Mars hava




Vetró András: Bánatos lovag 2

 

– Maguk hová készülnek?

– Megyünk Vásárhelyré!

– Lóval, szekérrel?

– Amink van, azzal megyünk.

(1990 márciusa, egy székelyföldi falu határában)

 

 

Harminc évvel ezelőtt a hírek komótosabban közlekedtek. Újságból, rádióból, esetleg a televízióból értesültünk arról, mi történik az országban.

 

Némi késéssel a falumba is eljutott a híre annak, hogy Marosvásárhelyen baj van: a békésen tüntető magyarokat, akik az anyanyelvű oktatásért vonultak utcára, ütik-verik buszokkal odaszállított, felbőszített románok. Belháború lesz – suttogták a felnőttek. Tízéves voltam. A vészterhes suttogás jobban megriasztott, mint pár hónappal korábban a lövöldözés. Decemberben még felülírta a félelmet az eufória, és ma már tudom, az ellentéteket is. Talán akkor örült együtt az ország népe nemzetiségre való tekintet nélkül, de az egyetértés illékonynak bizonyult.

 

A szekeres menetet a pap és a mérnök beszélte le az indulásról, mondván, hogy mire odaérnek, ki tudja, mi lesz, maradjanak inkább otthon, a végeken. Nem szekereztek tehát Vásárhelyré 1990 márciusában, belháború sem lett, reméljük, nem is lesz. De a kölcsönös ellenszenv, az ellenségkép nem sokat változott az elmúlt harminc év során. Ha fatalista lennék, azt mondanám, így van ez megírva, de nem vagyok az, és abban sem hiszek, hogy ennek így kell lennie. Abban sem, hogy az egyetlen közös örömünk, esetleg, a káröröm lehet. Nem boldogít, hogy kapcsolatainkat illetően az idő megkövesedett. Ugyanazokat a szentenciákat, véres és hősi legendákat, vádakat és sérelmeket pörgetjük, nem harminc, hanem sokkal több éve.Szinte hihetetlen, hogy még mindig kérdés, ki volt itt előbb, ki mit vett vagy vitt el, adott el, adott fel, szüntetett meg, számolt fel vagy sepert szőnyeg alá.

 

Jól felépített ellenségképünkhöz ragaszkodunk, mert az legalább a mienk. Ez közös, akárcsak a ház, az udvar, a kert, a szekér, és talán a kilátás.