Goethe karanténban




 

 

Mint oly sok honfitársamnál, a karantén nálam is rendesen betette az ajtót, olyannyira, hogy már-már istenkísértés számba menő vállalkozásra is kapható voltam. „Ideje megbarátkozni egy kicsit »Goethe-atyaistennel« [copyright: Király László] – mondtam magamnak körülbelül egy hónapnyi bezártság után. – Most nem szaladhatsz el előle; ha tetszik, ha nem, muszáj lesz foglalkozni vele.” Eddig ugyanis irtóztam ettől a „jégcsapembertől” – hogy miért, azt nem tudnám megmondani, hiszen mit tudtam én Goethéről? Semmit. Vagy szinte semmit. Az Ős-Faustot ismertem ugyan, még abból az időből, amikor elhatároztam, hogy mindent elolvasok, amit Jékely írt vagy fordított – így került tehát a látóterembe az Ős-Faust, Jékely fordításában. De akkor csak Jékely érdekelt, nem Goethe. Pedig micsoda gyönyörűségekre csodálkozhattam volna rá már akkor is, ha egy kicsit lassabban olvasok!

 

„És zúg a szövőszék, az idő, s azon én

így dolgozom Isten eleven köpenyén.”

 

Készséggel elismerem, hogy karanténban az idő is másképpen telik, mint általában, de két ilyen sor akkora szakadék egy szövegben, hogy abba feltétlenül bele kell zuhanni, ha figyel egy kicsit az ember! Vajon korábban miért nem vettem észre, ha most fél napig tudtam gyönyörködni benne?

 

És ismertem a Római elégiákat is, de ezeket is csak azért, mert a Zöld írása közben szükségem volt rájuk – szóval eleve aljas szándékkal közeledtem ezekhez a mélységesen őszinte, propertiusi szenvedélyt sugárzó, naplójegyzetszerű disztichonokhoz (mennyire „remek” a híres V. római elégia érzékletes képe, amikor a költő szeretője, Faustina hátán számolja ki a hexametert: „Sok versem született így édes oldala mellett, / és a hexamater ütemeit remegő / ujjam az ő hátán olvasta ki…”). Használtam bizony én Goethét, Vendég-ecloga című kompilációm például épp a IX. római elégia első sorával kezdődik: „Itt van az ősz, duruzsolgat a tűz, a kemence világít”. És segítségemre voltak a Római elégiák később is, például akkor, amikor Papp Attila Zsolt „Déli” verseit kellett ajánlani a Litera.hu-n: „Jobban gyűlölöm Észak ködfelhőit ezerszer, / mint a kövér bolhák déli serény seregét”…

 

Adott tehát egy karantén, és adott a Goethe nevű restancia, akit illene végre rendesen elolvasni. És jön az Iphigenia Taurisban a monoton blank versekkel… És mikor olvasnánk el a Vonzások és választásokat, ha nem most, karanténban? Állítólag remekmű. És olvassa az ember, és még mindig olvassa, s ha korábban két verssortól is szinte fölengedni látszott a jégcsap-Goethe, most villámgyorsan fagy vissza. Nincs Istennek az a karanténja, hogy ez a regény fölmelegítsen!

Vissza tehát gyorsan a Goethe-versekhez. Például a balladákhoz. Mondjuk, a Menyegzői dalhoz. „Szent harcból” tér haza a gróf, de várát üresen találja. Álmában parányi manót vél kimászni az ágya alól, aki szónoki pózban ágálva kér engedély tőle, hogy a törpecsalád díszlakomát rendezhessen nála. S ő, „akit álom ölel még”, készséggel megadja az engedélyt: „Használja a termet a vendég!” Majd három olyan versszak következik, ami egészen ritka a világirodalomban. Micsoda tündéri líra, micsoda zene, milyen gyönyörű anapesztusok!

 

„Három lovas ugrat e szóra elő,

kik vártak az ágynak alatta;

aztán jön a csengőn énekelő

kar sok, kicsi, furcsa alakja;

s hintók, fogatok, csótáros a ló,

szem s fül erejét már meghaladó

látvány, a király várába való;

végül aranyos kocsiján még

a menyasszony jön, meg a násznép.

 

S válik szilajabbra a törpegalopp,

szobaszerte találni helyecskét;

fordulni, keringeni, s ugrani, hopp,

kiszemelnek holmi helyeskét.

Szól síp, hegedű, duda, csimpolya, dob,

körben-karikában a tánc kavarog,

surranva suhognak a csepp alakok;

s grófunk, ki jelen van a bálon,

azt képzeli, lázbeteg álom.

 

Tipegés-topogás, dobogás zaja, pad,

szék s asztal amint seregellnek,

mindenki legott lakomázni szalad

s felüdülni a kedvese mellett:

tálon jön a hurka-, a sonkaparány,

halban, pecsenyében semmi hiány,

óborral a kancsó jár valahány:

s nincs vége a zajnak, a nesznek,

majd dallal a semmibe vesznek.”

 

Ez bizony már bőven jézusmária kategória! „tálon jön a hurka-, a sonkaparány”! Méghogy jégcsapember! De ha valaki ilyeneket tud, az máshol mért olyan hideg? Vagy még mindig rosszul olvasok? Akkor viszont miért vettem észre ezt: „nyújtsd kezed! hadd számolom / a múló évmilliókat / tíz parányi ujjadon” – mondja a költő a mennyország kapuját őrző hurinak a Nyugat-Keleti díván végén. Évmilliókat… tíz parányi ujjadon…

 

Állítólag ősszel újabb karanténra számíthatunk. Lehet, hogy ismét előkerül Goethe?