Lille MUKO




A legkevésbé sincs okunk csodálkozni azon, hogy a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum újabb musical-előadása, a Mozart! (Lévay Szilveszter és Michael Kunze műve) közösségi jellegénél fogva a város magyar lakosainak – és persze öntudatos kultúrelitjének – tekintélyes részét megmozdította június egy meteorológiailag áprilist idéző estéjén. Mégis voltak, akik a Magyar Operában zajló helyi érdekű produkcióval szemben egy másik koncertet részeltettek előnyben: a nemzetközileg is jegyzett koppenhágai Lille MUKO Egyetemi Kórus hangversenyét az egykor jezsuiták által építtetett Piarista templomban.

 

Európai és tengeren túli fellépések százai, mintegy harmincöt album és természetesen a magas és megbízható minőség teszi felejthetetlenné – nem csupán antológiák és monografikus igényű tanulmányok szerzői számára – az 1967-ben alapított, ma mintegy 35-ös létszámú LM kórust, amelynek énekesei mind felsőfokú végzettségű zenészek (kisebbrészt egyetemi hallgatók, nagyobbrészt a dán zenei élet „felnőttjei”). Igazi prominens klasszikus együttes, amelynek védjegyét két, következetesen érvényesített tényező határozza meg: egyfelől a dán énekkultúra, mindenekelőtt a tradicionális egyházi himnológia képviselete, másfelől a koppenhágai egyetemhez való szoros kötődés. A kulturális-műfaji meghatározottságot persze tovább színezi a romantikus korális zene és a kortárs kórusművészet iránti szimultán érdeklődés, az LM kórus ekként mintegy missziós tudattal hordja szét a világba a 19. század dán és skandináv zeneszerzőinek munkáit csakúgy, mint a 20. századi modernitás alkotóiéit és a legszorosabban értelmezett kortársakéit.

 

Kolozsvári koncertjük programjának is túlsúlyban a dán (kisebbrészt norvég) zene határozta meg a profilját, de megható színpöttyként – és talán udvariassági gesztusként is – feltűnt a „menüben” a kolozsvári születésű Gyöngyösi Levente egy kompozíciója is, az O magnum mysterium. (S ha már itt tartunk, talán azt is érdemes megjegyezni, hogy fennállása több mint fél évszázada alatt négy karnagy váltotta egymást az LM élén, s közülük a második szintén magyar volt: Vető Tamás.)

 

Ha a Lille MUKO Egyetemi Kórusról első közelítésben szeretnénk valami jellemzőt mondani, mindenekelőtt az előadásra kiválasztott művek pontos ismeretét kell megállapítanunk. Ez természetesen a kórus élén 1985 óta fungens karnagy, Jesper Grove Jørgensen alapos preparáló munkájának köszönhető. (Jørgensen a koppenhágai egyetem muzikológusa és a helyi Királyi Zeneakadémia minősített karnagya. 1975-ben debütált a Tivoli Szimfonikus Zenekar élén, és az évtizedek során tapasztalt, igényes és sok zenekar által igényelt karmesterré érett. Norvégiában, Svédországban, Hollandiában és Angliában dolgozott, és a számos szimfonikus produkció mellett kiterjedt opera-karmesteri repertoárra is szert tett.) A Kolozsváron énekelt korális munkák – Niels W. Gade, Niels la Cour, P. E. Lange-Müller, Sven-David Sandstöm, Matti Borg, Svend Schultz, Oluf Ring, az itáliai Ildebrando Pizzetti, az amerikai Morten Lauridsen és az említett Gyöngyösi Levente kompozíciói – az átgondoltság, a szólamfunkcionalitás, a játék és a hatásvadászat nélküli effektuszene tudatos mérnököltségével, ugyanakkor a legbensőségesebb átéltségben szólaltak meg.

 

De a magabiztos és tűpontos intonációk is feltűnhettek az LM kórus hallgatóinak, meg persze az is, mennyire távol tart magától az énekegyüttes mindenféle mesterséges artisztikumot, erőltetett és álságos művészkedést. A hangok egyszerűek és természetesek, a szépséget a derűs pontosság szavatolja. Meg hát ami látszik…: a tizennyolc nő és tizennégy férfi arcán a koncentráció mellett a bizalom, a nyíltság – meg persze az északnyugat-európai népek kulturális és egzisztenciális biztonságnyugalma – tükröződik. Az énekszakmai megbízhatóság és a művek szolid előkészítettsége valóságos ünneppé tett egy-egy darabot. Ráadásul az előadott tizenöt mű változatosságával is meglepett. A modern motettaszerkezet és a harmóniailag variált versszakos ének, a Bizony Jézus elérkezik kezdetű norvég adventi ének finom harmonizáltságban oldódó rusztikuma, Lauridsen dúr és moll között oszcilláló, bódító darabja, a Quando son più, vagy Niels la Cour „esti dala” magával ragadta és egy pillanatra sem eresztette el az Egyetem utcai templomba koncertre gyűlteket.

 

 

 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter