Medve




Azúr Kinga: Az artista

 

Öreg Zanót folyóiratot lapozott, egyre fogyatkozott az érdeklődése, mikor egy interjúalany egészen furcsa mondattal állt elő: medvét én először nem állatkertben vagy a tévében láttam, hanem az erdőben. Nem többet és nem kevesebbet állított magáról egy bozontos szakállú fiatalember, azután a valóság és az irodalom kapcsolatáról beszélt hosszasan, azt igyekezvén bizonyítani, hogy a valóság van előbb, neki legalább is alapvető élményei vannak, tapasztalatai. Nyilván azt akarta mondani, hogy ő a valós dolgokat a valótlanoktól meg tudja különböztetni. De hogy ennek miért éppen az erdőben látott medvéhez van köze, azt Zanót nem értette. Egy igazi macska a tévében látott macskához ugyanúgy aránylik, mint az igazi medve a tévémacihoz, meg a dokumentumfilm medvéjéhez. Macskával mégsem henceg senki. Aki viszont látott medvét erdőben, kivált amióta ilyen mediatizált jószág lett, az valamiféle hősnek gondolja magát azonnal, ha csak a nyomát vagy a szarát látja is. Vannak olyan országok, persze, ahol már az is általános riadalmat kelt, ha egy maci megközelíti az államhatárt, ha volna hadsereg, nyilván riadóztatnák, dehát nincs hadsereg. Nálunk pedig azzal sem foglalkozik senki, ha a kert végében tépi a szilvafákat, vagy ropogtatja a kukoricát. Nem kell rámenni, mondta Gyula szomszéd. Meg arra is vigyázni kell, hogy ne kerüljön az ember a bocsok meg az anyjuk közé, mondta az erdész. Zanót ezeket gyerekkora óta pontosan tudja, meg azt is, hogy néha ezen tudások ellenére is rámennek az emberek itt-ott, bekerülnek az anyamedve és a bocsok közé, ha málnásznak vagy gombásznak, máskor pedig a medve megy rá tehénre, disznóra, pásztorra, turistára. Vadászra is szokott, de az megérdemli. Gyakori ez, vagy sem, nehéz eldönteni, mint azt is, hogy sok-e, vagy kevés a medve, el van-e szaporodva tényleg, vagy csak túl sokat beszélnek róla, főképp olyanok, akik sosem láttak, nemhogy szabadon, állatkertben sem. A tévé pedig ebben az esetben nem számít, gondolta Zanót.

 

Talán tíz éves volt, amikor egy habókos nagybácsi, akivel sokat járt kirándulni, megfogta a karját egy ritkás erdőben, előre mutatott, és megálltak mind a ketten. Olyan izgatott lett, hogy nem is látott semmit, hiába meresztette a szemét. Hová mensz, Miklós, kérdezte a bácsi hangosan. Erre az a valami megállt, felegyenesedett, prüszkölt egyet és elszaladt. Megijedni sem volt idő, félni pedig végképp nem. Sok-sok év távlatából Zanót már pontosan tudta, hogy amikor először találkozott medvével, tulajdonképpen semmit nem látott, némiképp olyan volt, mintha utólag mesélték volna, azután ő is elmesélte sokszor. De nem állatkert, és nem tévé, bár ezt így nem is gondolta végig, ahogy annyi minden mást sem. Nem is tudta hirtelen, akkor most örüljön a fiatalember kijelentésének, vagy bosszankodjék, hogy miféle hülyeség ez már megint? Annak a mondatnak, hogy sose láttam erdőben medvét, sokkal kisebb a jelentősége, pedig ugyanúgy igaz lehet. A legtöbb ember sosem lát medvét a szabadban. Efféle élményre nem is vágyik, azt sem lehet mondani, hogy nincs igaza. Persze az is kérdés, hogy egy mindentudó nagybácsi mellett az első medve mit is jelent voltaképpen, tegyük fel, hogy látta, lehetett ötven méterre, valamivel közelebb is, talán.

