Leváltott happy end




Barátok temploma számtalan van a világon, nem csak a kolozsvári. Velencében Testvérek templomának hívják, bár szentelési titulusa elsősorban a Dicsőséges Szűz. A latin fraterből (testvér) származott le az olaszban szerzetesi „előtagként” ismert fra, amelynek többes száma: frari. A velencei Barátok temploma tehát a Basilica Santa Maria Gloriosa dei Frari névre hallgat. A szigetvárosban csak a domonkosoké, a San Giovanni e Paolo (népszerűbb nevén a Zanipolo) nagyobb.

 

A Frari bal oldali mellékhajójának apszisában fényesre kopott, gyönyörű-egyszerűen vésett márványtábla mutatja Claudio Monteverdi nyughelyét. Tőle jobbra mértéktartó faragású bútorzat előterében ott a büsztje, balra meg egy kottatartón valamelyik reprezentatív Monteverdi-mű partitúrájának fénymásolatát állítják ki ízléses mementóként. Többször álltam meg e síremlék előtt: soha nem volt olyan, hogy rózsák ne kókadoztak volna a márványtáblán. Az ember – jut eszembe a patinás maxima – addig él, amíg szeretve emlékeznek rá. Monteverdi, úgy tűnik, már 452 esztendeje él.

 

Az utóbbi hetekben jelent meg a híradás arról, hogy Monteverdi első és meglepő sikert aratott operáját, az Orfeót szeptemberben új változatban mutatja be a budapesti Fesztiválzenekar az Európai Hidak Fesztiválon, a Müpában. (A fő szerepeket Baráth Emőkére és Valerio Contaldóra osztották ki, a táncosokat Sigrid T’Hooft, a barokk gesztika egyik legrangosabb mestere instruálja.) Az előadást, amelyet a Vicenzai Operafesztiválra és Genfbe is elutaztatnak, a Fesztiválzenekar dirigense, Fischer Iván vezényli. De ugyancsak Fischer nevéhez fűződik a fentemlített „új változat” megformálása. Ő tudniillik már több mint negyven éve érzi, hogy „valami nem stimmel Monteverdi Orfeójával”. Ezért más befejezéssel látta el, mintegy felülírta Monteverdit és librettistáját, Alessandro Striggiót.

 

Az 1607-ben elkészült Orfeo kétségkívül az első igen nagy hatású opera. Nem a legelső opera, hiszen már 1600-ból tudomásunk van egy firenzei dalszínházi alkotásról, az Euridicéről, Jacopo Peri kompozíciójáról. Igaz, akkoriban nem operának hívták, ezt a műfaji megjelölést csak később húzták rá a zenés színház legnemesebb megnyilvánulására. Peri és Monteverdi korában leginkább a favola in musica (zenében elbeszélt mese, fabula) címkével látták el ezeket az opuszokat. Monteverdi egy műkedvelő zenész arisztokratákból álló „önképző kör”, az Accademia degl’Invaghiti megbízásából nyúlt hozzá a közismert – és jelentésgazdagságánál fogva a 19. századig töretlenül népszerű – Orfeusz-történethez. A Monteverdit megelőző reneszánszban szokás volt Orpheuszt Jézussal magával azonosítani, így – e hagyományvonalat követve – a későbbiekben az operaszerzők szinte ontották az Orfeusz-operákat. Vincenzo Gonzaga mantovai herceg, Monteverdi kenyéradó gazdája nagy elkötelezettséggel hajszolta a jónevű énekesek akvizícióját, meg persze hangszervirtuózok is szép számmal dolgoztak udvarában. Monteverdi számára tehát adva volt a legkívánatosabb konstelláció, ő pedig nem is maradt adósa a helyzetnek.

 

„A hetvenes évek második felében volt egy híres előadás, ma már legendás, egyenesen operatörténeti jelentőségű – emlékezett vissza egy interjúban az új történetzárlatot merészelő Fischer Iván. – Nikolaus Harnoncourt vezényelte, Jean-Pierre Ponelle rendezte, Zürichben mutatták be, aztán más városokba is eljutott. Harnoncourt asszisztense voltam, csembalóztam a zenekarban. […] Már akkor mozgott bennem a dolog, hogy ezzel a befejezéssel valami nincs rendben: a tragédia végén egy jóságos isten, Apollón leszáll a mennyekből. Nem illett oda.” (Orfeusz leszállt az alvilágba kedveséért, de nem állta ki a próbát, visszapillantott Eurüdikére. Ő az egyetlen földi halandó, aki sértetlenül visszatért Hádészból, kedvese elvesztése miatt azonban vigasztalan. Apollón, látva szomorúságát, magához emeli őt a mennyekbe – teszi hozzá a fidelio.hu szerzője, Csabai Máté.)

 

Az Orfeo végén a jól ismert „deus ex machina” – amolyan happy end. Az eredeti történet szerint azonban a cselekmény valóságos bacchanáliával, féktelen, vad tivornyával végződik. Nem árt tudnunk: a görögségben – de Monteverdi korában is – „volt egy olyan gondolat, hogy az igazi örömünnepet úgy lehet átélni, hogy előbb meg kell élni egy tragédiát, […] hogy felszabadultan végezzük a dolgunkat.” A katartikus élmény lényegének keresésében erre az érzelmi „cserebomlási reakcióra” számíthatunk hát szeptembertől, Fischer Iván jóvoltából.