Lenin összes művei anyósom kiadásában




Suzana Fântânariu: A lét törékenysége

Suzana Fântânariu: A lét törékenysége


 

A háború után az első esküvő az övék volt. Nem a világbéke szintjén, csupán a környéken. Elképzelheted, semmi sem volt, amit mégis be tudtak szerezni, annak borsos volt az ára, feketepiaci ritkaság, másnak, úgy mondták, még törtaranyért sem adnák, de az anyósomnak, aki már a háború előtt könyvelt is a Steinbrecher cégnél (na csak kicsiben, előkalkulált, jobban mondva) az más, mondták a hálás üzérek.

 

Évekkel később azt állította, hogy abból a pénzből summa summárum a háború előtt egy emeletes házat lehetett volna felépíteni. Kis túlzással. Ugyan milyen ház lehetett volna? – kötekedtem a családban a kiérdemesült előkalkulátorral.

 

Hanem a summa summárum valahogy ott ragadt a családban. Minden vélekedés előtt, valahányszor valami fontosat akartunk kifejteni, megjegyezni, valakit elmarasztalni vagy feldicsérni kívántunk a summa summárummal pompásan be lehetett vezetni vagy le lehetett kerekíteni az egészet. Hol sz-szel ejtették, hol magyarosan summáztunk. A beszélőnek műveltségi hátországot teremtett, megemelte a mondat súlyát vagy utána a hallgatóság titokban megemelte a kalapját. (Már ha a háború után maradt még az embereknek egy tisztességes kalapja.)

 

A mozikban ekkortájt még bőven vetítettek amerikai filmeket, anyósom különösen szerette a gyilkolászóst, mert az mennyivel békésebb a háborúnál, állapította meg éles elméjűen. Az ember szinte kívánja, hogy jöjjön el a béke és vele együtt térjenek vissza az efféle apró-cseprő bűnügyek, bíbelődős detektívtörténetek. Ezért minden kedden az egész család testületileg felkerekedett és elsétáltak a Royal (utóbb Vörös Lobogó, majd Adrenalin) moziba, mely abban az időben az egyetlen volt. A csodával határos módon nem sérült meg, nem rabolták ki, székeit nem tüzelték fel, sőt nem tudni, micsoda véletlenek, szerencsék összejátszása vagy tulajdonos élelmessége folytán sikerült új vörös bársonyfüggönyt is szerezni a vetítővászon elé, és a csengetésre, mintha csak színházban ülnének, ünnepélyesen felment a függöny. Ragyogni kezdett a hófehér fal, azaz a vászon és a filmen csupa kalapos férfi szerepelt. Jóképűek, bizalomgerjesztők és a hangjuk, hát igen, Angéla napestig elhallgatta volna. Bár nem tudott angolul és akkoriban a szinkron jóformán ismeretlen volt.

 

Azt is mondták, hogy azt a vörös függönyt, ami a későbbiek során a városi pártbizottság asztalán emelte a szocialista építés hitelét és jelképezte a szabadságért kiontott vért, amit a kommunisták nagyon szeretnek (vérszomjasak, summma summárum, vélekedett feleségem anyja), na hát azt a függönyt egy magasrangú orosz tiszt hozatta egyenesen Berlinből, aki a várost megszálló Vöröshadsereg, és egyben a helyőrség parancsnoka volt. Kolcsakov őrnagy civilben hangversenyrendező és tömegrendezvény-szervező volt Tatarszkoe Szeloban, és az általa megszállt, istápolt, átnevelésre váró kisvárosból mintavárost akart teremteni, fel kívánta lendíteni a város kultúr- és zenei életét. Erre adott némi tápot a városban található Lenin-szobor.

 

Ismét csak a véletlenekre kell hivatkoznunk, ugyanis senki nem gondolt arra, hogy egy szerelvény, amely egyenesen Oroszországból tartott a még hadakozó Németországba, épp a város határában kap bombatalálatot. Anyósvárnak nem volt semmiféle stratégiai jelentősége, határában nem füstölögtek az ipar aranykorában gyárak és termelőüzemek, nem voltak jelentős élelmi- vagy lőszerraktárak. A hadi térképeken jóformán be sem jelölték, mégis egy angol bombázó – tévedésből, véletlenül, propagandacélból, elriasztásul, figyelmeztetés gyanánt, találgatták a városlakók – itt dobta le bombaterhét.

 

Sokáig találgatták az emberek – már akik túlélték az állomásépületre ledobott egytonnás repülőbomba robbanását – miért és ki szánta a fentről jött kis, de annál maradandóbb ajándékot városuknak. Anyósunk szerint – nála mindig az emberiességi szempontok játszották a summam summárum alapját – az angol (brit) légierő parancsnoksága váratlanul hazarendelte a pilótát, mert felesége éppen szült, és a férjnek illik ott lenni asszonya vajúdásánál, mert, tudod édes fiam, az angolok nagyon lovagiasak és a családi élet, summa summárum még a háborúnál is fontosabb, ezért is fogják megnyerni ezt a háborút. Szerencsére senki nem hallotta meg, számtalanszor csititották az öreglányt, kevés sikerrel. Neki lett igaza. Tényleg megnyerték.

 

Az az utolsó német szerelvény nem kapott zöldutat, ott vesztegelt tehát az állomáson dugig hadizsákmánnyal, amikor a találat elérte. Az állomás üres volt abban az órában. Az állomásfőnök kint kapált a kiskertben, amikor látta, hogy a pénztárgép és vele együtt a jegyszedő-mindenes szépen szállnak elfelé a Poklós-patakon túland. De akkor már őt is földhöz csapta a légnyomás és a kapa kiesett a kezéből, kettéhasítva legszebb fej salátáját. Azt siratta, nem a megbénult balját.

 

Egy hatalmas fémtömb gurult mellé. Ha még egy centit továbbjő, agyon is nyomhatta volna. De a tárgy nem kívánt továbbgurulni. Van ilyen szerencse. Már hogyha ezt szerencsének szabad nevezni.

 

Annak fogják, évekkel később. Nem a lakók, hanem azok, akik ebből szép hasznot húztak, és ismét mások, akik kötelező helyismereti háziolvasmányt csináltak az esetből.

 

A vagonok lángoltak, a pőrekocsik kisiklottak és a Poklós patakba fordultak terhükkel. Mellékrobbanások cifrázták a vezérmotívumot. A mozdony keresztbeállott a síneken, és be akart ugrani egy újabb szolgálatos mozdonyvezetőért, mert a német szerelvény vezére holtan lógott ki az ablakán. Szóval állt a bál rendesen. Talán hozzá sem kell tennem: summa summárum.

 

A be nem hívott férfiak, a polgármester, a jegyző, a helyi rendőrség parancsnoka, a centumvírek képviselője, dr. Mendelovics Zélig (világháborús sebesült, kitüntetett), a csudával határos módon életben maradt állomásfőnök és a rendőrség tót származású detektívje (életében még egyetlen bűnügyet sem derített fel, s ha előfordult volna a szolgálati helyén, akkor annak, bizonyosak lehetünk, hogy, Angéla anyós hamarabb utánajár, felderíti, letartóztatja, bekíséri a tettest, mint Jedlička Jeromos II. oszt. detektív kiterjedt kapcsolati tőkéje révén) számba vették mindazt, ami maradt a német szerelvény rakományából – használhatatlan kézifegyverek, orosz konzervek, széttaposott, megégett téli hadibakancsok és behorpadt acélsisakok – és úgy döntöttek, nem jelentenek semmit a vármegyének, a kerületi főparancsnoknak, a VFK-nak, megvárják, amíg kijön valaki a MÁV-tól és megszemléli, felméri a károkat.

 

A front ott volt a sarkukban, a hátuk közepén érezték a csatározás hevét. Ágyúszó volt altatójuk, ébresztőjük. Voltak, akik menekülésre gondoltak. Angélát senki sem kérdezte. Vártak, kivártak.

 

A legkomolyabb főtörést a fémtömb okozta. Az megállapítást nyert, hogy emberi kéz műve, de nem használati tárgy, sokkal inkább valamilyen díszítőfunkcióval bíró köztéri objektum, leginkább egy szoborra hasonlít.