 

Az már egy kicsit többet nyom a latban, hogy évekkel később egy hűvös nyári reggelen, ugyanabban az erdőben, amikor egy vízmosáson vágott át, majdnem belelépett egy frissen gőzölgő medveszarba. Egyedül járt akkor az erdőben, mámorító érzés volt, hogy nem fél ilyen messzire kóborolni, és éppen arra gondolt, hogy most már nyugodtan elmehet akármeddig, ráadásul tele van rókagombával nagyapa ócska hátizsákja, ez igen. A medvejárás némiképp elgondolkoztatta, a riadalomtól kezdett-e vajon erősebben a szíve dobogni, azt akkor nem tudta megállapítani. A vízmosás meredek volt, csúszott az avar, a hátizsák kopott szíja sértette a vállát, és a fiatal fenyők alatt újabb gombatelepet látott. A gombát se volna jó itt hagyni, a medve sem lehet messze, pár perce válthatott be a csalitba. Nem lett ennek a történetnek semmilyen váratlan fordulata, a hátizsák megtelt, az otthoniak örültek vagy csodálkoztak, akart-e Zanót akkor hencegni a medveszarral, vagy sem, utólag nem számít. Bátor volt, igen, mint egy kamaszfiú, aki a saját korlátait feszegeti.

 

Abban az erdőben, ahol élete legszebb nyarait eltöltötte, volt valami fontos, és azért mindig visszajárt, amíg csak lehetett, és még azután is, gondolatban. Az erdő folyton zsugorodott, az öreg fákat kivágták, a források kiszáradtak, és nagyapa öreg katonai hátizsákja is szétfoszlott, mint egy régészeti lelet, egy magányos rézcsatot őrzött meg belőle. De az erdő valahogy megmaradt annak, ami volt, nosztalgiátlan, emléktelen helynek, ahol nem kell semmire gondolni, csak éppen valamiért könnyűnek és szabadnak érzi magát, mint sehol másutt, vagyis csak egy másik erdőben, ami ugyanilyen, vagy hasonlít. Ez a mindenkori erdő, gondolta Zanót azon az októberi napon, amikor egy kissé szökevény módjára érkezett. Zúgott a feje, másnapos volt, éppen faképnél hagyott egy randalírozó társaságot, a barátait, akik egy önfeledt pillanatban szétverték a frissen bérelt lakást. Az egyik duhaj leányzó kidobott az ablakon egy csuprot, fröccsent az üveg, jó lett volna lefilmezni azt a gesztust, gondolták jóval később. Mindent kidobott volna, ami a kezeügyébe kerül, de alig volt berendezés, meg talán le is csillapodott. A szomszédok kihívták a rendőröket, Zanót hosszan beszélgetett velük a ház előtt, hogy minden rendben, többet ez nem fog előfordulni, bölcsészhallgatók vagyunk, de hisz maguk is tudják, milyen az, amikor az ember fiatal, és a rendőrök tudták, ők is fiatalok voltak. Közben tisztán lehetett hallani, hogy a törés-zúzás újabb lendületet vesz. A zsaruk legyintettek, Zanót legyintett, de hajnalban felszállt egy vonatra, mintha csak találomra. Volt némi lelkifurdalása, hogy most otthagyta a barátait, akik újságpapírral ragasztották be az ablakokat, ennek következtében német romantikus költők óvták a hidegtől őket, hősiesen, bár alacsony hatásfokkal.

