Madarastál




Matei Țigăreanu: Cím nélkül

 
 
4 Roosmarijn Tuenter: Ik Haal Je In (2013)

 
 

Olyan volt, mintha nem is papír lett volna, hanem valami abból a félelemből, amivel az esőnek indult. Az az eső se lehetett tehát nyilván olyan, mintha eső lett volna, inkább volt akkor homok. Remélte, csak neki nem eső, mert ha nem csak neki, akkor kiszáradnak a földek és kiszárad a fű, becsukódnak a levelek és leesnek a madarak a kiszáradt földre, összetörnek, az összetörésük összetöri a füvet és a földet, leesnek az összetört levelek a földre, és akkor már egészen mindegy lesz, hogy szeret vagy nemszeret, összekeveredik minden és semmi lesz, így, együtt. És akkor a mostohatestvérek meg jól itt hagynak, válogass, hülye mostohatestvér, te meg válogatod, magabiztos vagy, csak felismerem, mi föld meg mi madár, és aztán, amikor hirtelen meglátod, hogy a madaras tálba tetted a földet, de hiába keresed, már nincs meg a föld, amit oda tettél, mert lehet, mégis madár volt, vagy hogy a madaras tál van tele földdel.

 

A félelem sem volt olyan, mintha félelem lett volna, nyilván, de hát akkor milyen volt, ezt nehéz megmondani, meg nem is érdekelte, amikor az eső alatt sétált a papírral a kezében. Kicsi volt a papír, de nem fért bele a zsebébe, gondolta, az nem lehet, hogy beleférjen, hát tele van írva szavakkal. Azt se értette, a szavak hogy férnek el a papírban, hát a papír is csak egy kicsi zseb, mint mondjuk a kabátja zsebe, nem férhet el benne annyi sok szó. Meg hogy a szavakba is hogy férhet ennyi betű, hogy nem esik ki, amikor a szavakat csak úgy lobogtatják, aztán meg jól belefújják az orrukat. De szerencsére az eső lényegében homok volt, nem lehetett félni így igazán, hogy elázik a papír vagy ilyesmik.

 

Amikor az első papírt megkapta, még nem tudta, hogy akkor ezek után papírokat fog kapni, és hogy akkor majd így menjen az esőn, ami homok, ami mégiscsak eső, és a papír is papír, ha tele is lélegezte félelemmel. Félt is, hogy majd kiesnek belőle a szavak, mert túl sok levegőt forgat, belemegy a levegő a papírba és kifúj onnan mondjuk egy betűt vagy kettőt, és mindjárt értelmét veszti a mondat. Vagy az eső, ami néha mégiscsak eső, belemegy a papírba és kisodor egy betűt, aztán meg olvasgathat úgy, hogy a betűk meg szavak helyén levegő meg víz van.

 

És ha már eleve úgy kapja a papírt, hogy tele van levegővel meg vízzel, hát hogyan értene meg egy szöveget úgy, hogy az nem szöveg, vagy hogy már nem csak. De talán aki ír, nem is vesz levegőt, vagy hogy egy levegővel ír, és persze egy vízzel, nem kell itten nagy esőzéseket csapni, csak gyorsan a szavakat beledugdosni a papírba, aztán sutty, be a sarokba, hogy majd lesz vele valami vagy nem.

 

Amikor arról álmodott, kis köveket gyűjt, még akkor is tudott repülni annyira, hogy az emberek ne érjék el. Pedig a kövek egészen nehezek is lehettek. Persze álmában az embernek talán nem is annyira nehezek a kövek, mint egyébként, de ez sem igaz mindig. Ment az úton és talált egy követ, fölvette és a táskájába tette. Hogy fér el a táskájában ennyi kő? Pedig akárhányszor talált egy követ, belerakta. Így ment a kövekkel, aztán, amikor álmodott éppen, fölröpült az emberek elől, ne kulcsolják a kezüket a bokájára, ne akarjanak a szeméből kivenni egy pillantást, azt a pillantást, amivel a kis kövekre néz, amikor fölveszi őket. Amikor nem álmodott, nem repült, ezért kivehették a szeméből a pillantását néha, és akkor nem tudta, mi van.

