Markó-esszé, Markó-vers




 

Nem meglepő, sőt mondhatni természetes, hogy az ember a tegnapiban is a mait keresi, s hogy a maiban is felfedezhető mindaz, ami elmúlt. Nincsen „vegytiszta” kezdés, olyan, amelynek ne lenne előzménye, s nincsen olyan folytonosság, amelyet ne jellemzett volna bár egy mozzanat erejéig a szakítás vagy újrakezdés gesztusa. Így van ez a mindennapok gyakorlatában, a nemzedékek közötti viszonyban, nemkülönben – és jellemző módon – a művészetben. Érdekel, hogy például túlhaladta-e az idő, amit tettem vagy létrehoztam, illetve hogy miként kapcsolódnak mai cselekedeteim és megvalósításaim az egykoriakhoz?

 

Meg aztán, irodalomra terelve a szót s témánkhoz közelítve, egy több mint négyszáz évvel ezelőtt keletkezett életmű, jelesen Balassi Bálint költészetében mit találunk úgymond modernnek, illetve megszólítja-e a mai olvasót költőnk valamely verse? Másrészt pedig hol és miben lelhetők fel a mai fiatal költők, éspedig a slammerek által művelt szóbeli költészet, azaz a slam poetry előzményei? A középkori énekmondók, jokulátorok, igricek, trubadúrok bizonyára a slam poetryt művelték. No meg a mi Tinódi Lantos Sebestyénünk, netán nyomokban ott található kinek-kinek a gyermekkori élményei között, amikor is minden gyermek költő bizonyos mértékben. Spontán módon mond ítéletet ritmusos-rímes formákban a világról…

 

Mintegy négyszáz év magyar költészetébe tekinthet be az olvasó, ha Markó Béla legújabb esszékötetét olvassa. A csíkszeredai Bookart gondozásában megjelent, A költészet rendeltetésszerű használatáról című kötet* tehát műfaját tekintve nem tudományos célzattal született s így egy szűk olvasói réteghez szóló munka, hanem olyan, amelynek egyes darabjai, személyes hangoltságú, világos gondolatvezetésű írásai mintegy azt keresik, hogy mit üzennek a mai olvasónak a megidézett, tegnapi és mai költőink, klasszikusaink és kortársaink? Felsorolásképpen: Balassi és Csokonai, Berzsenyi és Kazinczy, Arany és Petőfi, Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila, Weöres Sándor és Dsida Jenő, továbbá Székely János és Kányádi, Lászlóffy Aladár és Szilágyi Domokos, a szerző közvetlen nemzedéktársai közül pedig: Adonyi Nagy Mária, Sütő István, Boér Géza…

 

Maga a kötet tehát – a kiadó ajánlása szerint – „a magyar vers szubjektív, izgalmas útikönyveként is olvasható”, s ilyen tekintetben nem előzmény nélküli Markó pályáján, ugyanis az Igaz Szó (1953–1989) szerkesztőjeként az 1980-as években rendszeresen közölt a folyóiratban verselemzéseket, s ezeket, a magyar líra emblematikus alkotásairól készült „versmagyarázatait” kötetbe is gyűjtötte, és Olvassuk együtt címmel 1989-ben kiadta az Albatrosz Könyvkiadónál. Irodalomtörténeti perspektívából nézve ehhez az új esszékötethez fogható Páskándi Gézának ugyancsak a magyar költészet történetében tett „kalandja”, A vándor-líra című esszésorozata 1971–73-ból, amelyet az Utunk és az Igaz Szó közölt.

 

A Markó-kötet címadó esszéje aztán tisztázza a mindennapi tevékenység és a művészi alkotómunka közötti fő-fő különbséget, kiemeli például, hogy ugyanazt a dolgot az előbbi során rendeltetésszerűen, utóbbiban éppen hogy nem rendeltetésszerűen használjuk, az olvasók pedig akkor olvassák rendeltetése szerint a szépirodalmi szöveget, ha képesek – úgymond – elgyönyörködni vagy elszörnyedni az író rendhagyó nyelvhasználatának következményein. (Vö. 210.)

 

Rövid szemlénkben azt még mindenképpen ki kell emelnünk, hogy éppen első nagy klasszikusunk közismert verséről, az Egy katonaénekről elmélkedve azt hangsúlyozza a szerző, hogy ami morális vagy etikus, az egyszerre esztétikussá válik. (Vö. 9.) Másként ugyanis csak szörnyűségnek, kegyetlenségnek tartanók a költő által leírt középkori „viadalheleket” és csatákat, a végvári katonák véres öldöklését és sokuk szörnyű halálát, amint írva van: „véressen, sebekben halva sokan feküsznek, / Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója vitézül holt testeknek.” Mindezt széppé, esztétikussá a morális indítékok, az áldozatvállalás erkölcse teszi: „Az jó hírért, névért s az szép tisztességért ők mindent hátra hadnak, / Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak.” Ugyanakkor, ha a vers esztétikailag érvényes, tulajdonképpen morálisan is érvényessé válik. (Vö. 9–10.)