 

Október vége volt, gyengén havazott, és Zanót még sosem járt abban az erdőben télidőben. Csend volt és hideg, a súlyosan nedves avar elnyelte a léptei zaját, a tenyérnyi hó világított, mert az ég is tisztulni kezdett fölötte. Az enyhén lejtő oldalban egy frissen ácsolt magasles felé indult, amit még nem ismert, bár inkább csak emelvény volt, amire felléphet a vadász. Alkonyodik, gondolta, mert az ősz már akkoriban is megtréfálta, sehogy sem tudta megszokni, hogy rövidülnek a nappalok, bár azt jól tudta, hogy az erdőben, hegyek között mindig hamarabb sötétedik. Először úgy tűnt, mintha megmozdult volna az emelvény és elindult feléje, de aztán megállt. Medve, gondolta Zanót. A medve megtorpant, két lábra emelkedett, a levegőbe szimatolt és elfutott, olyan csendben történt minden, mint egy némafilmben, és olyan gyorsan. Egyszer megállt még, visszanézett, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy tényleg embert látott, és eltűnt a fiatal bükkösben. Zanót sietve indult utána, meg is találta a nyomokat, egy ideig követte, azután lemondott róla, reménytelen, hogy még egyszer megpillantsa. Nem is vette észre, hogy nem fél. Euforikus állapotba került, mintha ismeretlen összetételű, és nagyon finom italt ivott volna. Ilyen a szabadság íze, gondolta sokkal később, amikor elmesélte ezt is, de nem tudta értelmesen összefoglalni, hogy miért nem félt akkor, bár életében először találkozott medvével úgy, hogy egyedül volt. Az összes észérv kevés, mert volt valami illata az erdőnek akkor, nem is illata, hanem íze, valami fanyar, tiszta, erős, ami nem emlékeztet semmire.

 

Ahogy teltek az évek, Zanót szinte minden kiránduláson látott medvét, olyan is volt, hogy kettőt, egyszer pedig egy elhagyott, öreg gyümölcsösben négyet látott egyetlen délután, és az erdész hozzátette, hogy tulajdonképpen ezen a területen hat medve él. Nem fél egyedül? – kérdezte az erdész. Zanót nem is tudta, mit válaszoljon, mert ha fél, akkor nem kellene alkonyat után egyedül bóklászni, akármilyen szép a holdvilág, ha pedig egyáltalán nem fél, akkor valami baj lehet a fejével. Nem gondolta magát különösebben bátornak, sem pedig vakmerőnek, bár hosszú évek teltek el úgy vele, hogy a legnagyobb lelki nyugalommal járkált éjszaka mindenféle erdőkben. Félek, csak ez nem akadályoz meg semmiben, gondolta, mikor elmúlt az a korszaka, melyben a férfiak a félelmet akarják legyőzni. Ha az embert a vadon, a tenger, a levegő érdekli, az a legkevesebb, hogy nem fél. Később megtanulta azt is, hogy a félelem érzékszerv, érdemes hallgatni rá, és egyszer olyan hangon üvöltött a kötéltársára egy jégfalon, hogy az ijedtében visszafordult, jól is tette. Az az idő is eljött, amikor megértette, hogy amitől félni kell, az többnyire belül van, meg arra is rájött, hogy a félelelmtől félünk leginkább. Mintha csak szégyellné az ember.

 

A medvének mindehhez semmi köze, gondolta azon a délutánon, amikor letette azt a folyóiratot, amelyben a szakállas fiatalember hencegett, mint egy német romantikus költő, akinek a verseivel beragasztanak egy októberi ablakot. Megint ősz van, gondolta, meg azt is, hogy: milyen egy őszi ember lettem, jelent ez valamit? Azután a nyakába akasztotta a távcsövét, bakancsot húzott, és a ház melletti füves, szederindás ösvényen elindult felfelé, mert a fácánok az utóbbi időben rákaptak a szőlőre, valamit ki kellene találni, rosszabbak a seregélyeknél, de legalább is bosszantó. A szőlő egy kissé gazos volt, a karók összevissza dőltek, a termés jónak ígérte magát, hacsak be nem áll valami gonosz esőzés. Kevesen művelték már a szőlőket a környéken, semmivel nem érdemes foglalkozni, mondogatták az emberek, és Zanót igazat adott nekik. Ők tudják. Akinek nem éri meg, az ne csinálja! De ha nem csinálunk semmit, abból nem lesz soha semmi. Aki nem ültet szilvafát, az kökényt fog előbb vagy utóbb enni, csipkebogyót, galagonyát meg somot. Dohogott magában még egy kicsit, de tudta, hogy nem fog ez sokáig tartani, felér hamarosan a dombtetőre, a vén gesztenyefához, ami sosem termett, de a környék legszebb fája. Mindent megadott volna, ha kideríthetné, szándékosan ültette valaki bő száz éve, vagy csak elhullott egy szelíd gesztenye. Az is csoda, hogy még nem vágták ki, mint a környék legtöbb öreg fáját. Meg sem tudná védeni, az már nem az ő birtoka.

