Lovász Krisztina rövidprózái




Benedek Levente: Pandemagritte

 

Ez az a hely

 

 

Ez az a hely, ahol a borbély fodrász is egyben, bár szerintem ez két külön szakma, egyformára vágja a hajunkat, mert nyáron mindenki egyforma, hamar szárad, ez a lényeg, és nem kell a copffal bíbelődni. Ez az a hely, ahol a borbély kispárnát tesz a székre, mert az emelő nem működik, és amúgy is be van állítva egy magasságra.

 

A párna alapja egy fadarab, rászögezve piros műanyag bevonat, fehér pöttyökkel, üveggyapottal van kitömve, kihúzogatjuk a szálakat egy megtört résen át, bosszúból, a melegben rátapadsz, aztán lenyúzza a bőrt, ahogy a seggedről leválasztod, de hurcolod magaddal az emléket, mint egy belső katicabogarat, sokáig ég még a piros folt a combunkon. A borbélyt Szíjgyártónak hívják, ez véletlen, a tükörben látjuk magunkat, miközben nyír, az olló hozzáér a nyakunkhoz hűvösen, pillanat, uram, mindjárt végzek a gyerekekkel, mókusvizet spriccel ránk, amitől büdösek is leszünk, miért kell mókusvíznek hívni, a gyerekek nem hülyék, nyilván valami rühes mókus vizelete, közben bekapcsolja a búrákat: az asszonyokból feltör az elektromosságtól fémesen izzó áporodott púderszag, az avas rúzs feledhetetlen íze, amit rákennek az ez az a hely minden lakosára, esküvő lesz délben.

 

 

Vilma néni becsapódik

 

 

Jön Vilma nénéd, sőt mi több, már itt van az állomáson, most telefonáltatott az állomásfőnökkel, hogy menjünk érte… Állítólag táviratot is küldött, hogy a ki tudja a hányadik halála előtt még látni szeretne minket, gondolom, mielőtt eldönti, hogy kire hagyja azt a kis direkttermő szőlőt meg a zsebkendőnyi veteményesét, a krokodil retikült, amivel szegény Krisztinkánkat szédíti, meg azt az avétos állítólag smaragd brosstűt, amit viszont Terézkénknek ígért. Biztosan már megint halni készül, de én mondom neked, Matild, ez mindannyiunkat túlél, amilyen étvágya volt a múltkor is. Ide jár, már megbocsáss, kedvesem – ez a vén szipirtyó ingyen enni-inni, téged is csak ugráltat, hogy szomorodna meg a szoknyája minden ránca!

 

Hagyd már, édes Palikám, inkább fogass be, szaladj a kocsival Vilmus nénjéért, és nehogy durván szólj hozzá, hisz tudod, milyen nehéz sorsa volt szegénynek.

 

Vilmus nénjének tényleg kijutott sorsból, Jóistenből. Szilaj, de inkább vadbarom ura, akihez hozzá kényszerítették, vagyonos ember volt, parasztlengőiről híres, aki saját fiába vágta bele a vasvillát, amikor az kölcsönvette apja lovait, hogy egy kicsit kaszinózzon a városban, majd lovak nélkül tért haza, aztán az ő védelmére kelt öccsét is megszurkálta túridanis indulattal.

 

Vilmus nénje legalább megszabadult örökre az urától, a törvény elzárta életfogytig.

 

Vilma, napernyője elegáns árnyékában álldogált az indóház eresze alatt, miközben várta az érte jövő kocsit; a mozdony füstje illetlenül lengte körbe fonnyadó, de még mindig karcsú derekát; az állomásfőnökkel diskuráltak az idén is nyugat felől érkező szélről. Tulajdonképpen senki nem sejtette, hogy özvegy Dimény Ferencné, szül. Makai Vilma nem a családjáért, hanem csak ezekért a percekért teszi meg hetente a félszáz kilométert Kolozsvárról, táviratot nem is küld előre, majd csak az esküvőről talán.