 

Markó úgy beszél a nagy elődről, mint egy zseniális marketing-szakemberről, aki „el tudja adni az eladhatatlant, és széppé teszi a szörnyűt. Mindezt úgy éri el, hogy formába önti a formátlant vagy formázatlant, és kívánatosnak mutatja azt, ami morális indítékaitól megfosztva rettenetes.” (Vö. 9.)

 

Hogy haszna lenne a költészetnek? Különben miért beszélne mai költő annak használatáról? Tóth Árpád viszont nem mással, mint a művészi munka hiábavalóságával számolt majd’ száz évvel ezelőtt, feltéve a szónoki kérdést: „Minek a lélek balga fényűzése?” (Jó éjszakát)

 

Ha közelítenők egymáshoz e kétféle felvetést, előbbre jutnánk a válaszkeresésben, s azt mondhatnók, bizonyára a lélek épülésében lenne a költészet „haszna”, továbblépve pedig tán azt is, hogy – egy régi képletes kifejezést választva – a nemzet csinosodásában…

 

Kétségtelen, Markó Béla költőként, ama „fölösleg” létrehozójaként a szellem és a lélek épülése érdekében kezd újabb és újabb kulturális „hódításokba”, s vet fel szinte nap mint nap élet- és létkérdéseket, bölcseleti gondolatokat. Az ő esetében – legalábbis az utóbbi három évtizedben – szinte magától értendő, hogy verseit keltezi, s így akár naplóként is olvasható egy-egy verseskötete, követhető tehát, mi foglalkoztatja adott helyszínen és időpontban a szerzőt. Kiderül ezekből, hogy megállásra és elmélkedésre készteti az otthon és az ember által művelt kert, továbbá a nagyvilág, főleg Európa kultúrtörténeti öröksége, remekművei és hírneves helyszínei, a magyar és az egyetemes (képző)művészet örökbecsű alkotásai…

 

De bármilyen széles ölelésű is Markó látószöge, érezni, hogy a választott nézőpont és a dolgok értelmezése, illetve a létre vonatkozó reflexió sajátos és egyéni, s ebből adódóan érdeklődésre tarthat számot. Maga a választott műforma pedig értékválasztó gesztusként fogható fel, a szonett ugyanis – amelynek évtizedek óta talán ő a legelkötelezettebb magyar művelője – a legsajátosabb (és legnagyobb kötöttségű) európai versfajta, s ma már ebben a „képletben” jól megfér a szerelmi tematika és a bölcseleti tartalom, a lírai énben lakozó érzelem és értelem. S ami mindezt szavatolja, az nem más, mint – ahogy Markó fogalmaz – a „megéltség hitele”. (138.)

 

Markó kulturális „hódításai” főképp a képzőművészetet, s különösen a festészetet célozzák meg. Ilyen esetekben sem egyszerű lírai, verses interpretáció születik, hanem az eredeti mű képi üzenetének „továbbírása” a ref­lexió, a gondolatiság jegyében. Ahogy például az impresszionista Camille Pissarro egyik portréfestményét (Szolgálólány, 1867) jeleníti meg a Kerti fény című versében, egyrészt a kép színvilágát és hangulatát, másrészt pedig a lány érzelmi és lelki állapotát. Előbbit a „sokféle” zöld és „egy pillanatnyi” fehér jellemzi, valamint a „gyéren szőtt csend”, melyet úgymond felhasít egy kanál koccanása, minthogy megbillent a lány kezében a tálca. Utóbbi vonatkozásban a lány lélektani rajzát kapjuk, amit a reszkető kézben megbillenő tálca vagy az eldőlni látszó pohár jelez. Merthogy annyira erős a lányban felgyűlt vágy, hogy az már minden élő összeolvadására várna, s ilyetén legfeljebb a holtak hullnának le az „élő, formátlan, hatalmas testről”… A vers zárásaként aztán a képnek a költő általi „tovább­írása” következik egy személyes megszólalásban, önmegszólításként: „s te hátha végül így maradhatsz / még félúton a fennvaló kezében.” Egy festmény már-már szenvtelen leírása végül is elmélkedésre indította a költőt.

 

Ha az elmélkedés tárgya egy érzés, adott esetben például időnk múlásába való belenyugvás, azt egy őszi kert szemlélteti, olyan, amely „semmit soha többé el nem raktároz (…) csupán belülről él.” Ugyanakkor hangsúlyt kap egy felismerés, hogy van értelme az időskornak, az ember ekkor sugározza magából, amit egy kiteljesedett élet során nyert, sőt – a verset idézve – „ami jön, csak onnan jön, a nyárból.” (Csak onnan jön)

 

Markó szonettekbe zárt lírai naplójának legújabb „bejegyzéseit” – száznegyvenöt, többségében egymondatos darabot – olvasva is** érvényesnek tartom, amit egy korábbi szonettkötetét elemezve állapítottam meg, éspedig azt, hogy az elvonatkoztatás iránti hajlama igen erőteljes, ugyanakkor az intenzív képi látásmód is nagy erénye költőnknek. Így megfogalmazott üzenetei hitelt érdemlőek. Fogadjuk be őket a magunk épülésére!

 

 

* Markó Béla: A költészet rendeltetésszerű használatáról. Esszék. Bookart, Csíkszereda, 2019

 

** Markó Béla: Amit az ördög jóváhagy. Szonettek. Kalligram, Budapest, 2019