Lépcsőházi filmkockák a 700 éves Kolozsváron




Állok a lépcsőházban. Pormeleg. Délután. Az ottfelejtett fal piszkosfehér vásznáról pereg a vakolat. Akár egy film.

 

Sebtében összefércelt kockák. Elveszett történetek. Sőt, néha egész történelmek. A(z) (emlékezet)kihagyásos technika nagyvonalúsága. Amiről nem beszélünk, az nem történt meg. Néha persze az sem, amiről igen. Pedig sokat beszéltünk a kolozsvári filmbirodalomról. Mindenki tudja, aki bár egyszer belenézett egy ilyen lépcsőházi vetítésbe, ki volt és mit csinált Janovics Jenő. Néha már unjuk is. Mintha folyton ugyanazt a filmet adnák az Urániában. Mondjuk, 1910-től kezdve. Hogy meddig? Amíg vannak falak, például. És amíg vannak történetek. Az alaposan körüljárt, tanulmányozott, kipletykált kor gyúlékony filmtekercse lepörgött a dobról. Janovics beleölte vagyonát a kolozsvári filmbe, aztán feltehetően megunta az időközben érkező mellékszálakat (mások történeteit, történelmeit), és kisétált a Házsongárdba. Megjegyzem, azóta sem támadt fel. De más sem vállalta az áldatlan szerepet. Még kisbetűs janovics sem akadt. Ez a film tényleg bevégződött akkor. Vagy lángra lobbant, mint a celluloid, az első ismert műanyag. Amiből az őskor filmszalagja készült. Vagy az Uránia palota padlása. Akkoriban Janovics még nem unt bele a sziszüphoszi játszmákba.

 

1927-et írunk, január 9-e van, este hét óra. Janovics feltehetően a színházban tartózkodik, más mozgóképben szerepel tehát. Váratlanul lángok csapnak ki az Uránia palota padlásáról. Odalent, a moziban zajlik a vetítés.  A Tarasz Bulbát (német kalandfilm, Gogol-adaptáció, néma, mint a kor) vetítik éppen. A gyorsan terjedő tűz fénye belekotor a mélyülő sötétbe. Menekülés, pánik, tűzoltók, késő éjszakába nyúló mentés. Hogy ki a tettes? Udvardy András, az Uránia ura, vállát vonogatja. A képközi inzerten megjelenik a szöveg: Nincsenek ellenségeim. (Nincsenek is. A rendszer megvárja a tulajdonos halálát és csak azután veszi birtokba a palotát. Jogtalan tulajdonaként.) Aztán a román rendőrség ügyes nyomozói fülön csípik a gyújtogatókat. Nevezett Ilie Roblău (jól beszélő név) katonaszökevény és nevezett Vladimir Moldovan tisztiszolga az ominózus estén behatol az épületbe és felsurran a padlásra, hátha akad ott valami meglovasítani való. Egyetlen gyertya a fegyverük. Moldovan szájában égő cigaretta. Ide nyúlnak, oda nyúlnak, hideg van odafönt, az éghez közel, remeg a kéz, a száj, a cigaretta parazsa lepottyan, és ennyi elég is a csontszáraz padláson. Ég a palota, láng az ablaka. Ég, mint a celluloid. És a film pereg tovább. Mint a vakolat.
 
 
kolozsvar-urania-bcu-kepeslap
 
Janovics meghalt, vele együtt a pár felvonásnyira visszatérő magyar idők is. És az új rendszer, a Bástya és Virág elvtársaké, szépen rátette a kezét a városra, a palotákra. És a mozikra is. Az Urániából Agusztus 23 mozi lett. Ebben a vörös csillagos egű öröknyári mozisötétben az volt a szép, hogy én is ott ültem benne egy idő után. Saját történeteket, történelmeket írtam a Vörös Csillagban, a Köztársaságban, a Győzelemben, az Augusztus 23-ban, az Új Időkben, a Munkásban vagy a Művészben. Az utolsót kivéve megannyi heroikus név. És megannyi fontos történet. Lepergetek pár jelenetet a Győzelem moziból. Mindhárom ott zajlott.
 
1. jelenet: Nyár. Vakáció. Örökvasárnap. Apám hazajött a munkából. Korán, mint mindig. Radioaktív izotópokkal dolgozott, azért. Reggel, elmentében odaszólt: Készülj, fél háromtól moziba megyünk. Ujjongtam. A Tom és Jerryt nézzük, jó? Nem válaszolt. Egész nap izgatottan néztem az órát. Nem pergett, mint egy film. Kint vártam a lépcsőház tetején. Felszólt: Gyere, indulunk. Mentünk. De nem a Munkás fele. Hova megyünk? A Győzelembe. Mit adnak? Mondott egy olasz nevet. Majdnem elsírtam magam. Aztán bent, a mozisötétben találkoztam Piedonéval. Aki azóta is kísér mindenféle filmjeimben. És az sem mellékes, nekem legalábbis, hogy akkor voltam először és utoljára apámmal moziban.

 

2. jelenet: Akkoriban már barátokkal jártunk moziba. Naplót vezettem minden megnézett filmről. A magyar címeket nem ismertük, technikai okokból. A román nyelvet tulajdonképpen a feliratokból tanultam meg. Mert másképp nem nézhettem meg A fehér bölényt, a Cactus Jacket vagy az Ulzanát. Egy westernt adtak épp. Talán Charles Bronsonnal, talán nem. A napló azóta elveszett. A filmben volt egy teve is. Meg a borja. Hogy került bele, nem tudom. A történetekben néha vannak más égből pottyant szereplők. Még otthon is sírtam, miután a tevemamát lelőtték. A barátaim kinevettek. Nem tanultam belőle. Ma is megsiratom a lelőtt tevéket.

 

3. jelenet: Ma sem tudom, hogyan és miért, talán a baráti szocialista országok közti baráti jobb okán, elhozták Koltay Koncertjét. Persze alaposan megvágva. A Sárga rózsa például nem volt benne. Kívülről tudtuk a számokat. Első nap elmentünk a moziba, beültünk a leghátsó sorba és végigénekeltük. Második nap is elmentünk. Harmadik nap is. És minden nap többen énekeltünk. Az utolsó vetítési napon gyakorlatilag az egész mozi zengett.

 

Aztán bezárt az Augusztus 23. A Munkás. Az Új Idők. A Vörös Csillag. A Művész. Más mozik, más filmek jöttek. Felzárkóztunk. Három dimenzióban. Fesztiválváros lettünk. Meg filmeket is csináltunk. Újra. Persze Janovics nélkül. Most olvasom, a város ismét megvenné az… Urániát. És megnyitná. Talán ismét peregni fog a film. És nem mint a vakolat. Jönnek az újabb történetek. Történelmek. Amikből mások vágnak majd jeleneteket.

 

Egy dologra nem vágyok, így, a 700 éves Kolozsvár egyik lépcsőházában ülve: hogy mi (ez a „mi” itt valamiféle hétnél is több évszázados nagy stáblistát jelent) is felkerüljünk a vászonra. Ha már eddig sikerült nem filmmé válni.