Lett-e Bátorfán Szent László-templom?




Október 12-én Kolozsváron, majd 17-én és 18-án a Művészetek budapesti Palotájában (MüPa) szólalt meg Selmeczi György első vígoperája. Bár a jeles szerző az előadásokat övező számos interjúban nem győzte hangsúlyozni, hogy a Boldogasszony lovagja már legalább két éve készen áll, a bemutatók Szent László-emlékévvel való időbeli egybeesése csak akutabbá tette az „ügyet”. És evvel együtt az automatikusan felvetődő kérdést is: milyen áron és kockázatokkal lehet vígoperát írni egy szent királyról a dics, becs és magaszt idején?

 

A kérdésre a legpontosabb válasz az, hogy a Boldogasszony lovagja voltaképpen nem is Szent Lászlóról, hanem egy képzeletbeli, de Várad környékére betájolható faluközösségről szól (Bátorfa). Ami pedig a vígoperaságot illeti, Selmeczi új művében az epikai komikum sokkal finomabb, szubtilisabb a műfaji átlagnál. Elsősorban abból a nagyon is valószerű helyzetből ered, hogy a kultikus tisztelet érzülete normális esetben megelőzi tárgyszemélyének hivatalos elismerését – a keresztény egyházról lévén szó: kanonizálását, vagyis szentté avatását. A településközösség temploma patrónusának „választja” ugyan László királyt, de nem szenteltetheti erre a titulusra, mert maga László sem szent még. Ezzel tehát adódik is a történet időbeli elhelyezhetősége: 1192 előtt. A komikum másik forrása az a meggyőződéses, naiv, kitartó és találékony eljárás, amellyel a falu népe – pontosabban az őt képviselő küldöttség – bizonygatja az egyházi hatóságnak (jelesül a váradi püspökségnek), hogy László oltárra emelése nem tűr halasztást, hiszen az ő révén végbement isteni csodák magukért beszélnek. Ebbe a kampányba a delegáció apait-anyait belead, de a legnyomósabb érv nem egyéb, mint az, hogy a legendabeli történetből ismert magyar lány, akit tudniillik a lovagkirály egykor a kun vitéz nőrabló mohóságától megmentett, voltaképpen – a Boldogasszony maga.

 

A pátosz mértéktartó karikírozásában nincs semmi „kívülálló” malícia, az őszinte egyszerűség a naiv népi művészet báját idézi. Selmeczi érezhetőleg szereti ezt a régvolt, valaholvolt faluközösséget, sőt meghatott elismeréssel adózik érzülete előtt. „A hit felülírja – mondta egy interjúban – a csodákat. A csoda maga a hit.”

 

A néző/hallgató, aki hajlamos az opera intencióit, célmeghatározottságait firtatni, talán azt is mérlegre teszi, történeti vagy kortárs orientációjú-e a Boldogasszony lovagjának „mondanivalója”. Meglehet, a kérdés – álkérdés. „Sem középkori, sem mai – mondja erre a produkció rendezője, Novák Eszter. – Mint az évszázadok próbáját kiállt remekműveknél, a Boldogasszony lovagja alaphelyzete is törekszik az általánosításra. Olyan emberi mondandó van bennük, amely korokon át változatlan marad, vagy amelyre újabb és újabb korok mindig rá tudnak csodálkozni.” „A történetet el kell emelni abból a korból, amikor játszódik – gondolja tovább Szabó Sipos Máté karmester. – De mivel az egyszerű nép hitéről szól, és a zene is ennek a fonákságait, a komikus oldalát, az egész történetben a játékosságot vagy épp a nép nyelvének általános és évszázadokon keresztül megmaradt hagyományát tükrözi – vagy a szakrális zenének szintén az ezeréves történetéből vannak olyan momentumok, amelyek ma is érvényesek –, mai zenét hallunk, de olyat, amely nagyon jól illeszkedik az ezer évvel ezelőtti történethez.”

 

De még azt is hozzá kell tennünk ehhez, az Ivan Karamazov néven publikáló közéleti barátunkat idézve: „középkori és egyházi zamatokkal átitatott, olykor az olaszokra kacsintó zenéje, mely azért a bumfordi magyarság miatt nagyon is kodályi (már amennyire az én kevéssé gyakorlott fülem érzékelte), szóval ez a zene szép és a szó legnemesebb értelmében minden európaiságot magába itatva magyar.”

 

Selmeczi ezúttal is „emberi fogyasztásra alkalmas zenét” írt, ahogyan pár évvel ezelőtt Szinetár Miklós találta jellemezni a komponistai teljesítményt a Bizánc kapcsán. Elsőre nem tűnik túl nagy dicséretnek, de aki ismeri szerzőnk hitvallását a kulturális otthonosságérzésről vagy, ahogy ő mondja, a „gesztusközösségről”, az pontosan tudja, hogy Szinetár kifejezése pontos is, kitüntető is. Színes, többrétegű, sokforrású zenét írt Selmeczi, amely ha kodályias fényű is néhol, számos más 20. (esetleg 21.?) századi zenei törekvés, vállalás, siker vagy éppen megfeneklés tapasztalatára – egy igen megbízható fundamentum-egészre – hivatkozhat.