 

 

Hókifli

 

 

Volt egy háromlábú sámli a kamrában, a fellépő, amiről mindig azt képzeltem, hogy valamilyen kinyilatkoztatásra, szavalásra, netán lánykérésre szolgál, nem pedig arra a hétköznapi célra, hogy a magasabb polcokat is el tudja érni, ahol a zakuszka és a szilvalekvár bástyái megingathatatlanul védték az Ambrusok egészségét. Az eltett uborka, tormás cékla és kompótok között járt-kelt, rakosgatta át hetente legalább egyszer a polcokat; önmagával és az idővel sakkozott, no meg Vilmus nénivel, aki a szomszédból néha sötéten átszaladt azért a bizonyos hókiflireceptért, mert neki valahogy soha nem sikerült úgy, mint Margitkának. Vajon mit felejthetett ki Futó Vilma a hókifliből, amiért soha nem lett olyan poronyó. Ilyenkor mindig bekukkantott a kamrába is, hátha megtalálja a titkos rejtekhelyet, a valódi receptesfüzetet, jaj, de szép lett idén az eperlekvárod, Margit, tudod, Lacikámnak sütnék egy kis hókiflit.

 

Jóval később megtaláltam, leghátul, az idei cékla mögött lóugrásban a harmadik polcon, lapjaira szakadt:

 

Sajnálattal értesítjük, hogy ifj. Ambrus Béla, Kedves Szüleim, a lövészárok biztonságából gondolok haza, a havazás, ez a porhó eszembe juttatja a karácsonyi délutánokat és a hókiflit, a 2. magyar hadsereg gyalogezredének honvédje, a harmadik urivi csatában, azért megvagyok, bár itt már szeptemberben havazik, remélem, jó egészségnek örvend édesapám is, nemsokára otthon leszek, hősi halált halt, szerető fiuk, Béla, 1942. szeptember tizedikén.

 

Szeretek a kamrában motozni, a fellépőn üldögélni, míg nagyanyám fáradhatatlanul rendezgeti a csipkeszegélyes polcokon tartósított emlékeit, ilyenkor bizalmasabb hangulatban lehet vele beszélni, tudod, angyalom, Vilmáék Lacikája, igaz, hogy fél lábbal és süketen, de valahogy hazasántikált a frontról, Béluskámmal együtt harcoltak. Ha én már nem lennék és Vilmus nénéd még mindig a nyakadra járna – bár kétlem, hogy túlélne –, ezt add oda neki, és átnyújtott egy amolyan bé verziót a receptből.

 

Mindig a legrégebbiekkel kell kezdeni, fiam, az kerül előre, így haladunk visszafelé és közben előre, mondom a háromlábú fellépőn mocorgó unokámnak, aki mindenhol fodros és úgy néz, mintha értené, és aki lehet, hogy én vagyok, a legfrissebb eltevések kerülnek leghátulra, addig is érnek az ízek, így tanultam én is a nagyanyámtól, persze így sohase eszünk ezévit, de az nem is jó még, visszhangoznak a szavak. A kamra kaleidoszkópja fordul egyet, a színes befőttek új mintázatba rendeződnek, miközben minden bábu már végleg a helyén, egy eleve elrendelt pillanatban, most belenézhetek, szépen sorban, csak éppen nem az időrendiben, Vilmák, Margitok, Ambrusok, Bélák, a frissen súrolt padló, ahogy egy karácsony délutánon az igazi hókiflit majszoljuk és helyfoglalósdit játszunk a fellépővel.

 

 

Az udvar harmadszor

 

 

A fásszín, mint minden fásszín a világon, általában az udvar és hátsó kert között helyezkedik el, a tartalék fa felhalmozására, forgácsok, kisebb hasábok és nagyobb butykók szabályszerű elhelyezésére szolgál, szerszámok, fejszék, köszörűk, fakardok lógnak a falán, ő maga is deszkákból van, a réseken át szellőzik. A napi tüzelő hasogatása is itt történik, nem csak télen, hiszen a kazán felfűtése okán, a melegvíz miatt is. Minden nap kimegy és pontosan egy kosárnyi fát hasogat, általában ráhelyezi a butykóra a kisebb darabot, először egyetlen apró, ám pontos, határozott előmozdulattal bejelöli, hogy hová fog sújtani, akár egy bakó. Jó érzés, ahogy a hasábok szétnyílnak, aztán tehetetlenül hullnak alá, a mezítlábas nép ujjong. A hasogatás, az otthonosság zajainak alapköve, mert még ma is szereti a képzavarokat, megállapításokat és a zivataros időt.