 

Miért gyűjtöd a köveket? Azt kellett volna mondania, ezek nem kövek, hanem ez a föld, egy ilyen kőföld, ebből akar majd magának világot építeni ott, ahol még nincs világ meg semmi, de nem mondott semmit, még álmában sem, amikor egyszer véletlenül nem jutott eszébe, hogy álmodik és föl tud repülni, és egy ember a bokájára kulcsolta a kezét, furcsa, hogy ez tényleg megtörténhet. Aztán egyszer nem álmodott és éppen ez az ember volt és nem más, aki megkérdezte. Pedig eddig mindig mások kérdezték, akiknek nem kellett válaszolni soha, meg rájuk se nézni, és akkor nem tudták kivenni a szeméből a pillantást, csak kicsit, nem egészen, így mindig maradt egy ág vagy gyökér, amiből tovább lehetett növekedni valamerre. De hogy éppen ez az ember, de akkor hirtelen az jutott eszébe, tud repülni és ez egy álom, de nem volt álom. Az az ember meg nem kulcsolta a kezét a bokájára, csak kivette azt a pillantást a szeméből, nem direkt, igazán, sőt, igyekezett nem kivenni, de egyszerűen túl sok lett a pillantás a térben, és akkor az a pillantás kiesett a helyéről, így történt, az az ember meg akkor a saját szemében találta, és már nem tudta visszaadni többé, mert a lány pillantásának helyére egy másik pillantás került, amit egyikük sem ismert, így nem is merték megzavarni. Hadd mozogjanak a madarak békén a leveleken.

 

Papírt akart csinálni a pillantásból, így mondta, és akkor papírt próbált csinálni belőle, de hát azért egy pillantás mégiscsak más, mint egy papír, akármilyen papír is legyen az. De ezt lehetett csak, és kellett is, mert a lány is véletlenül kivett egy pillantást annak az embernek a szeméből, akinek a szemében akkor idegen pillantás lett valamitől. Vissza akarta adni neki a pillantását, mert nem ismerték fel, hogy valami csere történt, ami menthetetlen, de nem is kell menteni itt semmit.

 

De hogy az esőből hogy lett homok, meg miért tört akkor végül össze a föld, amikor nem tört össze. Mert az utolsó papír már olvashatatlan volt. De nem csak ez. Teltek a papírok, és ahogy teltek, papírról papírra, egyre olvashatatlanabbak lettek, szóval ez az utolsó nem csak véletlenségből lett, hanem csak véghezvitte azt, ami már végbement igazából. Túl sok lett a szó, nem fért sehová, meg nem is adott már semmit abból a pillantásból, ami talán már teljesen össze is volt törve és keveredve mindenféle más pillantásokkal meg homokkal meg vízzel, talán már sár volt, mocsok. Kiestek a szavak. Levegők meg vizek estek a papírba, meg félelem, fullasztóan sűrű, hogy még a bútorok sarkait se lehetett látni tőlük rendesen.

 

Elázik a papír a homokban.

 

És minden azért, mert a kövek akkor elnehezítették a szívét, és az az ember hiába kérlelte, ne vegyen már fel többet. Minden követ föl kell venni, csak ennyit mondott, pedig már azt sem tudta, hogyan nézzen a kövekre, amikor felveszi őket.

 

Miért gyűjtöd a köveket? És akkor eszébe jutott, hogy álmodik, de nem tudott felrepülni, mert túl nehezek voltak a kövek. Nem kell eltenni őket, csak fölvenni és megnézni, aztán visszatenni oda, ahonnan jöttek. És akkor tekintetet cseréltek. Észre sem vette. Felébredt és azt látta, hogy röpül. Hogy papírból vannak a szárnyai és el fognak ázni, és ha eláznak, lezuhan.

 

A félelem meg jól összekeveredett a röpüléssel, mind a két tál tele volt valamivel, ami talán már egyik se volt, talán egy harmadik.

 

Egy embert látott akkor a földön menni. Táskája sem volt. Ő már akkor nem is tudott semmit mondani a kövek nélkül, de akkor kiesett a kezéből a papír és koppant. Letette a táskáját és felvette a papírt, olvasni kezdte és nem volt olvashatatlan.

 

Kiestek belőle a kövek.

 

 

 

Hajós Eszter 1990-ben született Budapesten. Első kötete az idei könyvhétre jelent meg Bejárati égbolt címmel a Napkút Kiadónál.