azonban nem az, hanem korfüggetlen, szürreális léleksztriptíz, amelynél csupán mellékes körülmény, hogy a 17. század végének Tallinja szolgáltatja hozzá a hátteret. Lázálomszerű látomás ez, amelyet az egymással újabb és újabb módokon összekapcsolódó, dinamikusan változó motívumok sűrű szövedéke tart egyben. Mint ahogyan a regényben felölelt, kiszámíthatatlan és lidérces nappalokat fűzi egyetlen, ébenszínnel tündöklő gyöngysorrá az őket összekötő éjszaka elkerülhetetlenül és megmásíthatatlanul visszatérő sötétje.

 

 

 

Meelis Friedenthal: Méhek. Scolar Kiadó, Budapest, 2016. Fordította: Patat Bence.