 

De hagyjuk is a fásszínt, mert mögötte rézsút ott a csűr, minden csűrök csűrje, szép, tágas szénapadlással, pontosan a hátsó kert és az udvar geometriai középpontjában, a fásszín oldalán, mint egy nagy testvér figyeli a fásszíni társulatot, mondhatni csűrhét, mezítlábas banditákat, az ujjongó csőcseléket. A Csűrben állatok, disznók, tehenek, lovak, ezek eledelei: széna, zab, kukorica és annak a csuhéja, azaz a panuzsa, amiből néha olyan bábukat készít, egészen mágikus, de a csirkék megijesztik őt, az örökös szaladgálásukkal, talán érzik, hogy közeleg a vasárnap, ilyenkor farkasszemet néz az egyik csirkével, akit majd a butykón nyakaz le, átkelni a csűrön át, olyan, mintha a Rubikonon kelne át, pedig még nem is tananyag.

 

Ezért inkább bereteszeli a csűr kapuját, amiben az a jó, hogy mindkét oldalról lehet ugyanazzal a retesszel bíbelődni, praktikus megoldás, nehogy kizárja magát végleg, mint egy elsüllyedt tengeralattjáró. Egy kicsit elidőz a hátsó kertben az almafák alatt, szemezget a szőlőből, idillből, beleharap egy körtébe, már megint eltévesztette a tudás fáját, aztán kis egressel tér vissza a valóságba, és elfelejti a petrezselymet, mint már annyiszor. Nem, már nem megy vissza.

 

 

Personal Jesus

 

 

Nem tudom, melyik volt az a pillanat, talán amikor összeraktam a miatyánkot a fejemben, szégyelltem kérdezgetni, azt hittem, ez mindenkivel vele születik genetikailag, talán nagyanyám mondhatta sokszor a betegágyamnál, míg csecsemő voltam, aztán mégis megmaradtam, emlékezetből próbáltam hát összerakni, amikor később titkon elvitt a templomba, sokszor hallottam mormolni, mindenki fekete kendőben, de én csak mozgattam a számat, mert szégyelltem, hogy nem tudom, de nem akartam, hogy lássák, hogy nem tudom, ki vagy a mennyekben, akkor még nem volt internet, ahol megnézhettem volna, csak füleltem és lestem a ritmust, szentel…tessék? meg a te neved, végre megtanultam olvasni, és jól látható helyre dugtad el a Bibliát, már nem szégyenkeztem, felszabadultan, harsogva skandáltam magamban a mi mindennapi kenyerünket, mert akkor tényleg kellett, nagyanyám kérte, hogy imádkozzunk együtt minden nap a betegágyánál, és csodálkozott, hogy milyen szépen tudom, jöjjön el a te országod, már nagyon halkan, és nagyon fiatalon oda kellett hajolnom a halál torkához a te akaratodból, de még mindig nem értettem, mit vétettem, amikor vétettem, a gonoszt is csak zsákos ember formájában ismertem akkor még, de jó volt tudni, hogy van, aki megszabadít és akkor is, vég nélkül, három napig, amikor már a ravatalon feküdt.

 

Pontosan tudom, hogy melyik volt az a pillanat, emlékezned kellett, ahogy tanítottam a hegyen, elárulom, hogy ilyenkor kigyúl mindig egy piros izzó, jól néz ki itt a felhők között, azért mondom a felhőket, hogy könnyebben elképzeld, mint amikor találatod van egy hülye kvízben, és mindnyájan örülünk, azt is tudom, hogy sokáig nem tudtad ezt az atya-fiú dolgot megemészteni, és csak az atyához, ahogy én is. A Biblia-trükköm jól bevált, láttam a kínlódásodat, ahogy később is, örülök, hogy most már soha nem hagyod el, nem hagysz el, az előbb beszéltem nagyanyáddal, nagyon büszke rád, és azt üzeni, hogy köszöni az utolsó óráját, meg utána is, de most már siet, mert övé a mennyek országa, ahogy a földön is a legfontosabb, hogy bocsáss meg mindenkinek, aki ellened. Bocs, hogy most csak ennyi fért bele, de sietnem kell, tudod, a járvány miatt megannyi piros égő.