Mágikus irrealizmus és karteziánus kannibálok




Molnár Vilmos legújabb kötete olyan, „amilyennek lennie kell”, mondaná az egyik novellából kilépő nagyapa-figura. Olyan, amilyennek a szerző maga is akarta volna: elindulunk a történetekben valahová, aztán hoppá! Egészen máshová érkezünk meg. Van a kötetben meghökkentés, elrugaszkodás, referenciális hiteltelenség és etikai hitelesség bőven.1

 

A szerző öt előző kötetének felhasználásával alkotta meg e jelenlegi művét. Érződik rajta az egyneműség hiánya, ám ez nem zavaróan, sokkal inkább üdítőleg hat. A közös elem, a címhez híven, a főként Molnár Vilmos szinte mindenütt bravúros nyelvhasználatából és világépítő kedvéből eredő csoda. Vagy világleépítő kedvéből. Így is, úgy is olvashatók a történetek: legtöbbjükben a csodás világ nem más, mint egyetlen szereplő világa, mely önmaga egyediségében olyannyira szöges ellentétben áll a homogén-elvárt mindennapi valósággal, hogy rögtön ki is szaladna a szánkon: „Ilyen nincs, ez lehetetlen!” Finom ráhangolódással indít a kötet, a Várakozás című egyoldalas novellával: itt még nincsenek szigorúan vett csodák, csupán csodálkozás. Az a döbbenet, hogy az ember néha lehet másmilyen is, mint azt mások – egyszerre, együtt – tudni vélik. Hogy a buszmegállóban a várakozók tömegétől külön álló asszony tulajdonképpen nem is a buszra várakozik. Világbontó bevezető novella ez: amit szükségszerűen összekapcsolódónak vélünk, az bizony dönthet úgy is: mégsem kapcsolódik mindig össze. A kötet olvasása során folyamatosan ezzel az érzéssel találkozunk: a történetek világa sodródhatna szépen, a normalitásnak megfelelően, de valamiért úgy dönt – nem egy-egy szereplő, hanem maga a világ – hogy nem ezt teszi.

 

Nagyszerű példát adnak az ilyesféle makrancos viselkedésre a sivatag-történetek világai. A sivatag című novellában „a legsivatagibb sivatagi táj” úgy dönt, eltévedt vendége, Samuel George Hopestep számára „szomjat oltó” tájjá szelídül, hiszen e vendég, elkallódva a már ismerős terek között olyan tájra vágyik, melyben újra, sőt, újszerűen érezheti otthon magát. Amelyet belakhat. Amelynek homokjába lépéseivel mintákat rajzolhat, amelyet sajátként, tánccal és énekkel felavathat. Ugyanilyen sajátságos, és ilyetén módon csodálatos hely a Középkori történet mórokkal, páncélos lovaggal, avagy miért szoktak meghalni a mosómedvék kereszteslovag-regénybe illő sivataga is. Pontosabban kereszteslovag-regénybe nem illő sivataga. Mivel a sivatag az elbeszélő sajátjává válik, aki szabad gondolati bolyongásra kívánja azt felhasználni. Hogy közben arabokkal és lovagokkal találkozik, bár zavarhatná, nem zavarja, nem is jelent ki semmit róluk, s elbújik egy homokbucka mögé. Hiszen megtörténhet, hogy „a keresztes lovag, aki keresztes lovagnak látszott, arab volt, és az arabok, akik araboknak látszottal, szintén arabok voltak, vagy pedig az arabok, akik araboknak látszottak, keresztes lovagok voltak, és a keresztes lovag is, aki keresztes lovagnak látszott, keresztes lovag volt. Ezt a sivatagon kívülről jöttek esetében sohasem lehet tudni.” Az elbeszélőt magát a lehetséges forgatókönyvek igazságértékének kiderítése teljesen hidegen hagyja, ő ugyanis csak önmagával találkozni látogatott ki ide. Lazán kapcsolódik a sivatag-történetekhez A furcsa alakú tök novellája, mely szívszorító igazságot közöl az emberi lét sokszínűségéről: az alig tizennyolc éves Kilidzs Arszlán szeldzsuk szultán – miután serege hosszú, a kegyetlen keresztes hadakkal való küzdelme után más lehetőséget nem látván megfutamodni készül – nem tud másra gondolni, csak arra az igen-igen furcsa alakú tökre, melyet gyermekkorában kedves kertésze mutatott neki. S miközben a hegyfokon állva a Közel-Keletnek a kapzsi Európa általi elhódítását szemléli, „főemberei közül senki nem meri megszólítani, átérzik, hogy szultánjuk épp a világtörténelem és a lét súlyos kérdéseivel szembesül.” Helyesen érzik-e? Súlyos kérdés-e háborúban a furcsa tök? Kétségkívül az. Ez maga a csoda.

