Medveorr a fenyőtörzsből




Matei Toșa: Objects From My Memories nr 4. – Stepping Into Sticky Things

 

– Megmozdult! – suttogja Medvepásztor. Nem tudom, mennyi ideje hasalhatunk az erdőben a kifeszített katonai háló és a fotóállványok mögött. Tudjuk, hogy reggel kilenckor és este hatkor jönnek elő húsz-húsz percre a bocsok, ennyi ideig tart, amíg a napfény a barlang száját nyaldossa. Ilyenkor kiengedi őket játszani az anyjuk. Mégis egész nap itt hasalunk egymás mellett szótlanul. Tizenkettedik napja jövünk ki hajnalban, és besötétedésig maradunk.

 

Az anyamedvére én találtam rá hetekkel ezelőtt. Feri bácsi, a Szivárvány Étterem tulajdonosa jelezte, hogy az állat befészkelte magát egy fenyőfa törzsébe, a favágók nekifaroltak traktorral a kijáratnak, hogy ne tudjon elmenekülni, és azzal szórakoztak, hogy minél hangosabban zúgatták a motort. Szerencsére megunták és elmentek. Fura, hogy a medve nem változtatta meg a rejtekhelyét. Napokig magamra maradtam vele, míg végül felhívtam a vadásztársulatot. Kijöttek, kordont vontak a fa köré, és több helyre is kifüggesztették a táblát: Pericol de urs. Trecerea interzisă. Amenda: 1000 lei.

 

– Köszönjük, hogy szóltál. Bemehetsz, és ott maradhatsz, mert te találtad meg. De bármi bajod esik, letagadjuk, hogy tudtunk róla: átlépted a kordont és bent vagy a medve területén.

 

– Rendben – feleltem, majd hozzátettem: – Egyetlen ember jöhetne még velem?

 

– Ki? – kérdezte a vadásztársulat elnöke.

 

– Szin János Medvepásztor. Máté Bence világhírű magyar természetfotós tusnádfürdői és bálványosi medveleseit működteti.

 

– Jöhet – felelte a vadászelnök, én pedig örültem, hogy végre olyan helyzetbe hozhatom Janit, amikor mi keressük meg a medvét, nem pedig fordítva. Ezt a vadat nem kell etetni. Most is itt hasalunk, alig hiszem, hogy az országút fölé fészkelte be magát, nem zavarja az egész nap száguldó kamionok hangja. Hiába van még csak dél, ebben a pillanatban egy hatalmas sárkányszerű orr jön ki a fenyőtörzsből, felemelkedik, és körbeszaglász, majd fölbukkan mögötte a hatalmas fej.

 

– Akkora, mint egy elefánt! Életem legnagyobb medvéje! – suttogom.

 

Az állat most első két lábát is kidugja a barlangból. Nagyot nyújtózik, ide-oda néz, majd tekintete láthatóan ránk rögzül. Harminc méterre lehet tőlünk. Fújó hangot ad ki, ami figyelmeztetés: nem tud elmenekülni, itt alszanak a bocsai; ha bennebb merészkedünk a területére, elkerülhetetlenné válik a támadás. Lapulunk. Tudom, ha az állat felénk indul, semmi esélyünk, még elszaladni sem lesz időnk. Harapnám a füvet a félelemtől, ehelyett komoran nézünk egymásra Medvepásztorral. Mindketten tudjuk, mivel játszunk. Azt is tudjuk, hogy ebben a pillanatban minden attól függ, miként dönt az anyamedve.

 

Valaki hátha megtalálja majd a fotókat, filmeket, gondolom magamban, de nem tudok elmosolyodni, csak mereven nézem, ahogy a hatalmas állat előbb a bal, majd a jobb hátsó lábát is kiemeli a faüregből, és elindul. Erre a bocsai is felébrednek, egymás után jönnek elő, hogy kövessék anyjukat. Három gyönyörű kis barna gombóc, egyikük még gurul is pár métert a lejtőn az anyja után, aki remélhetőleg a patakhoz indul, nem felénk.

 

Pár pillanat, és mind a négyen eltűnnek a cserjék között. Ekkor még komorabbá válunk.

 

– Nem lehet tudni, milyen irányból jön vissza! Ha mögénk kerül, át kell mennie rajtunk a hazaútján, és végünk! – suttogom.

 

– Tudja, hogy itt vagyunk! Ott fog visszajönni, ahol elment! – feleli Medvepásztor. Arcán látom, hogy magát is nyugtatni próbálja.

 

Az autók zajában nem halljuk az erdő hangjait, ezért a látvány marad: a hatalmas barna test újra megjelenik, és visszatuszkolja magát rejtekhelyére. Kicsinyei követik. Csendben várunk.

 

Már azt hiszem, ennél többet nem láthatunk, amikor a bocsok hirtelen újra előjönnek. Egyenként lépnek ki a fenyőtörzsből. Egyikük figyel, a másik kettő két lábra áll, és birkózni kezdenek.

 

Jani sorozatexpozícióra állítja gépét, én filmezni kezdem őket. Emberiek. Mint két csintalan gyerek az óvoda udvarán, hol egyik esik el, hol a másik, de nem adják fel. Újra és újra két lábra állva próbálják erejüket, gyorsaságukat és ügyességüket egymáson. Derűsen nézzük a játszadozást, de nem sokáig. Megfagy a jókedv, amikor az anya kidugja hatalmas fejét, hogy ellenőrizze, nem hagyta-e el túl messzire otthonát valamelyik kicsinye. A birkózó bocsok mögött a barlang száján játszani kezd a fény.