 

Csend volt a környéken, a levegő párás, messzire nem látni, de az ég tiszta. A dombtetőn elsétált az öreg cseresznyefákig, amelyekről nyáron rendszerint letörik a gallyakat az emberek, mert lusták felmászni, a senkifája már csak ilyen. Szekérszámra hordták régen a cseresznyét innen, mesélte valaki egyszer, meg hogy volt jó világ is akkor, amikor egyébként rossz volt minden, és szegénység. Egy géppuskafészekhez ért, hetven éve teljesen körbelőtték aknákkal az oroszok, biztosan tele van a környék repesszel, de lehet bármi más is, nem kell itt áskálni, még csak be sem temették a gödröket, a fűre bízták, és az időre, mint annyi mindent. Lekanyarodott a régi temető felé, amit lassan benőtt a bozót, messze van a falutól, és csak pár sírhoz járnak fel ritkán az utódok. Innen a saját szőlejét célozta meg, át kell csak vágni a kökényesen, a Gyula szomszéd parlagján, és már otthon is van, a szilvafákon túl az oldalban a szőlő, lennebb a ház. Alkonyodik, a mélyedésekben harmatos lesz a fű nemsokára. A felröppenő fácántól szokott általában megijedni, de most nem mozdult semmi. Höss a lábasba, mondta mindig a habókos nagybácsi, ha fácánt láttak. Höss, mondta Zanót is, amikor megmoccant valami a szőlőben, nem is túl messze, de nem fácán volt, hanem valami fekete és nagy, talán akkora, mint egy megtermett kutya. Megiramodott, átvágott a szőlőtövek között, és amikor a szederindás ösvényhez ért, Zanót tisztán látta, hogy medve. Anyukádat az oroszok, ordította Zanót bosszúsan, ahogy azt a nagyapjától tanulta, és felemelte a kidöntött karót, hogy érdemes-e meghegyezni, visszaütni, de már korhadt volt. Fut, mint Jellacsics, mondta jó hangosan, Bécs felé, a gyáva, tette hozzá még hangosabban, jó volt hallani a saját hangját.

 

Jellacsics, milyen jó név, gondolta, ilyen se volt medvének adva még. Elindult, amerre Jellacsics távozott, nem mintha ma még szem elé kerülhetne, hanem inkább megszokásból, mint aki nem fél, vagy emlékszik arra, hogy a férfiak le akarják győzni a félelmeiket, legalább is ezt mondják a nőknek, hencegnek. Jellacsics nyomai minden bizonnyal Bécs felé mutattak, de Zanót elég hamar észrevette, hogy nem volt egyedül, mert a kisebb nyomok mellett sokkal nagyobb nyomokat fedezett fel. Azt a medvét nem látta, de az minden bizonnyal látta őt, vagy hallotta, érezte, és egészen közel volt, mint utólag kiderült.

 

Nem, nem félek, mondta hangosan, és töltött magának egy pohár pálinkát, de hiába nézett ki az ablakon, alkonyodott már, csak a saját szakállas arcát látta benne, és hogy mennyire megőszült. Aztán az irodalmi folyóiratot vette kézbe, és nézte a fiatalembert. Lehet, öcsém, hogy te az erdőben láttál medvét először, de én utoljára tévében szeretnék. Azután meg arra gondolt, hogy nincs is tévéje.