 

A csoda titka igen gyakran az emberi akarat. Közepesen idős, feketébe öltözött asszonyok túl akarnak jutni a kálvária legfelső stációján, hiszen elintéznivaló dolguk van „odafenn”. A vonat utasa beszélgetni akar Istennel, akkor is, ha az esetleg Szőcs Géza vagy Bodor Ádám alakjában üldögél is épp előtte. A hivatalos közeg kézre akarja keríteni Bélát akkor is, ha Béla (Bélák?) alkalmasint éppen ketten van (vannak?). A rögeszmés beteg megválik rögeszméjétől azért, hogy aztán azt akarattal visszaszerezze, hiszen az kell neki világának otthonosságához. Kell az embernek sok minden. S ha nem lehet ezt a sok mindent megvalósítani, hát, akkor lesznek a csodák. Akkor kap a nagymama közbenjárására a Felsőbb Hely rendeleteinek ellenére petróleumot a falu, akkor lesz az új-guineai bennszülöttből vájt fülű kultúrkritikus (Mert hát mit lehet tenni, ha a modern nyugati ember már nem tudja megfejteni, mi az, hogy bűvész, sem azt, mi az irodalom? Kétségkívül egy új-guineai kannibál barátra van szükség a karteziánus gondolkodás érthetővé tételéhez. A bűvészet lenyűgözőségének megértéséhez pedig – esztéta híján – egy gyerekre.)

 

Molnár Vilmos szövegeit sok mindenhez lehet hasonlítani: néha önelemző drámai monológok, néha joviális családi történetek, néha borgesi és cortázari, sőt kafkai hangot megütő mágikus realista (szürrealista, irrealista?) történetek. Néha rácsodálkozások az irodalom és művészet mibenlétére: a Svindli, avagy szép, hosszú, meleg őszre várva című novellában azzal szembesülhetünk, ahogyan a jelenkor társadalmának embere a hihetetlenül kifinomult mozgásokat (a „kecses őrült” kézmozdulatainak finomságát) is érzékeli, de vak arra, hogy ezt bűvészetként ismerje fel. Néha a kommunikáció rejtve maradó széljegyzeteit veti papírra, mint A nagy elbeszélgetés című hatoldalas történetben, melyben maga a párbeszéd csupán ennyi: „ – Bezzeg! / – Hm, hm… hmhmhm. / – Érted-e, mire mondtam? / – Ja! / – Na, látod. / – Hát, igen.” Néha teljes nagyregényt kapunk négy oldalban: csupán az összes tartalmas mondat hiányzik belőle, a szereplők, a helyszín, a cselekmény részletezése. De kezdet és végkifejlet szépen a helyén. Néha maga az irodalom vágyai lepleződnek le: megírni valamit különlegeset, azért, mert különleges az, amit megírnak: „Ott valami érdekes van. Abban az esetben, ha írni fogok róla. Ha nem fogok írni róla, akkor nincs.” A csodatévő akarat itt maga az írás, a világ megalkotása olyannak, amilyen. De csodagesztus már az is, ahogyan Molnár Vilmos nosztalgiázó nagyanya-történeteinek főszereplője maga a leendő író. Félreértés ne essék, ezt nem onnan tudjuk, hogy a történet, bár gyermeki perspektívából beszél, mégis reflexív. Nem, itt nincs helye reflexiónak, hiszen nincs két perspektíva: a történet szereplője a „hétéves pályakezdő”, akinek lénye és léte egyszerre folytatása az „ötéves pályakezdő” létének, és par excellence nyelvi megelőlegezése a jövendő írónak, aki a hétéves gyermek tapasztalatait (Vagy az ötévesét? Vagy a felnőttét?) majd papírra veti. Ez is csoda a javából.

 

Ha slamposságot kéne találni a könyvben a néhol fel-felbukkanó regiszterbeli elcsúszások és le-leülő történetszálak mellett – melyek száma valóban elenyésző –, az talán a mottóban lenne feltalálható, mely Reményik Sándor szavaival így hangzik: „A mindennap kicsiny csodái / Nagyobb és titkosabb csodák.” E sorok, s az általuk megidézett vers bagatellsége éles kontrasztban áll a novellák világának komplexitásával. Botorság lenne azt állítani, hogy ezek a novelláskötet-beli csodák mindennapi csodák. Sőt, még nagyobb ostobaság lenne szembeállítani őket holmi kanonikus, tradicionális, „rendes” csodával. Amit e szövegek elérnek, az éppen a csodák hagyományos struktúrájának lebontása: az, hogy az individuum szemszögéből csoda lehet a sivatag őszinte és tiszta szeretete, a furcsa tök megjelenése az emlékeink között a kritikus pillanatban, a falusi emberek kisegítése a diktatúra idején némi petróleummal, sőt, a bűvész mutatványának bűvészmutatványként való felismerése is. Még akkor is, ha új-guineai bennszülöttek vagyunk. Hiszen „ki ismerhetné Allah szándékait, legyen áldott az ő neve!”

 

Molnár Vilmos: Csodák ideje. Előre­tolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2017.

 

1 Papp Attila Zsolt: Az író, akinek saját novellahőse írt levelet Szingapúrból. Főtér.ro, 2016. október 28. (https://foter.ro/cikk/20161028_az_iro_akinek_sajat_novellahose_irt_levelet_szingapurbol/)