 

Ha úgy nézzük, mondta Jedlicka J., ez egy férfit ábrázol nagykabátban, jobb kezében egy könyvnek látszó tárgyat tart, balja zsebre van dugva. Talán most készül szónoklatot tartani. Apróbb termetű, kis kecskeszakállal. Arca emlékeztet valakire, talán az ismeretlen szobrászra, bölcsködött a jegyző, aki azt hallotta még késmárki gimnazista korában, hogy minden festő és szobrász tulajdonképpen magát festi, gyúrja, faragja ki. Nálunk Késmárkon, Podlipny polgármester – kezdte volna, de ez itt Erdélyben senkit sem érdekelt, sőt dr. Mendelovits Zélig, annak dacácra, hogy kivételezett zsidó ügyvéd volt, még közbe is vágott:

 

Azt mondta valaki, hogy vörösök? Nem várta meg a választ, sőt hirtelen a homlokára csapott és azt mondta: Lenin!

 

Micsoda, kicsoda? kérdezték. Talán maga Leiningen Károly, az aradi vértanú, érdeklődött fontoskodva az állomásfőnök, aki bánáti sváb volt.

 

Dehogy, mondta a félkarú kitüntetett ügyvéd. Ez az oroszok nagy embere, Lenin, aki seggbe rúgta a cárt, kivégeztette a cári családot, forradalmat csinált stb stb. Láttam egyszer 1919-ben Pétervárott, amikor a hadifogságból szabadultam.

 

Tisztelettel körbeállták. Kétségtelenül ő volt a pillanat embere, mint Vlagyimir Iljics 1917. október 25-én, avagy nálunk két héttel öregebben.

 

Mit csináljunk vele? Ez itt a kérés. Tíz tonna tiszta bronz. Beönteni már nincs idő, feldarabolni kevés hozzá a szerszám és az ember. Talán el kellene ásni, vélték többen is, várni kell jobb időkre, amikor majd felállítható lesz belőle a város egykori alapítójának ledöntött, ellopott szobra helyett az újabb. Még nagyobb is lehet.

 

Napokig folyt volna a tanakodás, ha végül Angéla el nem dönti. Dehogy is véletlenül.

 

– El ne ássátok. Életet menthet, várost, embereket. Polgármester úr, tisztelettel, de fel kell állítani. Bocsánat, hogy nagyok dolgába ártom magamat, én amondó lennék, állíttassék fel a város főterén, summa summárum így várjuk az oroszokat.

 

– Aztán miért tennénk ilyet? – érdeklődött a jegyző, csöppet sem ellenségesen, holott a minap jelentette ki a kaszinóban, olyan csúfságot nem tesz Isten, hogy egy asszony dirigáljon ennek a városnak. Pedig Amerikában állítólag már vannak női polgármesterek is. Jót röhögtek.

 

– Kinek is a szobrát dobta elénk a véletlen? – kérdezte szónoki hévvel, döbbentően hitelesen anyósom. – Hát sajnos nem a Rózevelt elnökét és nem is a Washington Györgyét. Isten végtelen kegyelméből azt is megtehette volna, de néhány nap múlva nem az amerikaiak vonulnak be ide, úgy gondolom, hanem a ruszkik.

 

Dr. Mendelvics Zélig félkarú ügyvéd is megerősítette. Pedig nem állott defetista hírében. Először hívták maguk közé az urak. Valami megváltozhatott.

 

A németek két nappal korábban kivonultak Anyósvárról. Tulajdonképpen üres a város…

 

– Ha felállítjuk a szobort, mondta Angéla asszony, talán a fiatal nőknek nem kell bekormozniuk az arcukat, és nem kell minden órát és ékszert elrejteni, mert ha azt látják, hogy egy erdélyi kisváros főterén Lenin-szobor áll, talán eltekintenek a szabadrablástól, a fogolyszedéstől, erőszakoskodástól.

 

– És ha nem hiszik el? Ha felismerik? Ha visszakövetelik? – kérdezték aggodalmasan minden oldaról.

 

– Azt mondjuk, nálunk ez már húsz éve áll. Ez a város védőszentje. Vagy, hogy elszedtük a hitleristáktól, akik el akarták hurcolni ezt az értékes kincset…

 

Anyósom a háború végén rövid ideig polgármester volt. Igaz, csak ideiglenes. A szovjet városparancsnok megostromolta.

 

Állítólag Angéla azt felelte, menjen már, Kolja, maga túl öreg hozzám.

Pedig nem is tudott oroszul.